© Túry Gergely

„A Glatzok, de anyám felmenői a Kokasok is iparosok voltak. Testnevelőtanár öcsémmel mi vagyunk az első értelmiségiek” – tudjuk meg, honnan emelkedett a magyar tudo-mány olimposzának csúcsára az 55 eszten-dős történettudós. Pedig nem is mindig efelé tartott: „Zenésznek és matematikusnak ké-szültem. Ma is zongorázom, dalokat is kom-ponálok. Persze csak magamnak és a csalá-domnak. De egyetemistaként zenekarom is volt, még a könnyűzenébe is el-elkalan-doztunk. Jó bevételt biztosított” – ad egy le-hetséges perspektívát a ma popsztárjainak.

Ez azonban csak egy epizód. A lényeg: a ferencvárosi Fáy Gimnáziumból egyetlen lendülettel kerül az ELTE bölcsészkarára. 1963-ban még végzés előtt – lám, máris a menedzservéna – a Századok folyóirat szerkesztőségi titkáraként helyezkedik el, de 1968-ban az MTA Történettudományi Intézetében már kutató. Tanulmányai, könyvei jelennek meg. „Kidolgoztam egy, a modern kori, azaz a tömeges források korának kutatásához szükséges új módszertan kereteit.”

Kutatóutakon bejárja fél Európát, emellett a Történelmi Szemle szerkesztője, majd a História alapító szerkesztője. Aktivitása nem lesz észrevétlen, 1976-tól már az általa létrehozott historiográfiai és történeti metodológiai osztály vezetője, 1988-tól pedig az intézet igazgatója. Közben az egyetemen is tanít.

Aztán 1989-ben – igaz, csak egy évre –, a Németh-kabinet művelődési minisztere. 1990-ben megszervezi az alapítványi formában működő budapesti Európa Intézetet, amelynek ő lesz az igazgatója. Bár 1975 óta már kandidátus, a nagydoktorit csak 1989-ben szerzi meg. 1993-ban lesz az Akadémia levelező tagja. Tavaly Széchenyi-díjat kap, s most, a „rendes tagság” átugrásával, íme, akadémiai elnök.

„Hobbim a főzés, leginkább a halászlémre vagyok büszke. Különlegessége, hogy erősen zöldségezem. Szeretek focizni, teniszezni, sőt kertészkedni is. Igaz, városi gyerekként, könyvből metszem a fákat.” Felesége „most megy nyugdíjba a Tanítóképzőről”. 27 éves Katalin leánya nemrég fejezte be az orvosit, fia, a 25 éves Ferenc nemzetközi pénzügyi jogász, a Creditanstalt munkatársa. Glatzék, ha beköszönt a meleg, mátyáshegyi lakásukból azonnal indulnak a szép fekvésű zebegényi hétvégi házba.

– Rezgett a léc, amikor mindössze 11 szavazattöbbséggel lett az Akadémia új elnöke. Mi volt önnek a 174 ellenszavazat üzenete?

– Meg tudom érteni azokat, akik nem rám voksoltak. Csak három éve vagyok az Akadémia tagja. Ráadásul két történész elnök után egy harmadik... Mindez persze aggályokat kelthet a természettudósokban. De nem kampányoltam. Elmentem Angliába.

– Pályafutása nagyobb részében a dialektikus és történelmi materializmus, no meg a marxizmus volt szakágában a kötelező irány. Tudta tartani?

– Fiatalkori dolgozataimból is kitűnik, hogy Marxot egy adott korszak termékének és kora egyik legnagyobb gondolkodójának tekintettem. De vele egy időben tiszteltem a konzervatív szaktörténész Leopold von Rankét.

– Gondoljuk, ezt valamivel kompenzálni kellett. Így kényszerült a pártba?

– Nem volt kényszer. Akkor, a hatvanas évek derekán az tűnt az aktív társadalmi cselekvés egyedüli színterének, emellett némi védelmet is jelentett az Európába járó értelmiséginek.

– Kellett is a védelem, hiszen ön is járta a világot. Kutatott Németországban, Ausztriában, Angliában, sőt a Szovjetunióban is. De volt más veszély is: dolgoztak az intézetben akkoriban ellenzékiek is – némelyikük ma vezető politikus. Segítette őket?

– Ránki György és Pach Zsigmond Pál nagy védettséget adott a szabad gondolkodásnak: így nemcsak a demokratikus ellenzék tagjait, hanem a dogmatikus leninistákat is tolerálták... Szabó Miklóssal például jó barátságban voltam, és vagyok. Vagy itt van Pető Iván, aki 90-ig rendszeres szerzője volt a Históriának. Mindez persze nem az én érdemem, én csak részese voltam annak a légkörnek.

– Teljesen úgye azért nem keveredhetett az ellenzékiek közé, mert a kor történelmi ismeretterjesztő sikerlapját, a Históriát szerkesztette? Volt rapporton Aczél Györgynél?

– Megesett. Ő egy nagyon tehetséges, az elitértelmiséget sok esetben megvédő zsarnok volt – akár egy észak-itáliai reneszánsz fejedelem. Jutalmazott, üvöltözött – és védett. Többször támadták a Históriát, be is zúzták. De amikor azt mondtam: most pedig beviszem a párttagkönyvemet, és leteszem elé az asztalra, nyomban elkezdett nyugtatgatni. Most is az a véleményem, ha valaki szakmailag felkészült, annak nincs félnivalója a politikusoktól.

– Később ön is politikus, miniszter lett. Hozott néhány forradalmi intézkedést, eltörölte például a kötelező oroszoktatást. Nem félt, hogy a létalapjuktól megfosztott, elkeseredett orosztanárok közül valaki merényletet követhet el ön ellen?

– A feleségem orosztanárnő volt. Erről ennyit. Egyébként pedig hadd mondjam el, hogy már az első nap vittem Németh Miklóshoz egy papírt, amire fölírtam azt a nyolc-tíz lépést, amit a proletárdiktatúra még működő intézményrendszerének lebontása szempontjából fontosnak tartottam. Ilyen volt az iskolaalapítás monopóliumának feladása, az alternatív iskolarendszer, a kutatás szabadsága... Én, ha lehetett, soha semmit nem csináltam rögtönözve.

– Tudjuk: precíz ember. Amikor jött a rendszerváltozás, azzal vádolták, hogy alaposan „kisöpörte” a minisztériumi kasszát, és a pénzt alapítványokba menekítette, miközben ezek csúcskuratóriumának az elnöke is ön lett. Ez utóbbiról 1990-ben azt mondta: „csak fél évre vállalom...” Sikerült azóta megszabadulnia e pozíciótól?

– Lemondtam, majd újraválasztottak, de most már igencsak gondolkodom, hogy átadom valakinek. A kisöprés pedig nem igaz. A Pro Culturába csakis a miniszterségem idejére eső alapjellegű pénzek kerültek. Nálunk minden törvényesen zajlott. Kivettük a pénzt a minisztériumi apparátus kezéből, és értelmiségi kuratóriumok kezébe tettük.

– Lehet, hogy a mostani akadémiai elnökválasztáskor ezt köszönték meg? Akárhogy is, azért kellhetett már ez a siker. Hiszen 1994-ben sokan várták, hogy a Horn-kabinetben is megkapja a művelődési tárcát. Aztán kétszer is kimaradt. Nem fájlalja?

– Ez csak közbeszéd témája volt. Kétségtelen, ma jobban tudnám csinálni, mint 1989–1990-ben, de történészként pontosan tudom, hogy a lehetőségek vagy jönnek, vagy nem. És hiába az a realitás, hogy egy többpártrendszerben is szükség van szakértő miniszterre, a politika nem így működik.

– Legfeljebb az vigasztalhatja, hogy a budai Mátyáshegyen is szép környezetben él, és Zebegényben is van egy színvonalas háza. Sem nyomozóhivatal, sem adóhatóság nem vagyunk, mégis: ilyen jól fizet a történettudomány?

– A telket még miniszterségem előtt vettük. A házat az előző hétvégi ház árából és jórészt a vezényletemmel építettük – családtagokkal, barátokkal. Még a szigetelést, a famunkát is magunk csináltuk, a nászom asztalos volt. Bevallom, nem is minden derékszög kilencvenfokos. És valóban van egy csendes Binder-lakótelepi lakásunk is Mátyáshegyen – huszonhét év lipótvárosi kétszobás lakás után.

– Ez lenne a csúcs? Hisz még három év múlva is, amikor akadémiai megbízatása lejár, jóval a felemelt nyugdíjkorhatáron innen lesz. Gondolt már arra, miért ne lehetne ennek a történelem által többszörösen oly súlyosan megvert országnak történettudós elnöke?

– Ez nem merült föl bennem. Az én ambícióm a tudomány s az írás. Miniszterként is magam írtam a beszédeimet. Elárulhatom: ebből az időszakból több mint hatszáz oldalas beszéd- és cikkgyűjteményem van otthon, és írtam egy hosszú naplót is...

LINDNER ANDRÁS, HORVÁTH ZOLTÁN