Glenn D. Lowryról, a New York-i Museum of Modern Art igazgatójáról van szó, akinek a múzeumok világában az elmúlt évtizedekben súlyát, rangját tekintve csak a Tate intézményeit vezető Sir Nicholas Serota volt vetélytársa. Serota azonban, aki 2014-ben volt a lista éllovasa, és a 8. helynél alább sosem adta, 2017-ben, 71 évesen visszavonult – legalábbis félig, mert az Arts Council England vezetését azért még elvállalta. A 67 éves Lowry viszont egyelőre gondolni sem akar erre, sőt a múzeum épp a közelmúltban változtatta meg alapszabályát, hogy 1995-ben kinevezett igazgatója egészen 2025-ig, azaz 73 éves koráig hivatalában maradhasson. A nagy múzeumokat a hirtelen irányváltoztatásra képtelen olajszállító hajókhoz szokták hasonlítani. Lowrynak sikerült bizonyítania, hogy a hasonlat nem feltétlenül helytálló: gyorsan lépett azokban a témákban, amelyek az elmúlt években kerültek napirendre a múzeumok fokozottabb társadalmi felelősségvállalását, az etikai normák következetesebb érvényesítését, a művészettörténeti kánon globálisabb szemléletű megközelítését, a művészek és a műalkotások sokféleségének erőteljesebb reprezentációját illetően. A MoMA idei, több hónapos zárvatartást igénylő átalakítása megteremtette a lehetőséget a speciális hely- és technikai igényű progresszív műfajok jobb bemutatásához, az állandó gyűjtemény jelentősen átalakított kiállítása pedig már – többek között afro-amerikai, afrikai és ázsiai művészek hangsúlyos szerepeltetésével – a fenti követelmények szellemében született. Ráadásul ez a tárlat állandó mozgásban marad, a legfrissebb trendekre is reagálva 6–9 hónaponként megújul.

Patricia Phelps de Cisneros és Glenn D. Lowry

MoMa

A lista megfelel a várakozásoknak abban is, hogy honorálja – művészi munkásságukon túlmenően – az alkotók társadalmi aktivitását, szerepvállalását. Ez persze nem új, de a reflektorfény most másokra irányul, mint korábban. A tavaly meglepetésre a 3. helyre sorolt #me too mozgalom a 21. helyre esett vissza, Ai Weiwei az 5.-ről a 24.-re, a brexit és az európai parlamenti választások ügyében is aktív német fotós, Wolfgang Tillmans pedig a 11.-ről a 15.-re. Idén a rangsor 2. helyéig jutott viszont a tavaly a 18. helyen debütált legendás amerikai fotós, Nan Goldin, aki élére állt a „piszkos” forrásokból származó pénzadományok múzeumok általi elfogadása, illetve az ilyen pénzeket adományozó személyek vezető testületi tagsága ellen tiltakozóknak. Elsősorban az általa alapított P.A.I.N. csoport akcióinak köszönhető például, hogy a legtöbb múzeum ma már visszautasítja a múzeumi világ legnagyobb szponzorai között számon tartott Sackler család adományait. (Ők a tulajdonosai annak a cégnek, amelynek fájdalomcsillapítója csak az Egyesült Államokban emberek tízezreinek halálával hozható összefüggésbe.) Új szereplő a 19. helyen egy másik aktivista csoport, a New York-i székhelyű Decolonize This Place, amely az őslakosok jogaitól a nemek közötti egyenlőségig számos kérdésben hallatja hangját, rendszerint látványos, széles körben figyelmet keltő akciókkal.

Szinte példa nélküli, hogy a listán egy új szereplő rögtön a 6. helyen kezdjen. Most a szenegáli Felwine Sarr író-közgazdásszal és a francia Bénédicte Savoy művészettörténésszel ez történt. A két szakembert Macron elnök bízta meg a gyarmati kontextusú restitúcióra vonatkozó ajánlások kidolgozásával. Sarr és Savoy ajánlásaikban messzebbre mentek, mint a francia elnök nagy hullámokat felvert javaslatai, és tény, hogy nem kis részben ennek hatására azóta több országban is komoly változások tapasztalhatók az egykori gyarmatokról többnyire erőszakos úton szerzett műtárgyak kezelésében.

Ugyancsak látványosan, a 10. helyen kezdett a listán a jakartai ruangrupa művész-aktivista csoport. Ez részben eddigi, alulról építkező művészetszervező tevékenységük elismerése, de inkább annak szól, hogy őket bízták meg a 2022-es Documenta kurátori teendőivel: tőlük várják e kulcsfontosságú, de válságba került intézmény megújítását. A felsorolt példák azt mutatják, hogy az élbolyban többnyire a művészeti szcénában kialakult status quót megkérdőjelező személyek és csoportok kaptak helyet – ez bizonyos értelemben még Glenn D. Lowryról is elmondható.

Az eddigiek talán azt is sugallják, hogy a rangsorban idén a szokottnál több az új név, valójában azonban inkább csak a listán belüli pozíciók változásai lettek gyakoribbak. Mindössze kilencen szerepelnek először, hatan pedig hosszabb-rövidebb távollét után tértek vissza. Utóbbiak közé tartozik napjaink legismertebb graffitiművésze, a titokzatos Banksy, aki ügyesen gondoskodik arról, hogy ne szűnjön meg beszédtéma lenni – gondoljunk csak az aukció közben „ledarált” munkájára. És aki nem mellesleg – a brit parlament csimpánzokkal megtöltött üléstermét ábrázoló festményének 9,9 millió fontos árverési árával – belépett a legdrágább kortárs művészek közé.

A rangsort végignézve több érintettnek is van miről elgondolkodnia. Marc Spieglernek például, aki már hét éve a világ legfontosabb művészeti vására, az Art Basel igazgatója, és még nem sikerült bekerülnie a TOP 10-be, sőt idén már a 38. helyre zuhant vissza. Ez persze nem ítélet a vásár felett, de jelzi, hogy az utóbbi években kevés innováció történt. És valószínűleg meglepődött Jeff Koons is, amiért tavalyi „első hiányzása” után az sem volt elég a listára való újbóli felkerüléséhez, hogy idén tavasszal visszaszerezte a legdrágább élő művész címet.

A közép- és kelet-európai térség képviselete ezúttal a szokottnál is szerényebb, mindössze a neves osztrák galeristát, Thaddaeus Ropacot találjuk a rangsorban – igaz, őt a minden korábbinál előkelőbb 57. helyen.

A főbb elemeiben a Power 100 mintájára készülő Magyar Power 50 következő kiadása folyóiratunk jövő márciusi számában jelenik meg.

Megjelent a Műértő 2019 téli duplaszámában