Bűn vagy kötelességteljesítés, hogy a nagyobb magyarországi egyházak “politizálnak”? E kérdés egyike a kortárs magyar politikai gondolkodás örökzöld témáinak. A Kommentár folyóirat publicistájának rövidített írása.

Az egyházakkal kapcsolatban három, egymással szorosan összefüggő téma uralja a hazai politikai nyilvánosságot: a politizáló egyházak vádpontja, a sosem tökéletes egyházfinanszírozás, valamint az egyház és állam elválasztásának értelmezése. A 90-es évek slágertémái, mint az ingatlanok visszaadása, a “szektaüldözés” vagy a hittanoktatás ügye, teljesen visszaszorultak, illetve szakpolitikai kérdésekké váltak. Hitviták és világnézeti konfliktusok – az abortusz, az eutanázia vagy a béranyaság – pedig mindig csak röviden lángolnak fel. Úgy tűnik, egyik politikai csoport sem érdekelt törésvonallá élezésükben.

Fontos körülmény, hogy Magyarországon egyházak alatt zsidó-keresztény vallási szervezeteket értünk. Az iszlám vallás jelen lévő csoportjai nem foglalkoznak politikával, ezért velük a politika sem foglalkozik. Ellentétben Nyugat-Európával, az iszlám itteni követői ugyanis nem képeznek számottevő választói réteget, s a lakossággal sem alakult ki számottevő konfliktusuk. Az egyházak szerepéről szóló vita fő kérdése tehát még mindig a szekularizáció mikéntje, nem a Nyugat-Európát újabban megosztó reszakralizáció, illetve az euroiszlám szabályozásának ügyei (elegendő az ottani fejkendő-ügyekre gondolni).

Az egyházak politizálása ellen folytatott szimbolikus küzdelem vezetői úgy tartják, ők az állam világnézeti semlegességének őrei, azaz egy kiemelkedő fontosságú alkotmányos alapelv védelmezői. Bár alaptörvényünk tételesen nem tartalmazza a semlegesség kötelezettségét, az “egyház és állam elválasztva működik” megfogalmazásból a világnézeti semlegesség valóban levezethető. A szekularizáció-hívő semlegesség-pártiak tiltakoznak az ellen, hogy az egyházak beleszóljanak bármilyen napirenden lévő politikai kérdésbe, ellenzik, hogy a vallások nevében kilépjenek a szakrális szférából. Másrészt óvják is az egyházakat attól, hogy a “pártpolitikai kampányok kétes szintjére süllyedjenek”. A “politika” tehát – szerintük – csúnya dolog, amelybe az egyházaknak nem szabad beleszólnia, de jobb is így, hiszen úgysem származna előnyük belőle.

Buda Péter egyházpolitikai szakértő szívesen hivatkozik nézete alátámasztásához nemzetközi dokumentumokra. Például az Európai Parlamentnek a nőkről és a fundamentalizmusról szóló, 2002-es határozatára, amely leszögezi, hogy “az egyházak és vallási közösségek belekeveredése a politikai és közéletbe sajnálatos, különösen amennyiben az emberi jogok és alapszabadságok korlátozására irányulnak, például a szexualitás és a szaporodás témakörében, valamint amennyiben a diszkriminációt erősítik vagy elősegítik”. Az európai képviselők egyértelműen fogalmaztak, s vélhetőleg nem csak a nyugati iszlám szervezetekre gondoltak. Csakhogy az Európai Parlament nem a megfellebbezhetetlen igazság birtokosa, hanem politikai testület, amely a pillanatnyi politikai érdekeknek és többségnek megfelelően hozza meg döntéseit. Az idézett határozatot például 242:240 arányban fogadták el. Ráadásul – politikusokról lévén szó – semmi sem zárja ki, hogy másnap ugyanazok mást fognak mondani. Akkor is, ha az alkotmányos szerződés preambulum-vitája óta tudjuk: a szekularizációnak és a világnézeti semlegességnek számos elkötelezett híve van az európai politikai elitben.

„Menjetek, és hirdessétek evangéliumomat” (Oldaltörés)

Tudják ezt az érintett egyházak is, de számukra a szekularizáció fenti értelmezése elfogadhatatlan. Saját maguk igazolására mindenekelőtt tanításukra hivatkoznak. “Menjetek, és hirdessétek evangéliumomat” – szól Jézus misszós parancsa, amely – értelmezésük szerint – a széles értelemben vett közéletben való részvételre kötelezi az egyházat. A küldetés természetesen nem azt jelenti, hogy az egyházaknak a politikai kompromisszumok egyik résztvevőjévé kellene válnia, csupán a politikai nyilvánosság egyik szereplőjévé. A kompromisszumokhoz szükséges mozgástér amúgy sem áll – önértelmezésük szerint – rendelkezésükre, hiszen ők “az abszolút, »felülről« kapott mércét képviselik a relativitások világában” (Balog Zoltán).

Az egyházak másik elterjedt védekezése a politizálás vádja ellen a fogalomértelmezésen alapul. Mit is jelent valójában az egyház és mit értsünk politizálás alatt? Az egyház nem a templomhálózat, nem a központosított szervezet, s még csak nem is a főpapok testülete – szól az érvelés –, hanem a hívő emberek közössége. Ez a felfogás (a gyülekezet-központúság) a protestáns egyházak lételeme, de a katolikus teológiának is fontos alapelve, amelyet a II. vatikáni zsinat az “általános papság” tantételével még inkább kiemelt. A közösségként felfogott egyház politizálása azonos a keresztény emberek politizálásával. Nekik pedig, mint a társadalom egyenjogú tagjainak, joguk van a politizálásra. Sőt a katolikus egyház vonatkozó állásfoglalásai egyenesen a keresztény ember kötelességévé teszik a politikai szerepvállalást.

A politizáló keresztények azonosítása a politizáló egyházzal szép, mély teológiai gyökerekkel rendelkező gondolat, de kívülről nézve mégis szerecsenmosdatásnak tűnhet. Hiszen senki nem ellenzi a keresztények politikai szerepvállalását, a Kereszténydemokrata Néppárt Európa-szerte legitim politikai szereplő. Az egyházak politizálásáról szóló vita az egyházi szervezet irányítóiról, a papok és a lelkészek politikai szerepvállalásáról szól. Tudják ezt az egyházak is, hiszen saját “alkalmazottaikra” szigorúbb szabályok vonatkoznak, mint a hívő emberekre. Sem a katolikus, sem a protestáns egyházak nem engedik meg lelkészeik számára – intézményelvű megközelítésben – a politikai szerepvállalást. A római iránymutatásnak megfelelően a magyar katolikus egyház papja nem lehet párt tagja és parlamenti képviselő, illetve képviselőjelölt. De a református egyház lelkészének is le kell mondania gyülekezete vezetéséről, amint képviselőjelöltté válik. Akkor hol a határ a papok politizálásában?

Veres András, a katolikus püspöki kar titkára, a politizáló egyházakról folyó diskurzus állandó résztvevője így fogalmaz: “Az egyház, önmérsékletet gyakorolva, az egyházi személyeknek, papoknak, szerzeteseknek megtiltja a pártpolitikában való részvételt, de nem a véleménynyilvánítást.” A püspök tehát a politika értelmezésével védekezik: a pártpolitikát kerülni kell, a (politikai) véleménynyilvánítás viszont szabályos. A különbség vélhetően a formális döntéshozatalban való szerepvállalásban rejlik.

Választási körlevelek és szavazóbázisok (Oldaltörés)

A véleménynyilvánítás szabadságán alapul az egyházak körlevél-aktivitása is. Sokan kételkednek, vajon mennyire hasznos módja ez a tájékoztatásnak vagy a meggyőzésnek, hiszen senki sem jegyzi meg a templomokban felolvasott sorokat. Politikai állásfoglalásnak azonban mindenképpen megfelel, s az egyházak is erre használják. A “társadalmi igazságtalanságokról”, a szolidaritásról vagy a demográfiai helyzetről szóló körlevelek ugyanis egyben az aktuális kormány teljesítményének bírálatai is, illetve összecsenghetnek valamelyik párt napirenden tartott témáival. Legutóbb, 2006 elején a katolikus püspökök nemzeti imaévre való buzdítását érték a szekularizáció-hívő értelmiségből ilyen vádak. Politikai támadásnak értékelték a megszólalók az olyan mondatokat, mint “Nemzetünk nagyon nagy bajban van, csak Isten irgalma menthet meg minket”. A körlevelek kapcsán új jelenség, hogy a “történelmi” egyházak, a katolikus, a református, az evangélikus és a zsidó felekezet sokszor egyesíti erőit, s közösen jegyzik a nyilatkozatokat, közösen szállnak szembe a szekuláris értelmiséggel. Legyen szó karácsonyi üdvözletről, vagy az SZDSZ által indított, “a hívők tartsák el papjaikat” című kampány elítéléséről.

Különös jelentőséggel bírnak a politikai szereplők körében a püspökök választási körlevelei, bár továbbra is kétséges, hogy azokkal a hívők döntése befolyásolható-e. A magyar katolikus püspökök mindig a keresztény értékeket képviselő pártok támogatására buzdítanak, pártnevek említése nélkül. A véleménynyilvánítást, a hívők segítését helyes döntésük meghozatalában szintén kötelességüknek tartják. Sok más országban is így tesz a katolikus egyház, például Németországban vagy Olaszországban. Franciaországban viszont, ahol a klérus politikailag erősen megosztott, csupán a politikai életben való részvételre buzdítanak a választási körlevelek. Az egyházi álláspont szerint szintén a papok szabad véleménynyilvánításához tartozik, ha az istentiszteleten, a szószékről hoznak szóba közéleti kérdéseket. Hiszen a szónokló ilyenkor is csak véleményt nyilvánít, a döntés formális aktusára vagy annak ellenőrzésére nincsen lehetősége.

Egy másik megközelítés szerint a politika nem más, mint a közjó szolgálata a közéletben. Az egyház politizálása ebben az értelemben a hívők közösségének a közéletben való részvételét jelenti. Maga az egyház a hívők – közéleti kérdésekről is – vitatkozó közössége. E felfogás inkább a protestáns hagyományra emlékeztet. Bár minden nagy keresztény felekezetben megvannak a megfelelő vitafórumok (“zsinatok”), demokratikus felépítésük miatt a protestáns intézmények sokkal pezsgőbbek. A magyar katolikus egyház belső nyilvánossága előtt ritkán jelennek meg vitatott kérdések. Ugyanakkor vitára-beszélgetésre nemcsak a hivatalos egyházi fórumokon van lehetőség, hanem a közösségi összejövetelek előtt, alatt és után is. Márpedig ha egy egyházi, transzcendens alapokon nyugvó közösségben megindul a vita, nem válnak el élesen a hit- és a közéleti témák. Természetes, hogy a közösség “politizál”. Ezért sok egyházi gondolkodó számára nem is az a kérdés, hogy politizálhat-e az egyház (az ugyanis létéből következik), hanem az, hogy hogyan (lásd Szabó István református püspök és Kránitz Mihály, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke véleményét).

Egyesek számára talán meglepő módon, sokban hasonlít ehhez a felfogáshoz Kis János megközelítése is. Az SZDSZ első elnöke átfogó társadalomképbe illesztve szólt az egyházak politizálásáról egy 2001-es konferencián, leszögezve, hogy “a vallásos meggyőződésnek ugyanúgy helye van a politikai vitákban, mint a nem vallásosaknak”. Sőt kifejezetten helyes, ha a vallásos indokok megjelennek a nyilvános vitákban, mert így megismerhetjük egymás szemléletmódját. Ez a keresztény emberek politikai felelősségére emlékeztető megállapítás. Kis János azonban ennél is messzebb megy: az eddigiekből nem következik ugyanis, “hogy az egyházak testületileg is foglaljanak állást a politika ügyeiben. Lehetséges volna, hogy a hívő egyének igen, az egyházak azonban nem. Én azonban azt gondolom, erre a különbségtételre nincsen ok. Közhatalmi funkciókat igényelni és a politikai közéletben részt venni, ez két különböző dolog. Az előbbi az állam és az egyház elválasztásának elvébe ütközik, az utóbbi nem.”

Miről szól hát a vita, ha a liberális politikai gondolkodás hazai vezéralakja sem ítéli el – filozófiai érvelésében – a “politizáló egyházakat”? Úgy vélem, hogy e címszó alatt nem ideológiai-világnézeti vitáról, hanem a politikai jobb- és baloldal közti konfliktusról van szó, amelynek alapja a vallásosság mentén élesen elkülöníthető szavazóbázisuk.

A teljes cikk elolvasható a Kommentár második számában

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Tarlós: Borkai botrányát nem lehet párhuzamba állítani a Wittinghofféval

Tarlós: Borkai botrányát nem lehet párhuzamba állítani a Wittinghofféval

A Waldorf-iskolák kérésére változtat az alternatív iskolákra vonatkozó új szabályokon a kormány

A Waldorf-iskolák kérésére változtat az alternatív iskolákra vonatkozó új szabályokon a kormány

Hogyan segíthetik egymást a nők? Múltbéli minták a jövő munkahelyein

Hogyan segíthetik egymást a nők? Múltbéli minták a jövő munkahelyein

A házelnök és az ellenzék csatájának 1912-ben rendőrroham, merénylet lett a vége

A házelnök és az ellenzék csatájának 1912-ben rendőrroham, merénylet lett a vége

Orban közölte, hogy ő véletlenül sem Orbán

Orban közölte, hogy ő véletlenül sem Orbán

Áttörést ért el a napenergia hasznosításában Bill Gates egyik kedvenc vállalata

Áttörést ért el a napenergia hasznosításában Bill Gates egyik kedvenc vállalata