A Fidesz választási győzelmében és az MSZP választási vereségében kulcsszerepet kapott a kampány. A pártok kampányának jellege vagy iránya helyett azonban e helyt most inkább azt firtatnánk, hogy a választók személyes meggyúrásában a politikai vezetők mekkora intenzitással vettek részt. A szavazók és a saját tábor előtti személyes megjelenés ugyanis erőt sugall, és mozgósítani képes a csüggedteket vagy bizonytalanokat. A kampány kiterjedtsége nagyban függ a politikusok személyes képességeitől, munkabírásától és elhivatottságától. A Fidesz és Orbán Viktor e téren is megelőzte a szocialistákat és Medgyessy Pétert. A Fidesz elnöke a kampány utolsó 11 napjában 17, míg az egyébként fitt kormányfő 8 nagygyűlésen szónokolt.

A politikai tevékenység természeténél fogva bizonyos lelki és fizikai tulajdonságokat illetően önkiválasztó jellegű, ezért van az, hogy az érett demokráciákban a legtöbb választott döntéshozó nem az élet valamely más területéről (gazdaságból, államigazgatásból, katonaságból vagy a tudományból) rándul át rögtön a politikába, hanem hivatásos politikusként járja be a szamárlétrát. „A sikeres politikusnak bizonyuló nem »mindennapi emberek« ennélfogva a döntési folyamatban a stressz-tűrő képesség olyan sajátos kvalitásaiban és vonásaival tűnnek ki, amely megkülönbözeti őket a nem politikai pályán mozgó döntéshozóktól” – állítja Thomas Wiegele amerikai politikai pszichológus egy még 1977-ben megjelent tanulmányában.

Ez nem azt jelenti, hogy a politikusok valamiféle szupermenek lennének, többnyire átlagos fizikai képességekkel rendelkeznek, de gyengék és betegek választás útján biztosan nem kerülnek magas vezetői polcra. A zsúfolt politikai kampány és az átlagosnál jelentősen erősebb stressz rettentően igénybe veszi a politikusok szervezetét. Egyesek szerint a növekvő jelentőségű amerikai előválasztási rendszer egyébre sem alkalmas, mint a fizikailag és mentálisan alkalmatlan elnökjelöltek kirostálására.

Pusztán a tűrőképesség és a kitartás nem tesz valakit vérbeli politikussá. Azt gondolhatnánk, hogy a választási hadjáratok, országjáró körutak, a megszámlálhatatlan nyilvános rendezvény kifárasztják a politikusokat, ám ennek többnyire éppen az ellenkezője az igaz: megnyugtatják vagy felpezsdítik őket. Azok, akik ezeket a „próbákat” megpróbáltatásnak, nyűgnek érzik, biztosan nem született politikusok. Woodrow Wilson, az Egyesült Államok 28. elnöke (1913–1921), aki nyugodt egyetemi karrierjét cserélte a zűrzavaros politikaira, arra a következtetésre jutott: „akárhogyan is, de erre születtem.” Winston Churchill pedig, aki hosszú életén át végig mániás depresszióval küzdött, választási kampány vagy nagy baj esetén (lásd második világháború) villanyozódott fel igazán.

Wiegele szerint – aki számos államférfi, azok munkatársa és családtagja memoárját tanulmányozta át – a sikeres politikusok alkalmazkodnak a hiperaktív vagy stresszel teli életmódhoz. Pszichológusok az állandó politikai túlajzottság állapotát a kábítószer-függőséghez hasonlítják. Dean Acheson amerikai külügyminiszter (1949–1953) a közéletből való visszavonulást és a magánélet körülményeihez való alkalmazkodást a kábítószeres leszokás gyötrelmeihez hasonlította: „a felajzottsághoz túl hosszú időn át hozzászokott szervezet tiltakozik annak megszüntetése ellen. A közélet nemcsak erős stimuláns, hanem szokásformáló hatású is.”

Talán ennek tulajdonítható, hogy a politika, a hatalomgyakorlás mákonyát megízlelők oly nehezen tudnak megszabadulni szenvedélyüktől, és olykor még a nevetségesség vagy a pitiánerség látszatát is elviselik, csak hogy a hatalmi vetélkedésben – legalább mellékszereplőként – részt vehessenek. (A magyar példáktól most megkímélem az olvasót.) A kísértést a maradásra természetesen a parlamentáris rendszerek korlátozzák, de nem kell ahhoz diktátornak lenni, hogy valaki „szavatossága” lejárta után is tovább akarja folytatni a politikai pályáját.

Ezt az érzést persze a politikusok nem egyéni gyengeségükkel azonosítják, hanem kötelességérzéssel. Eisenhower tudta, hogy újabb szívroham fenyegeti, mégis újra ringbe szállt az elnökválasztási harcban. Ahogy Antall József is már 1990-ben tudatában volt halálos betegségének, és mégis vállalta a miniszterelnökséget. A politikai tevékenység képes arra, hogy a fizikai fájdalmakat is enyhítse. J. F. Kennedy kínzó hátfájással küzdött, gyakorlatilag rokkant volt, ám a Disznó-öbölbeli válság idején feltűnően kipihentnek érezte magát.

A politikus kénytelen maga és a közönség előtt is titkolni betegségét és gyengeségét, a jó megjelenés kényszere állandóan köti őt. Különösen igaz ez a lelki eredetű problémák eltitkolására. A 2002-es „fekete választási kampányban” rosszakarói elterjesztették Orbán Viktorról, hogy állandó pszichiátriai kezelésre szorul, de hogy ki ne tudódjon, Bécsben gyógyítják. Magyar Bálint és Demszky Gábor pánikbetegségéről is pletykálnak, amely nyilván nem tesz jót megítélésüknek. De a „gyengékkel” szemben a magyar politikai közegnél összehasonlíthatatlanabbul kíméletlenebb az amerikai. Nixonnak például még alelnökként titkolni kellett, hogy problémáival egy New York-i pszichoszomatikai szakorvost keresett fel.

Persze a tökéletesség és sebezhetetlenség mára kötelezővé vált látszata nem csak a politikusok keresztje, mindez összefügghet azzal is, hogy a vezetői minőségnek általában részét alkotja az erő és a férfiasság képzete. A rátermettség legendáját a választók – mi mást tehetnének? – azonosítják a rátermettséggel, és talán nekik van igazuk.