„Nem roma volt, nem magyar, hanem egy mészáros”

A kedden este hat órára meghirdetett virrasztás előtt két órával érkezünk a faluba, s első utunk a polgármester asszonyhoz vezet. Várnunk kell, egymásnak adják a kilincset a médiamunkások. A hivatal munkatársai kedvesen, de bizalmatlanul csak annyit mondanak: megbolydult itt az élet. „Sokan kérdezik, megyek-e a virrasztásra, de szerintem nem ez a lényeg. Folyamatosan tartom a kapcsolatot a családdal, a temetésen biztosan ott leszek” - mondja Berente Imréné, a közel kétezres lélekszámú község első embere találkozásunkkor. A településtábla alatt felirat jelzi, hogy polgárőrség van Tatárszentgyörgyön. Kérdésünkre, hogy ők mit tapasztaltak a közbiztonságot illetően korábban, azt a választ kapjuk: tulajdonképpen nem működik jelenleg, nem volt rá pénz, az önkormányzat autót nem tudott biztosítani, az önkéntesek lassan elfogytak. A történtek után azonban bejelentkezett a Pest Megyei Cigány Kisebbségi Önkormányzat, segítséget, a polgárőrség újraszervezését ajánlva. „Korábban magyarok és cigányok együtt leplezték le azt a hűtőket fosztogató bandát, akik ma már hűvösön vannak” - hoz néhány évvel ezelőtti példát a polgárőrség egykor sikeres működésére. „Az emberek szégyellik, ami történt, sajnálják, hogy emiatt ismeri meg az ország a település nevét, s a családnak is terhes már ez a nagy figyelem” - kommentálja az erős médiajelenlétet a polgármesterasszony.

Képeinkhez kattintson! © Stiller Ákos

Az uzsorakölcsön miatti leszámolást nem tartja valószínűnek, korábbi nyilatkozataihoz hasonlóan most is azt mondja: szerényen élt a család, de nem tudja elképzelni, hogy ilyen ügyeik lettek volna. Az asszony gyesen volt, a férfi pedig Pesten dolgozott az építőiparban. „Decembertől már nem volt munkája, de azt ígérték neki, hogy tavasszal újra mehet. Most jelezte a család, hogy van egy villanyszámla, aminek a rendezésében a segítségünket kérik” - mondja. Az édesanya eltűnéséről szóló híreszteléseket is tisztába teszi a polgármester-asszony: az anyukát és a két gyereket is külön-külön, három kórházba vitték, s amikor a szülőt kiengedték, átment arra a helyre, ahol az egyik gyermeke volt. Pletykák ugyan vannak az egykor felvonuló gárda esetleges bosszúállásáról, de az elkövetők kilétét nem találgatja. Ahogy senki más sem.

A virrasztás helyszínén, a megtámadott család házánál is csak annyit mondanak, el sem tudják képzelni, ki lehetett. Amúgy ide is a média érkezik elsőként. Ötkor már több fotós, újságíró, tévéstáb parkol a ház körül. Ennek köszönhető, hogy az érkező, gyertyagyújtást szervező vajda, Kállai Csaba rögtön nyilatkozhat: bármikor kitörhet a polgárháború, csak napok kérdése – mondja. A vele érkezők közül néhányan hangosan háborognak, többek között a média szerepe miatt is, és hamar előkerül a veszprémi késelés is: azzal persze hetekig foglalkoztak, pedig cigány nem bánt senkit, amíg őt nem bántják - mondják a kiégett ház ajtajában. A sárgára mázolt ház falán még meredezik egy parabolaantenna, az ereszcsatorna is érintetlen. Kiégett bútorok a ház előtt, elégett színes gyerekruhák darabjai mindenütt. A fa tetőszerkezet és cserepek darabjai borítják a három éve épült otthon padlóját. A szomszédos házból elő-előjönnek a rokonok, ismerősök, de tartózkodóak. „Nem mondunk semmit, úgysem azt írják le, amit tőlünk hallanak” - indokolják az elutasítást. „Elvittük a gyerekeket, félünk, ma vele, holnap velünk történik” - mondja a meggyilkolt férfi egyik unokatestvére fekete szövetkabátjába burkolózva. A szomszéd házban a szerencsétlenül járt fiatalember szülei laknak. Négy-öt autó áll a vakolatlan ház előtt. Hagyják a családot - kérik tőlünk, amikor beszélgetni próbálunk az ajtón kilépőkkel. Eközben a rendőrök a vajdával egyeztetnek: a gyertyagyújtás lehetne inkább a templomnál, ha tömeg lesz, ne zsúfolódjanak be ide sokan. A vajda beleegyezik, de tíz perc múlva már azt halljuk, abban erősíti meg az érkezőket: itt lesz az emlékezés. „Most kicsit többen vagyunk a községben, ez szokatlan, mert amúgy nincs ilyenre szükség” - mondják a békésen várakozó járőrök.

© Stiller Ákos

Fél hat körül járunk, s még mindig több az újságíró, mint a meghirdetett virrasztásra érkező. A család persze nyilvánosság nélkül is virraszt, egészen a temetés napjáig, rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel. A temetés időpontját még nem tudni, talán még a héten - mondja a plébániáról érkező idős sekrestyés házaspár, akik szintén eljöttek részvétet nyilvánítani. „Egy gyereknek harangozni a legnehezebb” - mondja a hatvan körüli férfi a szemét törölgetve. Elmesélik, hogy kicsit féltek idefele az úton, mert sok a szabadon szaladgáló kutya, de mindenképpen itt szerettek volna lenni. Nagyon rendesek itt a cigányemberek, szépen mulatnak és a gyerekeket is elhozzák megkeresztelni a templomba, amikor a gárda felvonult, akkor is azt kérték, hogy legyen nyitva a templom - mondják egyetértésben.

Hogy lehet ilyen szörnyűséget tenni, nincs szíve annak, aki ilyet tesz, nem lehet egy gyereket lelőni, és az Erzsike fia is olyan, de olyan fiatal volt, hat éve voltak házasok - mondja kétségbeesetten két, a házból kilépő asszony, amikor beszélgetni kezdünk. Nincs itt senkinek senkivel problémája, se romának romával, se romának magyarral, amúgy pedig különbözünk mindannyian, mint ujjaink is, nem?! - magyarázza egyikük. „Jöjjön be, teljesen átfázott” - szánnak meg negyedóra után. Bent a narancssárgára festett falak között, fotelekben és székeken hat-hét különböző korú nő ül, gyerekek szaladgálnak, két kamaszfiú fát hord. Bizalmatlanul fogadnak, összesúgnak: nem szabad beszélni - mondják egymásnak a tekintetükkel. Hellyel kínálnak, én ülhetek a kályhához legközelebb, vendég vagyok, melegedjek. Kávéval kínálnak: cukor? nem? de egy kis completta azért mehet, ugye? „Mit akarnak látni, azt, hogy milyen szegények vagyunk?” - kérdezi a meggyilkolt férfi anyja. „Sokan kérdezik, hogyhogy így tartom magam, nem sírok egyfolytában, de hát mi mást tehetnék?!”- folytatja szomorúan, miközben a kávét tölti egyszerű barna konyhabútora kredencén. Könnyes szemű asszonyok ülnek körbe, előkerül Orbán is, aki nem szólalt fel a gyalázat ellen és Gyurcsány is, aki pedig „a családi pótlékot akarja elvenni a szegényektől”. Aztán arról beszélünk: hogyan lehetséges, hogy a rendőrök nem találták meg a töltényeket és hogyan lehetséges az, hogy elektromos zárlatról beszéltek még akkor is, amikor egyértelmű volt, hogy lelőtték az apát és négyéves kisfiát. „Nem volt még ötéves, rosszul mondták először az újságíróknak” - magyarázza az egyik asszony.

© Stiller Ákos

Kint ekkor már gyújtják a gyertyákat, fehér virágokat szúrnak a földbe, s egy BMW lámpái adnak fényt közvilágítás helyett. A ház előtt gyülekező férfiak arról beszélnek, hogy nincs összefogás a romák között, és így nem mennek majd semmire, a roma politikusokkal sem elégedettek. Arra jutnak, meg kell védeniük magukat, egységes szervezetet kell létrehozniuk, hogy ilyen esetek ne történhessenek. „Ez már a negyedik, amikor falu végén álló házban végeznek ki embereket” - mondják többször. Eközben gallyakból és autógumiból máglyát raknak. Fiatal lányok meleg kávét kínálnak a virrasztásra érkező helyieknek és a sajtómunkásoknak. Asszonyok egy csoportja mellettem arról beszélget, a rendőrök megígérték nekik, megvédik őket, meg arról, hogy egyiküknek szilveszterkor már valamit felgyújtottak az udvarán. „Az egyik gyereket már kiengedték a kórházból, néha azt mondja, apa bennégett” - meséli egy rokon. Hét óra van, a tüzet 40-50 ember állja körül. Majd elkapják a bűnösöket, majd a törvény ítélkezik - ismételgetik többen. „Holnap korán kell kelni, megint jön egy tévéstáb” - mondják az asszonyok.

KA