Kovalovszky Márta: Harap utca 3., 2013

Mert Fehérvárra, az ott rendezett kiállításokra el kellett menni, a fővárosból is. A múzeumépület második emeleti terme vagy a Csók Képtár nemcsak helyszín volt, hanem maga a hely. A páratlan, a XX. század magyar művészetét feldolgozó sorozat, a Korniss-, Vajda-, Kondor-bemutatók miatt, de ezen túl is parányi szigetként működve, egy normális, koherens, européer magyar kultúra azílumaként.

Ennek megteremtéséhez persze szükség volt a körülmények szerencsés összejátszására is, a város kedvező földrajzi helyzetére, egy toleráns és széles látókörű igazgatóra (Fitz Jenő), no meg persze a senki által fel nem dolgozott hatalmas anyagra is.

S természetesen – conditio sine qua nonként – szükség volt egy frissen végzett, fiatal (mára megőszült) művészettörténész házaspárra, akiknek kitartásuk és erejük is volt hosszú távú koncepciójuk megvalósításához. Ehhez pedig a művészet, a műtárgyak szenvedélyes, szinte zsigeri szeretete szolgáltatta az alapot. Az a sorok között is átsütő érzékletes öröm, mely egy-egy műtárgy kézbevételekor, formái tapintásakor, festékcsomói rejtélyes, olajos illatának beszippantásakor érezhető. No meg az az érzékenység, amely felfigyel a raktárak mélyéről felbukkanó képekre, az egymás mellé akasztott műtárgyak talányos korrespondenciáira. Meg arra, hogy az adott kiállítás mennyire adekvát saját korával, különös barométerként mennyire jelzi előre, vagy igazolja vissza az éppen aktuális valóság rezdüléseit, fordulatait. Vissza-visszatérő motívum a könyvben a kiállítótermeket és vernisszázsokat belengő vidám, fanyar, vagy épp baljós hangulat. Kovalovszky Mártának és Kovács Péternek nemcsak művészettörténeti tudása, tapasztalata, hanem a műtárgyak iránti elkötelezett szenvedélye, szíve és a szó jó értelmében vett szimata tette lehetővé mindazt, amit megcselekedtek.

II. „Három egész napon át / faragtam egy furulyát, / vadrózsából tündérsípot csináltam.” (W. S.)

A fehérvári múzeumban töltött több mint négy évtized pedig egyfajta, a művészettörténészre és intézményére egyaránt érvényes Bildungsromanként, fejlődésregényként olvasható. Az 1960-as évek elején járunk. Adva van egy polgári-paraszti hagyományait nyomokban még őrző, a szocialista iparosítás előtti állapotában leledző város. Ebben áll – humanista végvár gyanánt – a meghitt, szinte családias módon működő múzeum. S két ifjú művészettörténész, aki csakhamar otthon érzi magát a kis közösségben, ahol mindenki segít mindenkinek, ahol nem különülnek el a munkaszobák, ahol öreg szakikkal, fortélyos mesteremberekkel készülnek a kiállítások, ahol lovas kocsi fuvarozza a tárgyakat – ahol a múzeum nem munkahely, hanem életforma. Valamelyes védelmet is nyújt a külvilággal szemben, s hazai viszonylatban ritka toleráns és liberális „házi szelleme” pedig lehetővé teszi az akkor még javarészt tényleg kutatatlan XX. századi magyar és a mások által tényleg vállalni nem mert/engedett kortárs progresszív művészettel való foglalkozást. Nem csoda hát, hogy Kovalovszky Márta nosztalgiával gondol vissza az intézmény familiáris-patriarchális jellegére, az ott honos szoros emberi kapcsolatokra.

Ám a fejlődésregények egyik kulcsmotívuma a fészekmelegből való kiszakadás. A város hirtelenjében a duplájára nőtt, s ezt követve vált a múzeum fokozatosan országos, majd nemzetközi jelentőségű intézménnyé – egyszersmind egyre szakszerűbben, egyre profibban, s ennek következményeképp persze egyre elidegenedettebben működve, szétszálazva s hivatalosabbá téve az addig javarészt ki-ki alapon működő viszonylatokat. S a Kovalovszkyék által rendezett kiállítások is azon nyomban túlnőttek a lokális szinten, minimálisan is országos jelentőségűvé változtatva a Virágóra mögött addig szerényen meghúzódó, akkor Gagarin térinek címzett épület mindennapjait. A megérdemelt és megszolgált siker ára az archaikus idill, a „bűnbeesés” előtti állapotok szertefoszlása volt. Nagy ár, kétségtelen, de meg kellett fizetni, a civilizatorikus folyamatok áldozatokkal is járnak; a TEFU-taxik platóján billegő szobroktól el kellett jutni a személytelenebb, de professzionálisabb menedzselésig, a múzeumi porta rezsóján párolódó lecsótól a velencei magyar pavilon kurátorságáig, magyar művészeti fesztiválok és nemzetközi könyvművészeti kiállítások iniciálásáig. S hozzá kell tenni azt is, hogy Kovalovszky Márta ösztönösen tompítani próbálta a változásokból adódó feszültségeket és veszteségeket, tartotta fenn a megnyitók és együttlétek családias hangulatát. De a legárulkodóbb a könyv 104. oldalán látható fénykép: a kurátor (K. M.) partvissal mossa fel a velencei pavilon padlóját. Képzeljük el hasonló szituációban Catherine Millet-t vagy Bojana Pejicet…

III. „róka-esküvőn ravasz a koma / pofon adomány, köszönet is az / amekkora kéz, akkora arasz” (W. S.)

Lehet, hogy sokan többet szerettek volna megtudni a könyvből a Kádár-évtizedek atyáskodó kultúrpolitikájáról. Mert hiszen városi, megyei, minisztériumi tisztviselők tucatjai, titkosszolgák és beszervezettek generációi figyelték aggódva az egyre önjáróbbá váló múzeum lépéseit. A szerző nem különösképpen panaszkodó típus, de azért olvashatunk jelentésekről, furcsán visszhangzó telefonvonalakról, mindenekelőtt a megalázó, nehezen kiszámítható „tervtárgyalásokról”, melyek jó előre rögzítették a kiállítási programot. Érdekes benyomásokat szerezhetünk az 1973 körüli ideológiai „fagyos szelek” lecsapódásáról, sőt párszor Aczél György is felvillantja cinikus „húzd meg – ereszd meg” technikáját. De ne ezzel búcsúzzunk „az ősz muzeológusoktól”! Ahogy Kovalovszky írja: „ugyan ma minden másképpen van”, de csak azért lehet másképp, mert volt előtte négy, nem is akármilyen évtized… (Kovalovszky Márta: Harap utca 3, Székesfehérvár, Városi Képtár–Deák Gyűjtemény, 2013, 160 oldal, ár nélkül.)

Pataki Gábor

⃰ A költő 1947-ben a székesfehérvári múzeum igazgatója volt. A kötet címe a múzeumot megörökítő verséből vett parafrázis. (a szerk.)