Tetszett a cikk?

A HVG Portré rovatának (1996. június 1.) cikke Glatz Ferencről friss akadémiai elnöki kinevezése alkalmából.

© Túry Gergely
„A Glatzok, de anyám felmenői a Kokasok is iparosok voltak. Testnevelőtanár öcsémmel mi vagyunk az első értelmiségiek” – tudjuk meg, honnan emelkedett a magyar tudo-mány olimposzának csúcsára az 55 eszten-dős történettudós. Pedig nem is mindig efelé tartott: „Zenésznek és matematikusnak ké-szültem. Ma is zongorázom, dalokat is kom-ponálok. Persze csak magamnak és a csalá-domnak. De egyetemistaként zenekarom is volt, még a könnyűzenébe is el-elkalan-doztunk. Jó bevételt biztosított” – ad egy le-hetséges perspektívát a ma popsztárjainak.

Ez azonban csak egy epizód. A lényeg: a ferencvárosi Fáy Gimnáziumból egyetlen lendülettel kerül az ELTE bölcsészkarára. 1963-ban még végzés előtt – lám, máris a menedzservéna – a Századok folyóirat szerkesztőségi titkáraként helyezkedik el, de 1968-ban az MTA Történettudományi Intézetében már kutató. Tanulmányai, könyvei jelennek meg. „Kidolgoztam egy, a modern kori, azaz a tömeges források korának kutatásához szükséges új módszertan kereteit.”

Kutatóutakon bejárja fél Európát, emellett a Történelmi Szemle szerkesztője, majd a História alapító szerkesztője. Aktivitása nem lesz észrevétlen, 1976-tól már az általa létrehozott historiográfiai és történeti metodológiai osztály vezetője, 1988-tól pedig az intézet igazgatója. Közben az egyetemen is tanít.

Aztán 1989-ben – igaz, csak egy évre –, a Németh-kabinet művelődési minisztere. 1990-ben megszervezi az alapítványi formában működő budapesti Európa Intézetet, amelynek ő lesz az igazgatója. Bár 1975 óta már kandidátus, a nagydoktorit csak 1989-ben szerzi meg. 1993-ban lesz az Akadémia levelező tagja. Tavaly Széchenyi-díjat kap, s most, a „rendes tagság” átugrásával, íme, akadémiai elnök.

„Hobbim a főzés, leginkább a halászlémre vagyok büszke. Különlegessége, hogy erősen zöldségezem. Szeretek focizni, teniszezni, sőt kertészkedni is. Igaz, városi gyerekként, könyvből metszem a fákat.” Felesége „most megy nyugdíjba a Tanítóképzőről”. 27 éves Katalin leánya nemrég fejezte be az orvosit, fia, a 25 éves Ferenc nemzetközi pénzügyi jogász, a Creditanstalt munkatársa. Glatzék, ha beköszönt a meleg, mátyáshegyi lakásukból azonnal indulnak a szép fekvésű zebegényi hétvégi házba.

Interjú (Oldaltörés)

– Rezgett a léc, amikor mindössze 11 szavazattöbbséggel lett az Akadémia új elnöke. Mi volt önnek a 174 ellenszavazat üzenete?

– Meg tudom érteni azokat, akik nem rám voksoltak. Csak három éve vagyok az Akadémia tagja. Ráadásul két történész elnök után egy harmadik... Mindez persze aggályokat kelthet a természettudósokban. De nem kampányoltam. Elmentem Angliába.

– Pályafutása nagyobb részében a dialektikus és történelmi materializmus, no meg a marxizmus volt szakágában a kötelező irány. Tudta tartani?

– Fiatalkori dolgozataimból is kitűnik, hogy Marxot egy adott korszak termékének és kora egyik legnagyobb gondolkodójának tekintettem. De vele egy időben tiszteltem a konzervatív szaktörténész Leopold von Rankét.

– Gondoljuk, ezt valamivel kompenzálni kellett. Így kényszerült a pártba?

– Nem volt kényszer. Akkor, a hatvanas évek derekán az tűnt az aktív társadalmi cselekvés egyedüli színterének, emellett némi védelmet is jelentett az Európába járó értelmiséginek.

– Kellett is a védelem, hiszen ön is járta a világot. Kutatott Németországban, Ausztriában, Angliában, sőt a Szovjetunióban is. De volt más veszély is: dolgoztak az intézetben akkoriban ellenzékiek is – némelyikük ma vezető politikus. Segítette őket?

– Ránki György és Pach Zsigmond Pál nagy védettséget adott a szabad gondolkodásnak: így nemcsak a demokratikus ellenzék tagjait, hanem a dogmatikus leninistákat is tolerálták... Szabó Miklóssal például jó barátságban voltam, és vagyok. Vagy itt van Pető Iván, aki 90-ig rendszeres szerzője volt a Históriának. Mindez persze nem az én érdemem, én csak részese voltam annak a légkörnek.

– Teljesen úgye azért nem keveredhetett az ellenzékiek közé, mert a kor történelmi ismeretterjesztő sikerlapját, a Históriát szerkesztette? Volt rapporton Aczél Györgynél?

– Megesett. Ő egy nagyon tehetséges, az elitértelmiséget sok esetben megvédő zsarnok volt – akár egy észak-itáliai reneszánsz fejedelem. Jutalmazott, üvöltözött – és védett. Többször támadták a Históriát, be is zúzták. De amikor azt mondtam: most pedig beviszem a párttagkönyvemet, és leteszem elé az asztalra, nyomban elkezdett nyugtatgatni. Most is az a véleményem, ha valaki szakmailag felkészült, annak nincs félnivalója a politikusoktól.

– Később ön is politikus, miniszter lett. Hozott néhány forradalmi intézkedést, eltörölte például a kötelező oroszoktatást. Nem félt, hogy a létalapjuktól megfosztott, elkeseredett orosztanárok közül valaki merényletet követhet el ön ellen?

– A feleségem orosztanárnő volt. Erről ennyit. Egyébként pedig hadd mondjam el, hogy már az első nap vittem Németh Miklóshoz egy papírt, amire fölírtam azt a nyolc-tíz lépést, amit a proletárdiktatúra még működő intézményrendszerének lebontása szempontjából fontosnak tartottam. Ilyen volt az iskolaalapítás monopóliumának feladása, az alternatív iskolarendszer, a kutatás szabadsága... Én, ha lehetett, soha semmit nem csináltam rögtönözve.

– Tudjuk: precíz ember. Amikor jött a rendszerváltozás, azzal vádolták, hogy alaposan „kisöpörte” a minisztériumi kasszát, és a pénzt alapítványokba menekítette, miközben ezek csúcskuratóriumának az elnöke is ön lett. Ez utóbbiról 1990-ben azt mondta: „csak fél évre vállalom...” Sikerült azóta megszabadulnia e pozíciótól?

– Lemondtam, majd újraválasztottak, de most már igencsak gondolkodom, hogy átadom valakinek. A kisöprés pedig nem igaz. A Pro Culturába csakis a miniszterségem idejére eső alapjellegű pénzek kerültek. Nálunk minden törvényesen zajlott. Kivettük a pénzt a minisztériumi apparátus kezéből, és értelmiségi kuratóriumok kezébe tettük.

– Lehet, hogy a mostani akadémiai elnökválasztáskor ezt köszönték meg? Akárhogy is, azért kellhetett már ez a siker. Hiszen 1994-ben sokan várták, hogy a Horn-kabinetben is megkapja a művelődési tárcát. Aztán kétszer is kimaradt. Nem fájlalja?

– Ez csak közbeszéd témája volt. Kétségtelen, ma jobban tudnám csinálni, mint 1989–1990-ben, de történészként pontosan tudom, hogy a lehetőségek vagy jönnek, vagy nem. És hiába az a realitás, hogy egy többpártrendszerben is szükség van szakértő miniszterre, a politika nem így működik.

– Legfeljebb az vigasztalhatja, hogy a budai Mátyáshegyen is szép környezetben él, és Zebegényben is van egy színvonalas háza. Sem nyomozóhivatal, sem adóhatóság nem vagyunk, mégis: ilyen jól fizet a történettudomány?

– A telket még miniszterségem előtt vettük. A házat az előző hétvégi ház árából és jórészt a vezényletemmel építettük – családtagokkal, barátokkal. Még a szigetelést, a famunkát is magunk csináltuk, a nászom asztalos volt. Bevallom, nem is minden derékszög kilencvenfokos. És valóban van egy csendes Binder-lakótelepi lakásunk is Mátyáshegyen – huszonhét év lipótvárosi kétszobás lakás után.

– Ez lenne a csúcs? Hisz még három év múlva is, amikor akadémiai megbízatása lejár, jóval a felemelt nyugdíjkorhatáron innen lesz. Gondolt már arra, miért ne lehetne ennek a történelem által többszörösen oly súlyosan megvert országnak történettudós elnöke?

– Ez nem merült föl bennem. Az én ambícióm a tudomány s az írás. Miniszterként is magam írtam a beszédeimet. Elárulhatom: ebből az időszakból több mint hatszáz oldalas beszéd- és cikkgyűjteményem van otthon, és írtam egy hosszú naplót is...

LINDNER ANDRÁS, HORVÁTH ZOLTÁN

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!