A politika- és társadalomkutatókat jó ideje izgatja az a probléma, hogy modern tömegdemokráciákban, amelyekben komolyan nem szankcionálják az otthonmaradókat, miért mennek el mégis az emberek szavazni, miközben egy-egy szavazat csak elhanyagolható mértékben befolyásolja a választások kimenetelét, és közvetlen személyes haszna a részvételből a választónak többnyire alig van. A végletekig vitt „racionális viselkedés” ugyanis többnyire azt diktálná, hogy a választó potyautasként viselkedjék, és úgy okoskodjék, „hogyha mások elmennek, az én szavazatom már úgy sincs szükség”. A gyakorlat azonban többnyire az, hogy parlamenti választásokon többen mennek el szavazni, mint amennyien otthon maradnak. Ezt nevezi a szakirodalom kissé fellengzősen szavazási paradoxonnak.

AZ EP-választás estéjén tette közzé a Magyar Gallup Intézet háttérelemzését, amely felsorolta a magyarországi szavazási kedvet befolyásoló tényezőket. A praktikus szempontú elemzés szerint a legklasszikusabb ok a részvételre és a távolmaradásra egyaránt az időjárás. A „mérsékelt rossz idő”, ami június 13-én jellemezte Magyarországot, inkább kedvezett a részvételnek.

A Gallup az EP-választások egyik legkomolyabb tartalmi problémájának ezzel együtt is azt tartotta, hogy a választók „elidegenedettek" tőlük, sokan nem érzik, hogy a politikai osztály mondandójához bármi közük is volna, és nem gondolják azt sem, hogy érdemben befolyásolhatják a megszülető döntéseket.

Angelusz Róbert és Tardos Róbert szociológusok évek óta foglalkoznak a problémával. Egy nemrég a Századvégben (2003/4.) közölt cikkük ismerteti James S. Coleman (1926–1995) amerikai szociológus elméletét, miszerint a szavazó döntésénél nem csupán a lecsupaszított költség-haszon szempont a döntő, az ember a szavazásnál is „társas állatként” viselkedik, az egyéni kalkulációnál tehát nagyon fontos számára a környezete, a közössége véleménye. A szavazót körülvevő hálózat (network) ösztönzi a szavazási kedvet, amely természetesen nem semleges módon jelentkezik, hanem egyik vagy másik jelölt melletti kampányolásban.

Annak, hogy a hálózatok hatékonyan működjenek, két feltétele van. Az egyik, hogy a networkök az összekapcsoltság értelmében kellőképpen zártak legyenek. A másik, hogy a választás politikai kimenetele valódi és érzékelhető jelentőséggel bírjon ahhoz, hogy kiderülhessen, a hálózathoz tartozás és politikai választás alapjaiban összefügg.

Angelusz és Tardos kutatásai magyar körülmények közt is igazolták Coleman elméletét. Az 1998-as országgyűlési választásokat vizsgálva kiderült, hogy szövevényesebb és kiterjedtebb kapcsolatokkal rendelkezőknek, a „kapcsolatgazdagoknak” 83 százaléka elment szavazni, míg a „kapcsolatszegényeknek” csak az 59 százaléka. A szavazási hajlandóságot – a regionális különbségek, az életkor, a családi állapot, az iskolázottság mellett – szintén befolyásoló vallásosság már közel sem osztotta meg ennyire a választópolgárokat. A nem vallásosak 66, míg a vallásosak 76 százaléka emlékezett úgy, hogy részt vett a választáson. (Hasonló különbséget mért az EP-választások előtt a Gallup is: a valamilyen egyház tételeit követők 49, a nem vallásosak 35 százaléka mondta, hogy biztosan elmegy június 13-án szavazni.)

A választói magatartást leginkább meghatározó társadalmi helyzet is összefügg a kapcsolatok gazdagságával: a magasabb társadalmi státus többnyire kiterjedtebb networköt feltételez. Az 1998-as parlamenti szavazásra a magukat a felsőközéposztályhoz sorolók 88, míg a magukat az alsó osztályhoz sorolók 54 százaléka ment el. Ez a megoszlás nagyon hasonlít a kapcsolatgazdagok és -szegények közti különbségre.

André Blais, a Montreali Egyetem professzora, aki a választások nemzetközi hírű kutatója a Voksolni vagy nem voksolni című alapművében hét pontban foglalta össze a szavazási paradoxon megoldására javasolt magyarázatokat. Eszerint az emberek azért szavaznak, mert fenn akarják tartani a demokráciát; kötelességérzetüknek engedelmeskednek; mert félnek, hogy a megfelelő eredményhez éppen az ő szavazatuk fog hiányozni; mert arra számítanak, hogy mások nem mennek el szavazni, így az ő voksuk felértékelődik; mert elöljáróik megkönnyítik számukra a részvételt; mert a részvétel „költsége” minimális; vagy mert nem érdemes a költségekkel bíbelődni.

A magyarországi EP-választási eredményeket elemző társadalomkutatók szerint az MSZP nem tudta mobilizálni közönségét, míg a Fidesznek sikerült rábírni szavazóit, hogy menjenek el választani és szavazzanak a listájára. Ezt valószínűsíti, hogy a közvélemény-kutatók mindegyike ugyan Fidesz-győzelmet várt, de a bekövetkezettnél valamivel kisebb arányút, miközben alacsony részvételt valószínűsített, de a megvalósult 38,5 százaléknál azért 5-6 százalékponttal többet.

A Medián egy hete az origo.hu-n publikált felméréséből úgy tűnik, a Fidesz elsősorban nem a kedvezőtlen társadalmi helyzetű választók elégedetlenségét tudta szavazatokra váltani, hiszen a vele szimpatizálók aránya leginkább a középosztályhoz tartozók körében múlta felül az MSZP híveinek arányát. Míg 2002-ben a diplomások nagyjából egyforma arányban támogatták a két nagy pártot, most majdnem kétszer annyi közöttük a fideszes, mint az MSZP-s. Márpedig alacsony részvétel mellett az alacsony társadalmi státuszúaknál nagyobb százalékban szavazó középosztályi voksok felértékelődnek.

Amennyiben hihetünk Coleman modelljének, akkor az MSZP hálózatainak hatékonysága a mostani választáson alatta maradt a Fideszének, és a szocialista választókat nem sikerült meggyőzni arról, hogy „mégis” el kellett volna menniük szavazni. Tölgyessy Péter szerint ez nem a szocialisták múló gyengeségének a jele, hanem a jövőt alakító trendé. A fideszesek bíznak benne, hogy a jövő most tényleg elkezdődött. Némi óvatosságra intheti azonban őket, hogy Tölgyessy 2002 tavaszán is az Orbán-korszak eljövetelét jósolta meg, aztán a parlamenti választást mégis az MSZP nyerte.

Orbán-korszak 2006-tól? - Tölgyessy Péter a várható politikai fordulatot elemzi