hvg.hu: Mai szemmel nehéz megérteni, miért ment bele a magyar állampárt Nagy Imre és társainak újratemetésébe. Egy évvel korábban, 1988-ban még rendőrökkel verették szét a június 16-i megemlékezéseket. A viharos nemzetközi folyamatok vagy a hazai, növekvő társadalmi nyomás mozgathatta az MSZMP-t?

Rainer M. János: Két oka volt: egy nemzetközi és egy hazai. Miközben 1988-ban Grósz Károly pártfőtitkár még valóban szétkergette a pár száz embert mozgósító megemlékezést, addig a párizsi megemlékezés, a Pére-Lachaise temetőben állított szimbolikus sír és a kelet-európai átalakulások ezt az ügyet, 1956-ot és a temetetlen halottak ügyét a középpontba helyezték. 1986-tól, a 30. évfordulótól a nyugati tévés média ezt folyamatosan tematizálta.

hvg.hu: Nem érezte a párt, hogy ha itt enged, akkor a rendszernek annyi? A kádári rendszer 1956 leverésére alapozta a legitimitását.

R. M. J:. Valószínűleg azt gondolták, hogy mederben tudják tartani a folyamatokat. A nemzetközi nyomás mellett a válság révén olyan volt a vezetés közérzülete, hogy egy posztkádári helyzetben engedni lehet az 56-os "problémán". Az értelmiség 1956 miatti feszültségét néhány jól irányzott gesztussal akarták leszerelni. Az egyik ilyen gesztus lett volna a temetés, de csak mint humanitárius gesztus, nem mint politikai rehabilitáció. Enyhítés '56 addigi megítélésén igen, de forradalomként való elismerése nem. Ahogy a gazdaságban is számos lépést megtettek, amiről úgy gondolták, összeegyeztethető valamiféle piacelvű szocializmussal, ugyanúgy elképzelhetőnek tartották, hogy létezik valamiféle pluralista politikai modell, ahol az MSZMP megőrzi vezető szerepét.

hvg.hu: Tehát egyértelműen a rendszer megmentéséről volt szó, még a reformerek részéről is. Pozsgay Imre is később hozzátette elhíresült, népfelkeléses nyilatkozatához, hogy a népfelkelés szó azért találó, mert "nem hordoz szovjetellenes tartalmat".

R. M. J.: Így van, ez egy neutralizáló fogalom volt, ezt Pozsgay el is mondta a párt Politikai Bizottságában, hogy ne kelljen forradalomnak hívni, mert az a másik oldal kifejezése. Nagyon is igyekeztek új szavakat, egy másik nyelvet létrehozni, ami más, mint az ortodox MSZMP nyelve, de nem is az ellenzék nyelve, valami olyasmi, amit ők gorbacsovinak hittek. Érzékelték tehát a hazai nyomást is, és úgy látták, ha elismerik a párt súlyos hibáit (hogy ti. nem engedte eltemetni a halottakat), az megoldja a dolgot.

Túry Gergely

Nem tudom persze, miért gondolták így, hiszen a közhangulat érezhetően feszültebbé vált. Amikor ők 1988 késő őszén elkezdtek azzal foglalkozni, hogy rendezzenek egy humanitárius, zártkörű, családi temetést, akkor Lengyelországban Jaruzelski megbízottai már arról tárgyaltak Walesával, hogyan és milyen tárgykörben rendezzenek nemzeti kerekasztal-tárgyalásokat.

hvg.hu: 1988 késő őszén adta elő Grósz Károly a hírhedt fehérterroros beszédét is, pár hónapra rá meg "gazdasági szükségállapotról" tehát egyfajta puccsról gondolkodott hangosan.

R. M. J.: Igen, érzékeltette, hogy tud ő a régi nyelven is beszélni. 1956-ról is.

hvg.hu: Milyenek voltak a hatalmi viszonyok a párton belül akkoriban? Hogyan állt a Grósz/Fejti-féle keményvonalasok és a Pozsgay/Nyers-féle reformerek küzdelme?

R. M. J.: Nagyon gyorsan változtak a hatalmi viszonyok. A fordulatot az 1988-as pártértekezlet jelentette, ahol az akkor egyetlen erős és cselekvőképes központ, a Grósz Károly-féle "keményvonalas reformer"-vonal vette át az irányítást. Ők a gazdasági reformokban készek voltak olyan messzire elmenni, amiről 68-ban nem is álmodtak, ugyanakkor igényt tartottak arra, hogy politikailag minden folyamatot kézben tartsanak, sokkal erősebben, mint a hanyatló és leépülő Kádár János. Grósz rendezte meg Kádár eltávolítását, orosz segédlettel, de úgy látta, jót tesz a párton belüli konszenzusnak, ha beemeli a reformereket, így került Pozsgay, Nyers és Németh Miklós a Politikai Bizottságba.

hvg.hu: Viszont a Politikai Bizottság és a Központi Bizottság jegyzőkönyveiből kiderül, hogy legalábbis az újratemetésről nem volt nagy vita a keményvonalasok és a reformerek között. Még a reformerek is arra intettek, nehogy az események túllépjenek a kegyeleti aktuson.

R. M. J.: Mindenesetre így indultak neki. Közben egyre viharosabban változtak az események, 1989 január végén volt Pozsgay bejelentése a "népfelkelésről", utána már nem lehetett ellenforradalomról beszélni. Úgy kellett tenni, mintha az MSZMP be tudná fogadni ezt az egész 1956-ot, mintha be tudná emelni a párttörténetbe. Ahhoz képest, hogy '88 nyarán Grósz még azt mondta, Nagy Imre súlyos vétkeket követett el, amelyek törvényes eljárást vontak maguk után. Ő akkor még nem akarta integrálni '56-ot – ezt most már nem lehetett megtenni. Aztán a párt elfogadta a politikai pluralizmust, tehát egyik lépés jött a másik után.

AFP

hvg.hu: 1989 elején Szilágyi Júlia, a kivégzett Szilágyi József lánya, gyakorlatilag kész tényként jelentette be, hogy lesz újratemetés. Mi vezetett ide, milyen háttértárgyalásokat folytattak a hozzátartozók a hatalommal?

R. M. J.: A tárgyalások alacsony szinten zajlottak, az Igazságügyi Minisztérium (IM) egyik államtitkára tárgyalt a hozzátartozókkal. A hozzátartozók és az özvegyek azonban rövid hezitálás után úgy döntöttek, hogy ők a Történelmi Igazságtétel Bizottságot (TIB) bízzák meg a képviseletükkel. Innentől a TIB-nek volt mandátuma a tárgyalásokra, és közösen nyilvánították ki, hogy csak a nyilvános temetést fogadják el. Először a holttesteket kellett megkeresni. Kiderült, hogy az IM erre a feladatra alkalmatlan, kizárólag a politikai rendőrség képes rá. Emiatt a III. Főcsoportfőnökség kapott egy pártmegbízást, hogy folytasson le egy nyomozást, amit elég gyorsan el is végeztek. Az újratemetés bejelentése volt az első engedmény, de még mindig azt gondolták, valamilyen korlátozott körben tarthatják az eseményt.

hvg.hu: Ehhez képest aztán Budapest legnagyobb közterén gyülekeztek százezrek. Nem féltek Grószék a Hősök terétől? Hogy ott már képtelenek kontrollálni az eseményeket?

R. M. J.: A Hősök tere nagyon későn merült fel, már jól benne voltunk a tavaszban. Az eredeti helyszín az Új Köztemető volt, és arról vitáztak, hogy annak a legtávolabbi sarkában, a 301-es parcellában, vagy a bejárattól olyan 1 kilométerre lévő tágas területen, az ún. Köröndön legyen a helyszín. Nem titok, hogy az állambiztonságnak a TIB-ben is volt egy embere, egy régi informátor, és ő igyekezett ebbe az irányba befolyásolni az eseményeket. Készített is egy tervezetet, amely tízezer emberrel számolt, kategóriákba osztva a résztvevőket: családtagok, ellenzékiek, újságírók stb. Még a közegészségügyi szempontokra is figyelt. De aztán egyre több tömegdemonstráció szerveződött Budapesten, úgyhogy hamar kiderült, hogy nem lehet a temetőben elszigetelni ezt az eseményt. Külön kellett választani a ravatalozást, a búcsút és a tényleges elhantolást.

hvg.hu: Az 56-os Intézet 2009-ben külön honlapon dokumentálta, mennyi állambiztonsági ügynök volt "ráállítva" az újratemetésre. Ez a rendszer elég mély félelmeiről árulkodik.

R. M. J.: Szorongtak, mert érezték, hogy kicsúszik a kezükből minden kezdeményezés. Érzékelték, hogy lépésről lépésre visszavonulnak, defenzívába szorulnak. Nemigen ismerjük, milyen volt az állambiztonsági jelenlét és a befolyásolás más hasonló eseményeknél, mert nem maradtak fenn iratai. Erről viszont igen, egy nem hiánytalan, de értelmezhető állambiztonsági dokumentáció: a felkészülési terv. Hogy aztán ezek az emberek miről, mennyit jelentettek, már nagyon hiányosan maradt fenn. Készültek grandiózus tervek, amiket részben a rutin mozgatott (túlbiztosítás) részben az új helyzethez szabták őket (a pártok teljes infiltrációja, stb.), de valószínűleg nem volt hatásuk.

hvg.hu: A Londonból az újratemetésre hazatért radikális ellenzéki, Krassó György külön, kommunisták nélküli megemlékezést akart a Hősök terén, erről azonban Mark Palmer amerikai nagykövet lebeszélte. Mi történt itt pontosan?

R. M. J.: Krassóék akartak egy ellenrendezvényt, aminek egész más lett volna a mondanivalója, mint ami végül megvalósult. Volt ugyanis egy közös nevező a tárgyaló felek között: az, hogy az újratemetés ne legyen nyílt és offenzív politikai demonstráció. Az MSZMP ettől félt, és igyekezett befolyásolni az ellenzéket, hogy ezt ne tegyék. De az ellenzék sem erre készült, ők sem akarták átpolitizálni az eseményt. Krassóék terve feszültséget és ingerültséget keltett az ellenzék köreiben is, és kiváltképp a TIB-ben meg a hozzátartozókban, akiknek a kegyeleti szempont és a béke különleges fontosságú volt. Krassó végül előző nap a tévében elmondhatta a véleményét, hogy ez egy hamis kibékülés.

hvg.hu: És hogyan látja, volt ebben valami? Krassó szerint egyfajta elitista, a nép feje fölötti alku volt az egész újratemetés. A téren sokan voltak ugyan, de nem ment el a társadalom mellett ez az egész folyamat?

Túry Gergely

R. M. J.: Ebben a radikális felvetésben volt szikrája az igazságnak, de nem lehetett mást tenni. Ha volt szimbolikus figurája 1956-nak, az csak Nagy Imre lehetett, nem Pongrácz Gergely, sem más. A "névtelen szabadságharcosok" ravatalra állított üres koporsója megfelelő utalás és válasz volt erre a kritikára.

Máig úgy gondolom, hogy az újratemetés katartikus pillanat volt, jelentős társadalmi hatással, ami 25 év alatt beépült a kollektív emlékezetbe. Főleg az erkölcsi dimenzió: volt egy ember, aki jót akart, aki megpróbált helyt állni egy válságos pillanatban, majd férfiasan vállalta a sorsát, a végén pedig meggyilkolták és megbecstelenítették, mert elkaparták egy gödörben, és igyekeztek kiradírozni az emlékezetét. Fontos jelentése volt az újratemetésnek, hogy nem lehet elkendőzni a múltat, a csontvázak egyszer igenis kilépnek a sírkamrából.

hvg.hu: 25 év telt el a katartikus pillanat óta. Így képzelte el a kommunista múlt feldolgozását, az igazságtételt? Az ügynökügyet folyamatosan elfektetik, a mágnesszalagok máig titkosak, igaz, 58 év után sikerült elítélni Biszku Bélát.

R. M. J.: Katartikus pillanat volt, de nem vezetett társadalmi katarzishoz. A nemzeti gyászmunka nem érintette meg a társadalmat annyira, ahogy azt akkor, június 16-án délután, a térről távozva gondoltam. A temetés lélektani fordulópont volt, ami megfosztotta az MSZMP-t a legitimációja maradékától, de kellett volna lennie egyfajta pozitív hozadékának, hatásának is. Utat nyitott a diffúz, széttartó emlékezetnek, ugyanakkor megnyitotta az utat a történelem politikai célú felhasználása előtt is. Innentől kezdve a múlt politikai elsajátítása a mindennapjaink részévé vált.