Endrődi karikatúrája 1963-ból. A télapó meztelen

Rendszerváltások következtében törvényszerűen változnak meg az ünnepek. Többnyire ugyanazok a jeles napok új tartalommal és ideológiával élnek tovább, de akad olyan, hogy az új éra teljesen felszámolja a régi ünnepeket. A Sztálin leghűségesebb tanítványáról nevet kapott Rákosi-rezsim alaposan átírta a régi „reakciós” naptárt. Megszüntette a húsvét- és a pünkösdhétfő ünnepét, illetve az úrnapját; eltörölte a koalíciós időszakra emlékeztető piros betűsöket: a köztársaság kikiáltásának (febr. 1.) napját és március tizenötödikét; az ország dolgozó tömegei viszont munkaszünettel hódoltak az orosz bolsevik forradalom (nov. 7.) és a felszabadulás (ápr. 4.) évfordulóinak; előbb első István, később az új kenyér és az alkotmány napjává szekularizálta szentistvánt; valamint kiherélte a karácsonyt. Ez utóbbi akkoriban csak 25-ére korlátozódott, a Jézuska vagy az angyalok helyett pedig az orosz Gyedmaróz legnagyobb magyar tanítványa, a Télapó hozta az ajándékokat, és a legsötétebb években még a karácsony eredeti – egyébként szláv eredetű – nevét is fenyőünnepre gyúrták át a proletár internacionalizmus legnagyobb dicsőségére.

A naptárat más népi demokráciákban is alaposan szovjetizálták, a magyar megoldás azért sikerült ennyire kínosan osztályharcossá, mert a párt éppen az egyházakat, különösen a katolikust akarta teljesen maga alá gyűrni. A teljhatalmú kommunista vezetés célként tűzte ki tehát, hogy a társadalmat átneveli, csökkenti a vallásosak számát, az egyházak tevékenységét pedig a templomokba szorítja. 1948. december 26-án bebörtönözték a legismertebb hazai egyházi rendszerkritikust, Mindszenty József hercegprímást, 1949-ben államosították az iskolákat, visszaszorították a hittant, és kötelezték az egyházi személyeket, hogy esküdjenek fel az 1949-es kommunista alkotmányra. Ez utóbbira legkésőbb, 1951 júniusában a katolikus klérus volt hajlandó. Ezekben az években a „klerikális reakció elleni harc” a párt hivatalos politikájává vált, amelyben a diktatúra kíméletlenül leszámolt egyházi kritikusaival, betiltották a szerzetesrendek többségét, támogatták a kollaboráns békapapok mozgalmát, és létrehívták a pártállam egyik legobskúrusabb szervét, az Állami Egyházügyi Hivatalt, amely szoros munkakapcsolatban az állambiztonsággal egészen a rendszerváltásig felügyelte a magyar egyházi életet.

Rákosi Mátyásék „naptárreformjának” külön hozadéka volt, hogy míg a Horthy-korszakban és a koalíciós időszakban 16 munkaszüneti nappal „szúrták ki a dolgozók szemét”, addig a „szociálizmus építésének felgyorsítása” érdekében a magyar Népköztársaság 7 nappal tisztelte meg hű fiait. És ezen még az se sokat javított, hogy - a munkásmozgalmi hagyományokat továbbvíve - május elsejéhez hozzácsapták még másodikát is. A fiatalabbak kedvéért megjegyezzük, akkor még nem volt szabad a szombat, tehát a munkahét szigorúan hatnapos volt, és – hiába a proletárállam – a munkavállaló csak évi 12 fizetett szabadnapra volt jogosult.

Rákosi, aki tételes ateista volt, és Horthy börtöneiben meg a nagy Szovjetunióban tökélyre fejlesztette az ármánykodást, karácsony kapcsán szívesen szórakozott alávetettjeivel. Pünkösti Árpád több személyes beszámolót is felidéz a vezér ünnepi kétszínűségeiről. Itt van például Marosán György sztorija, aki sokat segített Rákosinak a szociáldemokrata párt tönkretételében. Mégis 1950-ben a diktátor rendőrspiclinek mondta, és ő ítéltette halálra Marosánt, akinek börtönévei alatt minden karácsonykor megjelent a küldönc a feleségénél egy csomaggal – benne banán, narancs, egyéb különlegességek –, azzal a szöveggel, hogy ezt Rákosi elvtárs küldte.

A „Fürtös” – ahogy akkoriban bizalmas körben a tök kopasz tirannust nevezték – a negyvenes években még karácsonykor a villája őrszemélyzetével kvaterkázott. A szegény fiúk közül verbuvált őrök karácsonykor ajándékot kaptak. Az első évben Rákosi még azzal kopogott be hozzájuk: nyissák ki, itt a kis Jézus! – és a karjára volt rakva néhány csomag Kazbek (orosz katonai cigaretta), a másik kezében egy üveg pálinka. Koccintott velük, és mindenkitől érdeklődött a családja felől. 1946-ban a cigaretta mellett vagy helyett egy pár zoknit kaptak, később meg egy kék inget – emlékezett Pünköstinek a villa gondnoka. – Az ajándékok nem a fa alatt voltak – mesélte G. Lajos –, de név szerint sorakoztak az asztalon, és az összehívott személyzetnek Rákosi neje adta át őket.

Fehér Márta, az „öreg” (érdekes, később Kádárt is így hívták háta mögött a beosztottjai) titkárnője néhány évvel később ünnep idején már zavarban volt: „Emlékszem, karácsony előtt nem tudtuk, kívánjunk-e neki kellemes ünnepet vagy sem, és amikor megálltunk a kocsival, akkor ő mondta: Kellemes karácsonyt!”

Karácsony a Parlamentben, 1959. Szputnyik és plajbász

Mindenesetre a párt mindent megtett az ötvenes években, hogy azoknak, akik nincsenek velük, a legkevésbé se legyen kellemes az ünnep. Márpedig akkoriban elég sokan voltak ilyenek. Az éjféli misére elmenni például valódi bátorságpróba volt, az internáló táborokban, börtönökben, kijelölt kényszerlakhelyükön vagy munkásszállókon karácsonyozóknak, bár december 25. hivatalosan fenyőfaünnep volt, alig akadt fenyő, és más se nagyon – a nómenklatúrán kívül még a rendszer híveinek se volt jó. De hát az ötvenes évek hadigazdasága szülte feneketlen hiányban miért éppen az ünnep lett volna kivétel? Pünkösti írja: „A rossz ellátás miatt is újból és újból kitört a felvásárlási láz, ha elterjedt az áremelés híre. 1953 karácsonya előtt a fővárosban nem lehetett kapni: kályhát, tűzhelyet, szeneskannát, vödröt, palacsintasütőt, kályhacsövet, svájcisapkát, selyemharisnyát, töltőtollat, tintát, tűzkövet, gyermekágyat, almareszelőt, gyerekzoknit – miközben az abortusz totális tiltásának következtében ez a legnagyobb gyermekáldás időszaka. Feltűnik a hiánycikklistán a fehér cérna és a vécépapír, aminek a kivitele külföldre […] évtizedek múlva is tilos.” Rákosi monográfusa idéz is egy korabeli viccet: „Megy egy ember a Nagykörúton a hóna alatt két tekercs vécépapírral. Minduntalan megállítják, hogy hol szerezte. Végül elunja a kérdezősködést, és azt feleli: most hozom a tisztítóból!”

1956 a karácsony ügyében is fordulatot hozott, abban az évben újra kétnapos lett az ünnep, s ezt már Kádár János sem vette vissza a dolgozó néptől. Változást jelentett az is, hogy rehabilitálták a karácsony szót, s megváltozott az ünnep jellege is, szép lassan már Jézuska és az angyalok is megjelenthettek nyilvánosan. A Rákosi-éra antiklerikális és hagyományellenes dühét idővel felváltotta az állami gondoskodás, a vásárlási láz és a befelé fordulás időszaka. Amennyire ideológiai kérdés volt az ötvenes években ez az ünnep, úgy vált idővel döntően belkereskedelmi problémává. Mindez hézagmentesen illeszkedett a fogyasztói szocializmus (a „fridzsider- vagy gulyáskommunizmus”) gyakorlatához, illetve az érett Kádár-rendszer szövetségi politikájához („aki nincs ellenünk, az velünk van”).

Persze nem egyből, noha a szovjet száműzetésben, valójában őrizetben lévő Rákosi erre már 1957-ben éles szemmel felfigyelt, pedig csak a Népszabadság ünnepi számát vette kezébe. Ekkor levélben panaszkodott a szovjet pártvezetésnek: a pártlap „kellemes karácsonyi ünnepeket kívánt olvasóinak”, és megjelent Velázquez Madonnája – szörnyülködik a száműzött. Mint a Horthy-korszakban – teszi hozzá a moszkvai elvtársaknak.

Mi is Rákosi módszerét követtük, és az egykori müncheni Szabad Európa Rádió (SZER), az OSA Archivumban őrzött sajtóarchívuma segítségével áttekintettük, hogyan számolt be a hivatalos magyar média a karácsonyi előkészületekről és magáról az ünnepről.

1957-ben az akasztófák árnyékában a hivatalos sajtó még magabiztosan közölte, hogy nem kell felvásárolni, mert lesz elég fenyő. Hogy aztán egy évvel később arról adjon hírt, hogy a „tavalyival ellentétben” idén tényleg lesz elég fa, és persze az ünnep közeledtével már a Kossuth Rádió is elismerte, kevés a fa, pedig még importáltak is. A fenyőfa-mizéria a karácsonyi híradások slágertémája maradt a Kádár-korszak végéig, sőt túl is élte azt. A hatvanas évektől persze már egyre nagyobb arányban születnek kritikus írások a várható hiányról, amelyet az „illetékes” előre igyekszik megmagyarázni, nagyjából olyan sikerrel, mint hogy miért érte váratlanul a hatóságokat a decemberi első hó. A központi fenyőfa-monopóliumot az új gazdasági mechanizmus számolta föl: 1967-ben megjelentek a Zöldért- mellett az első tsz-árusok is. De csak 1981-ben, éppen a HVG-ből tudhatta meg a nép, hogy a fenyő szabadáras, és miközben a termelői 18 Ft méterenként, a piacon ennek a dupláját is elkérik érte. A fát 1979-ig a csúcsig mérték, aztán jött az új szabvány, és – ah, Medgyessy Péter – az elágazástól – kellett volna – az árát kiszámítani. Jó volt ez a szabvány, mert figyelmen kívül hagyása örök témát adott az újságíróknak.

1957-ben lettek leitmotívok a belkereskedelmi diadaljelentések is: harmincezer szovjet karóra, 300 vagon szaloncukor, 800-féle társasjáték (guruló dajka, ugatós fakutya, autós majom, Himalája társasjáték stb.). A számok évről évre nőttek, az árucsoportok bővültek. Persze ’57-ben a Népszabadság karácsonyi szerkesztőségi vezércikkében még a politikai és ideológiai eligazítás dominál: „Ha igazi és tartós békét akarsz, magad és ivadékaid boldogulását, ne engedj az ámításnak, jól szűrd meg a szép szavakat, és keményen mondd a szemükbe, hogy a békét nem engeded” – tegezte le elvtársiasan az olvasót a békeharcos, NATO-ellenes karácsonyi üzenet. „Még frissek a tavalyi ellenforradalom emlékei. […] [Az ellenforradalmárok elleni] kíméletlen harc békeharc, sőt döntő része a békeharcnak” – igazított el a párt lapja. És karácsony még ahhoz is adott trambulint, hogy a cikk különbséget tegyen népi és szocialista, illetőleg úri és szittya hazafiság között.

Vidám időket éltünk 1958-ban – legalábbis a pártlap egyik tudósítása szerint, amely gúnyolta a túlbuzgó rendőröket, akik előállították a Hirdető Vállalat munkatársát, a gyerekcipőket reklámozó télapót a Tolbuhin körútról. A jó szakállast aztán sikerült kihozni a fogdáról, akiket meg nem, arról nem a színes hírek között lehetett olvasni akkoriban.

Kaján Tibor karikatúrája. Békeharc

1959-ben már a katolikus Új Ember is szóvá merte tenni, hogy a Rádióban a „messiás meséjéről” beszéltek. Túl nagy foganatja nem volt, mert az éteren át 1960 szentestéjén is a télapó hozta az ajándékot. „Mi békésen és bizakodva ünnepelünk. De amint Gráber György külpolitikai összefoglalójából kiderül, nyugati határainkon [túl] másfajta ajándékok kerültek a karácsonyfa alá” – szólt a szpíker felvezető szövege az algériai háborúról, a laoszi incidensekről, a belgiumi sztrájkról és utcai harcokról szól tudósítások előtt. „Ez van az egyik oldalon, amit nyugati világnak nevezünk. És mi van a másik oldalon? […] Amíg tehát a világ gyarmattartó és imperialista hatalmai a Föld különböző pontjain növelik a feszültséggócokat, addig a Szovjetunió következetesen […] mindent megtesz a béke fenntartásáért” – igazított el a Rádió, hogy hol is jobb élni. A Kossuth adó fő műsoridőben sugárzott Szülőföldünk című propagandaműsora pedig az Argentínából visszaköltözött Kalász családot szólaltatta meg, akik igen hálásak voltak a magyar államnak. Ez az az év volt, amikor az állambiztonság által kézben tartott, az emigráció megpuhítására és megfigyelésére létrehozott Magyarok Világszövetsége naptárt küldött a nyugaton élő honfitársainknak, amelyben az új fogalmakat tartalmazó szójegyzék is volt, úgymint tsz, KISZ, KGST.

A hatvanas évtizedben egyébként is jó apropót adott a karácsony a nyugati disszidenseink megpuhítására. A Nyugat, elsősorban a SZER propagandájára válaszul 1963-ban a Szülőföldünk is nagyágyúkat vetett be: Károlyi Mihályné, Pál Lénárd akadémikus, Benedek Marcell, Ferencsik János vagy Sinkovics Imre mellett két egyházi személy, Várkonyi Imre, az Actio Catholica országos igazgatója és Szamosközi István református püspök is hazahívta a nyugatra szakadtakat. 1962-ben Devecseri Gábor és Németh László szereplése mellett leginkább az keltett feltűnést, hogy Illyés Gyula Zilahy Lajost hívta haza a rádiós műsorban. Hogy ne legyen tolongás a határnál, arról maga Kállai Gyula miniszterelnök-helyettes, a Hazafias Népfront elnöke gondoskodott, amikor karácsonyi üzenetében leginkább a Kennedy-gyilkosságot elemezte: „azt is láthatták, hogy a sokak által a rend, a demokrácia, a szabadság hazájának tekintett országokban, hogy lehet nyílt utcán büntetlenül embereket ölni, közöttük akár államelnököket is.”

Nem volt persze olyan napilap ’63-ban, amelyik vezércikke ne csöpögött volna a békevágytól, miközben az egyre többek által nézett tévében már Márkus László önálló show-ját adták, Claudius twistel címmel. Ekkor született meg a magyar tévékritika. A maihoz képest összehasonlíthatatlanul nívósabb programokat a kritikusok sokszor fanyalogva fogadták. Kedvencem Virág F. Éva bírálata már 1985-ből, amelyet így indít: „A karácsonyi tévéműsor nagyon jól sikerült. Túlnyomórészt unalmas volt.” S legott meg is indokolta a Magyar Hírlapban, mitől jó, ami unalmas: mert a családok így egymással foglalkozhatnak. Mi most már tudjuk, mekkora naivitás volt ezt képzelni. Akkor három napon a másfél csatornán a következők mentek fő műsoridőben: Waterloo Bridge, A nagy balhé, A fiatal Messiás, Biciklitolvajok, A windsdori víg nők, Liszt Faust szimfóniája – Solti György vezényletével. Illetve az MTV saját készítésű műsorai: Puccini: Angelica nővér és László Miklós szerzői estje. Na, de a nosztalgiázás ürügyén túlságosan előrefutottunk.

Kaján Tibor karikatútája. Pénz, pénz, pénz

Előbb még 1965-ben elérte a csúcsokat az ideológiai olvadás. A legjelentősebb fejlemény Nyers Rezső karácsonyi cikke: „Kissé zavarban voltunk néhány évig, hogy összefér-e a karácsony a szocializmussal. Az utóbbi évek gyakorlata szolgáltatja a helyes, a végső fokon igazán népi megoldást. A vallásos emberek ünnepeljék csak a názáreti Jézus születését, akit isten fiának tekintelnek. Tiszteletben tartjuk meggyőződésüket. Mások ajándékozzák csak meg gyermekeiket a mesebeli „Jézuska” nevében néha vallásosságból, gyakran csak hagyománytiszteletből. Mi, kommunisták, nem vagyunk, és nem leszünk türelmetlenek a vallással és az egyházakkal szemben. […] de mi magunk más szempontból ünnepeljük a karácsonyt. Nem istennek, hanem történelmi jelenségnek tekintjük a názáreti Jézust. […] Mi a karácsonyt magunkénak tekintjük, mint a szeretet, a kölcsönös megértésre törekvés ünnepét. Mindenkivel együtt, aki egy dolgot őszinte, tiszta lélekkel vállal. A szocializmust.” Noha a végén ott a kötelező vörös farok, azért az MSZMP KB titkáraitól korábban nem lehetett ilyet olvasni, és az is igaz, hogy akkor sem a Népszabadságban, hanem megyei lapban, a Petőfi Népében hozták. És az is, hogy ekkorra már gleichschaltolták az egyházakat, és az embereknek is könnyebb lett az élet. A Népszabadság, ha nem is vezércikkben, de megengedőbb hangot üt meg. Trencsényi-Waldapfel Imre, a nagy műveltségű, ám vonalas ókortudós például csak azért tartja megengedhetőnek a betlehemezést, „mert az egy nemzetközileg elterjedt, ősi szokás” magyar változata.

Nyers cikke után mind többen kezdik használni a régi kifejezéseket, utalni az ünnep keresztény vonatkozásaira és hagyományaira. Azért még 1970-ben vita robban ki a Népszabadságban a Jézuska körül. Vitányi Iván mindenesetre letette a garast mellette, mondván Mikulást és Jézuskát emlegetni nem vallásos propaganda. Sőt – nyugtatta meg a pártos ateistákat az akkoriban a népművelés apostolának számító, ma MSZP-s képviselő Vitányi: „Jézuska mese mivoltának felismerése a vallásos hit ellen is dolgozhat” – szólt a meglepő tronf. ’85-ben már a lap vezércikke is átveszi ezt a hangvételt: „Jézuska családtaggá vált, kedves, szeretett és csak jó példával szolgáló családtaggá a keresztény kultúrkörben azokban a famíliákban is, amelyek leoldódtak a tételes vallásokról, sőt meglazultak kötelékeik a deista világfelfogással is. […] otromba és barbár az az ateizmus, amely fellép Jézus ellen, és nem létezőnek kívánja tekinteni.”

A hetvenes éveket még az ünnep családi, békés és szeretetteli jellegének szajkózása jellemezte. Itt is persze világos különbséget tettek az egykori a Horthy-éra, a II. világháború vagy ’56, illetve a rendszer karácsonya között. Mindig volt egy hangulatos írás arról, hogy mennyire álságosak voltak Horthy Miklósné jószáshegyi Purgly Magdolna vagy Auguszta főhercegasszony által rendezett karácsonyi ünnepélyek például a Múzeum-kertben. „Soha nem létezett, és a tőkés országokban ma sem létezik olyan szeretet, amely a kis házikókat és a nagy palotákat össze tudná kötni. […] Egészen más a szeretet modern és szocialista értelmezése. […] a szeretet a mi értelmezésünk szerint egyenlő a dolgozó emberek szeretetével, az élet alapját jelentő emberi munka [így!] szeretetével és megbecsülésével!” – fogalmazott a szövetkezeti parasztság hetilapja, a Szabad Föld 1970-ben. S hogy hol találkozhatunk még e gondolatokkal? Hát persze hogy a párt X. kongresszusának határozataiban.

Az évtized új motívuma, hogy a belkereskedelmi sikerek („imponáló árubőség”) pertraktálása mellett egyre többször intik önmérsékletre a lehetőségektől megrészegedett, ajándékozási lázban égő dolgozókat. „Érzelmeink gazdag skálája helyett olykor csak az árskálára figyelünk. Helyenként mércét téveszt az eredetileg nagyon szép és becsülendő szándék” – figyelmeztetett Kiss Gy. János 1972-ben a Rádióban. (Pedig a budai Skála még meg sem nyitott.)

Rajz a csoki mikulás gyártásáról. Terminator, 1974

A nyolcvanas években alaposan megváltozott a karácsony az első nyilvánosságban is. A Fővárosi Művelődési Ház elkezdte szervezni például az ún. Rock-karácsony sorozatát, és az ünnepre időzítette a Super Disco nevezetű buliját. Egyre-másra jelentek meg a népi és egyházzenei ihletésű lemezek, több százezres példányszámokban fogytak. Elkezdték közvetíteni az istentiszteleteket, és az Élet és Irodalom már arról közöl riportot, mekkora sikk lett éjféli misére járni, és mekkora bunkók teszik tönkre karácsony misztériumát. A műsorokban, lapokban egyre több szó esett az ünnep vallási vonatkozásairól, s a tévében is mind több bibliai témájú filmet vetítettek. Azért nem változott meg minden egy csapásra. Nagy Gyula evangélikus püspökhelyettestől például olyan cikket közöl 1981. december 24-én a Magyar Nemzet, amelyikben említés sem esik Jézusról, Betlehemről, a jászolról, viszont Nagy leborul a Hazafias Népfront és a kormány nagysága előtt. A vallásos és a materialista emberek közti párbeszéd hátterében szerinte „kétségtelenül ott van az állam és az egyházak közötti példamutatóan jó viszony”. Nemhiába írhatta Gyertyán Ervin négy évvel később ujjongva: „ismét van már a népnek elkötelezett klerikalizmus!”, miképpen már Jézus Krisztus korában is volt - a pártlap szerzője szerint.

A szerkesztők korábban vért izzadtak, mi érdekeset tudnak még kihozni az újságírói szempontból érdektelen ünnepből. A nyolcvanas évek második felében viszont lubickoltak. Persze a szokásos „ők, akik még szenteste is dolgoznak” típusú riportok is elkészültek, de végre lehetett foglalkozni az elfekvőkkel, az idősotthonokkal, a tanyák népével, a karácsonyfa-tolvajokkal. A rádiósok kitelepedtek falura, és olykor tényleg sikerült valamit megmutatni az ország valóságából, nyomorúságából.

A nyolcvanas évtized új fejleménye az is, hogy ha csak lopva is, de karácsonykor megjelentek a határon túli magyarok az állami médiában. Csurka István emlékezetes rádiós jegyzetet olvasott fel 1987-ben. Mindenki a szegények és a kitaszítottak adventjéről beszélt. S hogy az egyetemesre tágított kép alatt valójában kiket is értett, az írás végére kiderült: „ez a mostani ádvent […] a sorban állóké, a metsző csíki szelekben buszokra váróké, a jegyükre kenyeret is hiába remélőké, […] a felpofozottaké, a világítani se merőké, a ház előtti autócsikorgást lesőké. Csak ezzel, a hómező fölötti ölelkezéssel lehet teljes a mostani ádvent. Ajándékozzuk meg magunkat ezzel az egyetemességgel.” A Ceauşescu Romániájában élő magyarokról szólt az írás. Két év múlva minden megváltozott, és a román forradalom csodálatos karácsonnyal ajándékozta meg Magyarországot is. De a ’89-es karácsony már nálunk sem azé a rendszeré volt, mint egy évvel korábban.

Talált tárgy

Budapesten a Szovjet Kultúra Háza is fogadta a magyar kispajtásokat. 1974-ből származik az a többfunkciós fröccsöntött veres csillag, amelybe szorgos kezek a szovjet édesipar finomságait tömködték. S mivel a desszerttartó – talán szándékosan, megakadályozandó a pionírokhoz méltatlan torkosságot – gyakorlatilag kibonthatatlan, így nem csak gazdaságos kiszerelésű, de egyben szimbolizálta a nagy Szovjetunió és szövetségesei akkor megbonthatatlannak látszó egységét. © Stiller Ákos Ha azonban a kispajtás mégis csak legyűrte a felmerülő nehézségeket, és a műanyag szelence kiürült, a csúcson lévő karikába fonalat fűzve dísztárgyként nyert új értelmet. A kissé ormótlan objekt elején a ’75-ös évhez kíván sok jót, míg hátulján a sztálini építészet csúcsa, a Szovjetek Háza látható. Külön finomsága kiképzésének, hogy az ötágút a havat megjelenítendő kályhaezüsttel melírozták.

Ha egy marslakónak vagy egy rendszerváltás után született hazánkfiának el akarjuk magyarázni, milyen volt az előző rendszer karácsonya, nem hagyhatjuk ki a parlamenti úttörő fenyőünnepséget. A magyar úttörő mozgalom önmítosza szerint sehol nem rendeztek ennyi éven át a törvényhozás épületében gyerekünnepséget. Ez persze lehet, de más épületekben a baráti országok mindegyikében volt karácsonyi ünnep. És nálunk is több helyen tartottak karácsonyi gyerekvigasságot, igaz, a legtöbb helyen a parlamenti volt a minta.

Az első fenyőfaünnepet, úgy tudni, 1954-ben tartották a Parlamentben. Eleinte több helyről dobták össze a rendezés költségeit a budapesti úttörő szervezet és a szakszervezetek. 1957-es megalakulása után egy ideig a budapesti KISZ is ott szorgoskodott. 1956-ban persze nem tartottak rendezvényt, de a többi évben igen. Döbrösi Terézia valamikori csillabérci altáborvezető, kerületi úttörőház-igazgató 1957 és 1971 között volt az egyik szervezője a fenyőfaünnepségnek. A munkálatok már nyáron elkezdődtek, amikor kiválasztották a műsor szereplőit, majd szeptemberben a budapesti úttörőtitkár és a főrendező – többnyire a kőszegi vagy a soproni erdőben – kijelölte a „díszvendéget”, a kivágandó fenyőt – emlékezett 1985-ben a Magyar Hírlapnak Döbrösi. Nem volt mese: a 28–30 méteres fa elszállításához ki kellett irtani körülötte az erdőt. Az egykori szervező úgy emlékezett, hogy a fa gallyazás után általában 20 méter körüli volt. Olykor tízezer gyereket láttak vendégül az ünnepség két napján, bár a „legjobb” időkben hatezer volt az átlag, s ezek egy része is ifivezető vagy felnőtt úttörővezető volt. (1960-ban például 3:1 volt a gyerek–vezető arány.) A hatvanas években megemlékezett a sajtó arról, hogy a több hullámban zajló ünneplés záróaktusa az úttörővezetők bálja volt, ami éjfélkor kezdődött. Szívesen bekukkantottunk volna, mit kezdenek egymással a Parlament termeiben és zegzugaiban a felzsinórozott, nyakkendős sötét szoknyás és pantallós úttörővezetők. De hát ez esetben marad a fantázia.

Azt azonban tudjuk, hogy a díszítést csak december 20. után lehetett elkezdeni, mert addig ülésezett az Országgyűlés. A külön, ún. K-vonalakkal rendelkező öt-hat szervező addig csak az előkészületekkel foglalkozhatott a szaloncukorral és díszekkel dugig töltött diszpécserszobában. Aztán jöhetett a fa, amit katonák állítottak fel tűzoltók és a parlamenti őrség segítségével. A csúcsdísz eleinte vörös csillag volt, miképpen ez díszelgett az Országház kupolájának tetején is. 1960-ben például 80 cm-es átmérőjű volt a fára szerelt, s a Fővárosi Neon Vállalatnak köszönhetően világított is.

Az ötvenes években meglehetősen konzervatív műsor volt, Diótörő-részletek, a Kék Duna keringő, a nagycirkusz bohócai, bábelőadás, Bilicsi Tivadar, Latabár, Rátonyi, Rodolfo. A gyerekeknek keringő-, csárdás-, jelmezversenyt is rendeztek (utóbbit ’59-ben egy fiúcska nyerte, aki Sabin-cseppes üvegnek öltözött), de volt össztánc is. Sor került körjátékra és persze „zakatolásra” is. A télapó megszemélyesítőjéről 1960-ban számoltak be először a híradások: akkor Csákányi László alakította, azután Hadics László, a Fővárosi Operettszínház művésze. Eggyé vált szerepével. Akkoriban költőket kértek fel a verses mikulásszövegek megírására. Íme egy részlet az 1966-ból: „Ti vagytok a holnap erős boldog népe, / és ha ti megvédetek, erős lesz a béke. / Kicsi barátaim, szívemből kívánom, / hogy váljék valóra mind-mind a szép álom. / Legyetek a jövő céljaira készek, / alkotó munkások, tudósok, művészek. / Mind-mind az emberség erős, boldog őre, / harsanjon a kürtszó: pajtások, előre!”

A kezdetekben a sajtó leginkább az ünnepségen megjelenő politikusokról adott hírt: Dobi István, Komócsin Zoltán, Benke Valéria, Kállai Gyula, Fehér Lajos is szerét ejtette a vizitnek. Meghökkentő, de 1959-ben Nyers Rezső vezette a budapesti úttörőszövetséget, így ő volt a fő felelős. És van olyan mai politikusunk is, aki a nyolcvanas években volt ebben a funkcióban: az MSZP-s Csizmár Gábor, aki jelenleg a Szociális és Munkaügyi minisztérium államtitkára. 1986 főszervezőként arról beszélt, miért maradjon a T. Házban a gyerekünnep: mert „kettős elkötelezettséget is kifejez. Egyrészt az ország vezető rétegének gyermekpártiságát, másfelől az úttörők elkötelezettségét a haza iránt.” Kádár látogatásáról viszont nem írtak a lapok. Szerényen meghúzódott a nagy jótevő.

A tévé elterjedésével együtt a rendezvény jellege is átalakult, a gyerekek főleg azokkal szerettek volna találkozni, akiket a képernyőn láttak. Először jött a Tenkes, a Futrinka utca, Kemény Henrik Vitéz Lászlója, Szergej, a bohóc, Halász Judit; aztán a zenekarok, a Kaláka, a 100 Folk Celsius, és más zenés produkciók, mint a Macskák és az István, a király. Rock-történeti kuriózum, hogy 1968-ban a Syrius húzta a talpalávalót.

Az esemény csökkenő jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, hogy például ’85-ben már csak négyméteres volt a fenyőfa, amit a Tungsram 800 fényes izzója se tehetett hatalmasabbá.

Zádori Zsolt