Kolbe Mihály: Art deco jelenet, 933 olaj, vászon, 109x80 cm.

Bizony az árverések közönségének nagyobb részét az érdekli, hogy a „drága” képek még drágábbak legyenek, a kisebbik rész pedig azt a folyamatot kedveli, amikor az olcsókból az évek során értékes lesz. Perlrott, Batthyány, Czigány is volt olcsó valamikor, sőt a nagybányaiak szinte kivétel nélkül -- ha egyáltalán ismerte és kereste valaki Ziffert, Jándit, Nagy Oszkárt a hetvenes, nyolcvanas évek budapesti fehér, szürke és fekete műkereskedelmében. Sokan hollywoodi szuperprodukciót várnak, helyette közép-európai realizmust kapnak, és hosszú távon ennek kell örülni, ez teszi egészségessé a piacot.

Furcsa egybeesés - és biztosan véletlen -, hogy a két vezető aukciósháznál a XX. századi magyar festészetnek egy olyan rövid korszakából származó művek hozták a váratlanul magas árakat, melyek a húszas évek vége, harmincas évek eleje új tárgyilagosságának vonalához tartoznak; a piacon igen kevés festmény képviseli ezt az irányt. Ezek után nézzük a három májusi festményaukciót.

Ebben az országban sok vevő jut kevés Csontváryra. Nem eladni, hanem szerezni művészet, ez pedig ezúttal a Mű-Terem Galériának sikerült. Össze is gyűlt a tömeg, hogy rekordot lásson, ám az jogosan maradt el, mert Munkácsy Mihály Poros út című festménye kvalitásosabb munka a Hídon átvonuló társaságnál, még ha a kép azon kevés Csontváryk egyike is, amelyiket még egyáltalán meg lehet vásárolni. A 180 milliós leütési ár tehát tökéletesen megfelelt a várakozás és a minőség hányadosának.

Sokkal izgalmasabb volt, hogyan fogadják a gyűjtők az ismert művészek atipikus munkáit: Bortnyik Sándornak és Kontuly Bélának a fent említett új tárgyilagosság hatását felmutató, a katalógusban (és majd más művészek esetében Kieselbachnál is) az egyszerűség kedvéért art decónak nevezett tételei. Bortnyik plakátszerű Strand-dámáját elkészülte (1930) után többször kiállították és reprodukálták, majd elfeledték, miként Bortnyik is hamar túllépett ezen a korszakán. A kép vidám színeivel magával ragadta a gyűjtőket, és ahogyan várható volt, 9,5 millióról villámgyorsan megindult az ára felfelé, hogy meg se álljon 38 millióig.

Kontuly Béla Szamovár csészével című vászna már közelebb áll a novecentóhoz, a mérnöki pontossággal megszerkesztett kompozíció és az intenzív színvilág azonban azokra is hatással lehetett, akik egyébként elutasítják az újklasszicizmus pátoszát - 4,8 millióról 26 millió forintért ment el a tétel. Ezeknél jóval egyértelműbb volt a sorsa Nemes Lampérth József Utca a Gellérthegy oldalában című 1916-os festményének: egy olaj Nemes Lampérth mindig garantál jó néhányat az ismert - és tehetős - vevők közül. Így volt ez most is, hiszen 15 millióról 55 milliót ért el.

Nagyon felszaladtak a grafikák árai, Faragó Géza, Szőnyi István, Kádár Béla, Gedő Ilka, Fekete Nagy Béla akvarelljei, tus- és ceruzarajzai általában az indulóár három-hatszorosáért cseréltek gazdát. Visszatértek a Mű-Terem Galéria aukciós anyagába a ma is aktív művészek képei. Váli Dezső 1975-ös olajképe (Ősz vége) 1,6 millióért, Maurer Dóra temperája (Színek és árnyékok, 1984) 550 ezer forintért kelt el.

Ismét csak a küldetés maradt a Nagyházi Galéria „régi mesterek” aukciójából, noha Paál László Nyírfaerdője 30 milliót hozott, a lényeg mégiscsak az lett volna, hogy a külföldi klasszikusok műveire találjanak vevőt. Hosszú évek óta arra várnak Nagyháziék, hogy legalább egy kicsit beszivárogjon Magyarországra a régi mesterek tisztelete, a gyűjtők legalább annyit szánjanak egy XVIII. századi, még csak nem is ismeretlen németalföldi művész festményére, mint egy modern magyar festő gyengére sikerült, közhelyes alkotására. Az eredmények alapján úgy tűnik, hogy tovább kell várniuk: maradnak a klasszikus magyarok, mint az említett Paál László, egy vázlatos Munkácsy (Láda a hattyúval) 7 millióért vagy Mészöly Géza Almaárusok című apró fatáblája 5,5 milliós leütési áron.

A második nap XX. századi kínálatában egy Vaszary-, egy Patkó- és egy Perlrott-kép igényelt milliókat vásárlójától, a többi tétel esetében maradt a százezres nagyságrend, még ha az ár - mint Csók, Perlmutter vagy Neogrády műveinél - a többszörösére is emelkedett.

Lelkesebben fogadták a gyűjtők a harmadik nap ókori kincseit, római, görög és bizánci darabokat; a képeknél jóval magasabb eladási arány alapján arra következtethetünk, hogy nem reménytelen vállalkozás a műtárgypiacot új műfajok felé tágítani.

A Kieselbach Galéria néhány értékes klasszikussal és egy néhány éve elhunyt műkereskedő, Pető Lilla gyűjteményének igazán eredeti darabjaival jelentkezett. Sokan elégedetlenkedtek Szinyei Merse Pál Őszi színek című munkájának 90 milliós leütési ára miatt - a show helyett a realitás győzött, ahogy Munkácsy Mihály Társalgása esetében is (75 millió).

A Pető Lilla-féle gyűjtemény sikerének legfontosabb üzenete az volt, hogy nem a neveket és a jellegzetes műveket értékelte a közönség, hanem éppen a sajátos, különös, egyedi alkotásokat választotta ki. Ugyanakkor a korábbi tendenciákat erősítette meg: az ismert gyűjteményekből (Rácz, Vasilescu, Dévényi) kikerült darabok rendszerint csak felárral vásárolhatók meg, mert a vevők értékelik, elismerik és megfizetik azt a tapasztalatot és kvalitásérzéket, mely a sok éves aktív gyűjtői gyakorlat hozománya. Bár nem bizonyítható, de valószínűsíthető, hogy Pál István, Kolbe Mihály, Huzella Pál vagy Tihanyi János Lajos képei Pető Lilla védjegye nélkül nem értek volna milliókat.

Kolbe Mihály Art deco jelenete (1933) abból a rövid korszakból származik, ahonnan a Mű-Terem Galéria Bortnyikja és Kontuly-csendélete. A művész a főiskola (Glatz osztálya) után Rómában dolgozott, majd 1932-től 1990-ben bekövetkezett haláláig Mohácson működött, elsősorban általános iskolai rajztanárként, nem véletlen tehát, hogy neve később nem forgott a két központú (Budapest, Nagybánya) képzőművészeti életben. 1934-ben még megkapta a Szinyei Társaság jutalmát. Mindez csak azért érdekes, mert az Art deco jelenet 31 millió forintért kelt el, és ezzel némileg elhomályosította sok más tétel várt és váratlan árát. Nem volt meglepő a 16 millió Ferenczy Noémi kárpitjáért (Erdőben), a 34 millió Perlrott-Csaba Vilmos Parkban című 1908-as vásznáért, a 20 millió Paál László Barbizoni tájáért. Annál emlékezetesebb marad Mokry-Mészáros Dezső Ősvilága 7 millióval vagy Domanovszky Endre 1929-es Fürdője 11 millióval.

Berény Róbert nagyon korai, 1906-os Utcán című olajképe a művész nabikorszakába illeszkedik. Barki Gergely, a Magyar Nemzeti Galéria Vadak kiállításának egyik kurátora az árverés katalógusában úgy véli, hogy Berény kizárólag mérete miatt (közel másfél méter széles) nem vihette magával párizsi kiállítására a most árverezett képet (14 millió).

Bár most csak Kieselbachnál szerepeltek festményei, az elmúlt évek eredményei alapján jól látható, hogy Batthyány Gyula őrült ütemben drágul. A Lovaspóló az 1910-es évekből 24 millióért, a Kerítőnő 12 millióért kelt el, de a kevésbé érdekes munkák sem maradtak 4--5 millió alatt.

Gréczi Emőke

A Műértő című lap úniusi számából.