A mai napig volt belügyesek döntenek? © HVG |
Különös olyan országban emlékezni a kommunizmus áldozatainak emléknapján, amelyben Kádárt és rendszerét méltató könyv szerepel a bestsellerlista élén, s ahol - függetlenül attól, ki van kormányon - a politikai és társadalmi elit is csak félrenéz, ha a pártállami diktatúráról van szó. Miközben szombaton kongresszusi beszédében Gyurcsány Ferenc miniszterelnök arról beszélt, hogy "bárhogy forgatjuk ezt a dolgot, a magyar demokrácia hagyományvilágába Kádár János a legnagyobb jóindulattal sem gyömöszölhető bele", volt belügyi tisztek egy része ma is a kormány nemzetbiztonsági kabinetében őrködik biztonságunk felett, az "utódszervek" vezetése 70 százalékban olyan személyek kezében van, akik karrierjüket a diktatúra kiszolgálóiként kezdték.
A mai aktív volt állambiztonságiak iratai nem kutathatóak, ezért csak véletlenszerűen kerülnek elő nevek. Az információk azonban folyamatosan gyarapodnak. Péter-Bartha Gáborról például, aki jelenleg a nemzetbiztonsági kabinet munkatársa, már azt is tudjuk, hogy püspököket "tartott", kollégájáról, a moszkvai követség jelenlegi belügyi attaséjáról, Szekeres Ferencről pedig kiderült, korábban cionista "vonalon" dolgozott, és a Mazsihisz-előd zsidó érdekképviselet, a MIOK egyik jogtanácsosának tartótisztje volt. A helyzet felsőbb szinten sem jobb: Stefán Géza altábornagy, a Katonai Biztonsági Hivatal főigazgatója 1989-ben a Budapesti Rendőr-főkapitányság állambiztonsági helyetteseként a Nagy Imre-újratemetés manipulálásáról gondoskodott, az 1989-ben baloldali elhajló egykori párttagokat elhárító Horváth József pedig 2002-ig a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) szakmai főigazgató-helyettese volt (majd magáncége az OTP Bank biztonságáért felelt). A helyzetet jól jellemzi, hogy a Belügyminisztérium (BM) titokvédelmi osztályát a rendszerváltás után is az a Sulyán Jánosné vezette, aki 1989 előtt kezdte szolgálatát a III. főcsoportfőnökségen. Minden jel szerint az NBH a legtermészetesebben alkalmazza az 1989, sőt az 1956 előtti BM tagjait. Az intézmény jelenlegi szóvivője, a volt népszabadságos washingtoni tudósító, Vajda Péter az Államvédelmi Hatóságnál kezdte karrierjét, és 1956-ban mint rendőr százados politikai tiszt szerelt le.
Az, hogy a pártállam működtetőinek múltja csak szelektíven ismerhető meg, komoly nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Az érintettek ezáltal zsarolhatóvá válnak. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a volt állambiztonságiak jelentős része fontos társadalmi szerepet is betölt. Barabás Miklós például "Nádházi Emil" fedőnéven kezdte karrierjét (HVG, 2004. május 22.) a KISZ központi bizottságában, majd az Országos Béketanács elnökeként folytatta, hogy a rendszerváltás után az Európa Ház Egyesület elnöke és a kormány kiküldöttje lehessen az EU gazdasági és szociális bizottságában. Mások a gazdaságban futottak be karriert, ifj. Apró Antal például ma sikeres vállalkozó, 1989 előtt viszont a III/II.-2 - az NSZK és Ausztria elleni elhárítás - alosztályvezetője volt.
Ne legyenek illúzióink: a KGB és az átállt hírszerzők révén a nyugati szolgálatok is viszonylag pontosan tudják, hogy a magyar BM volt alkalmazottai közül ki kicsoda. Csak az a kérdés, hogy ki és mennyire zsarolható ezekkel az információkkal. Az egyedüli érdekelt csoport, amelynek informáltsága ezen a téren igen hiányos, az a magyar társadalom.
Nem csak a III-as főcsoport dolgozott (Oldaltörés)
Téves volna azonban azt hinni, hogy a pártállam alakjai közül csupán a III. főcsoportfőnökség dolgozói azok, akik a diktatúra működtetéséért felelősek. Az összbelügyi szemlélet jegyében a BM-nek dolgozott be a tanácstól a Köjálig sok állami szerv, ha vezetője nem volt elég karakán. Ők léptek a BM "szignalizáció" típusú intézkedései nyomán, rúgtak ki embereket állásukból, hajtottak végre "kiszorító", "bomlasztó" intézkedéseket. Az MSZMP politikai bizottsága 1982-es, az ellenzékkel foglalkozó határozatának vitájában Kádár János ki is fejtette, mit ért ezen: "Rámenni, egyszerűen rámenni, az istenit az anyjának, hát ezt mindenütt a világon csinálják, és ez még nem is adminisztratív intézkedés, kellemetlenkednek nekik, no mert már harmadszor veszik el a hajtási igazolványt, vagy mit tudom én, mi a rossebet, hát miért nem lehet ezt megcsinálni? Lakást is megállapítják, hogy életveszélyes, átteszik szükséglakásba, vagy mit tudom én micsodába. Ennek egymillió módja van, amit úgy hívnak, kellemetlenkedni kell nekik."
|
Döglött (ügynök)akták, hamis kísérletek címmel Kolláth György reagál Ungváry Krisztián cikkére. Tovább>> |
Az összbelügyi szemlélet egyik példája a rendszerváltás után sportjogászi karriert befutott Kolláth György esete. Ő az 1980-as évek első felében a BM tanácsi hivatalának főosztályvezető-helyettese volt, és formailag nem foglalkozott állambiztonsági ügyekkel. 1983-ban az Élet és Irodalomban egy cikket írt arról, hogy Magyarországon a civil szervezetek kérdésében úgymond túl megengedőek a jogszabályok. Állításával Halmai Gábor és Kerekes Zsuzsa vitába szállt a lap hasábjain, rámutatva a szabályozás példátlanul restriktív voltára. Kolláth erre válasszal élt, amelyben az egyesületi élet virágzásáról számolt be, majd behívatta a szerzőket, és megfenyegette őket azzal, hogy elvesztik állásukat, ha nem vigyáznak. Később Kolláth dolgozta ki azt a jogszabályt, amely garantálta volna a szigorúan titkos (szt) tisztek juttatásainak további folyósítását, és ő adott alapot az ügynökök átmentésére azzal, hogy a Dunagate-bizottság tagjaként, annak jelentésében a hálózati iratok ötven évre történő titkosítására tett javaslatot.
A titkosszolgálati iratok minősítéséről ma is olyanok döntenek, akik ezek keletkeztetői voltak. A titkosszolgálatokat felügyelő volt államtitkár Tóth András életrajzában szemérmesen annyit közöl 1989 előtti munkájáról, hogy "főként az ifjúsági és sportmozgalom problémáival foglalkozott", és "az MSZMP oldaláról részt vett a rendszerváltás előkészítésében". Azt, hogy munkahelye az MSZMP közigazgatási és adminisztratív osztálya (kao) volt - amely a BM feletti pártfelügyeletet és ellenőrzést ellátta, és az említett "problémákon" Tóth 1988. június 17-ei kao belügyi osztályvezető-helyettesi kinevezéséből adódóan olyan ügyek is értendőek, mint a III. főcsoportfőnökség elnyomó és bomlasztó akcióinak koordinálása - csak azok tudhatják, akik a téma szakértői. Tóth hivatali működésének dokumentumait azonban ők sem ismerhetik. Ezeket ma is homály fedi, mivel a BM irattára az 1980 utáni iratokat eddig nem adta át a levéltárnak. A III/III. csoportfőnökség 1988-1989. évi munkatervéből tudhatjuk, hogy a BM és a párt a "rendszerváltás előkészítése" alatt a pártokba történő behatolást és az 1945-1947-es álkoalíciós korszakhoz történő visszatérést értette, Tóth tehát ebben segédkezett.
Másutt is a kecskére bízzák a káposztát. A Külügyminisztériumban például az E-20 kódszámú volt szt-tiszt, Dömény János válogatja a levéltárnak átadandó iratokat (neki 1989-ben Solt Ottília besúgása volt munkaköri feladata). Az NBH részéről pedig a III/I. csoportfőnökség volt alezredese és szt-tisztje, Hellebrand László dönt arról, hogy a kutatók a levéltárba leadott, de ott is minősített iratokból mit ismerhetnek meg.
Semmi következménye sincs egyébként annak, ha jogszabálysértő módon titkosítanak dossziékat. Jó példa erre "Krakus Péter", azaz a fideszes Szita Károly ügye. Az NBH-nál őrzött dossziéját először 2052-ig titkosították, ám miután valaki az adatokat kiszivárogtatta, a hivatal rákényszerült az eredeti dosszié átadására, és akkor kiderült, a zárolásnak semmi alapja sem volt. Ez csak a jéghegy csúcsa, hiszen a titkosítási anomáliák csak akkor derülnek ki, amikor kiszivárogtatás miatt lelepleződik valamelyik dosszié tartalma. Az iratátadásról az utódszervek kényük-kedvük szerint döntenek, és a két legnagyobb parlamenti párt sajátos egységfrontot alkot, amikor az állambiztonsági iratok elrejtéséről van szó. A rendszerváltás után 16 évvel még mindig ott tartunk, hogy a diktatúra tetteseinek érdekei előbbre valóak, mint az áldozatokéi.
UNGVÁRY KRISZTIÁN