1956. november 4-én a szovjet csapatok megindították azt az offenzívát, amivel elsöpörték a magyar forradalmat és szabadságharcot. A támadók nem bízták a véletlenre a sikert: a második világháború rettegett hadvezérére, az emberáldozatoktól sosem visszariadó Zsukov marsallra ruházták az offenzíva levezénylésének feladatát. A moszkvai csata hőse, Leningrád védője és a sztálingrádi ütközet előkészítője iszonyatos erőket vetett be a magyarok ellen.

A szovjet túlerőre jellemző, hogy a bevonuló tankhadoszlop a legenda szerint Szolnoktól Záhonyig ért a 4-es főúton. Persze erre nemigen volt szükség, hiszen a magyar katonai parancsnokok többnyire nem tanúsítottak ellenállást. A honvédelmi minisztériumban tartózkodó tábornokok is passzívak maradtak, közülük nagy valószínűséggel Janza Károly adta ki a parancsot, hogy ne álljanak ellen a magyar katonák a szovjeteknek. Így a magyar és a szovjet reguláris csapatok csak szórványosan csaptak össze.

A hatalmas hadoszlopra már csak azért sem volt szükség, mert a szovjet haderő sosem hagyta el Magyarországot, bár erre október végén ígéretet tettek. (Andropov akkori budapesti szovjet nagykövet nem győzött szabadkozni emiatt november első napjaiban Nagy Imrénél. A később KGB-főnökké, majd utóbb szovjet pártfőtitkárrá avanzsált diplomata igyekezett megmagyarázni, hogy a kivonulás miért tűnt már november első két-három napján is inkább bevonulásnak.)

Ezek után a november 4-ei "hivatalos bevonulás" csak rásegített az addig is jelenlévő szovjet túlerőre. Az országszerte szétszórt szovjet alakulatok szinte mindenütt egyszerre foglalták el a stratégiai pontokat, és katonai megszállás alá helyezték az országot. A harcot leginkább a Nemzetőrség alakulatai és az önkéntesekből álló forradalmi felkelőcsoportok vették fel november negyedikén és utána pár napig, hétig. Ezek az alakulatok súlyos veszteségeket szenvedtek, elsősorban a Corvin köziek estek áldozatul, míg a Széna tériek a budai hegyekbe menekültek.

Az idén elhunyt Király Béla, a Nemzetőrség főparancsnoka, a forradalmi karhatalom első számú vezetője úgy emlékezett vissza 1956. november negyedike hajnalára-reggelére, hogy Nagy Imre sem adott parancsot a fegyveres ellenállásra, jóllehet híres november 4-ei, hajnali rádióközleményében azt mondta a forradalom miniszterelnöke: "csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van".

Ekkor viszont már késő volt: pár órával a beszéd elhangzása után az országban a szovjet csapatok átvették az irányítást, a kormány pedig egyáltalán nem volt a helyén, hiszen a jugoszláv követségre menekült a miniszterek jelentős része, Nagy Imrével együtt. (Tito, a teljhatalmú jugoszláv vezető azonban tőrbe csalta őket: minthogy éppen 1956-ban kezdett javulni Belgrád és Moszkva viszonya, Titóék később kiadták a szovjeteknek a Nagy Imre-csoportot. Előbb Romániában internálták, majd hazaszállították őket. Nagy Imrét 1958-ban, Magyarországon végezték ki.)

A Nagy Imre-kormány legbátrabb tagja, Bibó István ugyanakkor nem hunyászkodott meg: miközben a szovjet csapatok elárasztották az országot és Budapestet, ő november 4-én a Parlamentben maradt, és megfogalmazta híres közleményét, amelyben passzív ellenállásra szólította fel a nemzetet.

A valódi ellenállásról mindmáig ellentmondásosak a források, sokan megkérdőjelezik a személyes visszaemlékezéseket, így különösen sokat támadták Király Bélát is. A később történészként is tevékenykedő 56-os nemzetőr-főparancsnok élményeit több kötetben is megírta. A HVG Könyvek kiadásában megjelent Amire nincs ige című művében felidézi az úgynevezett "nagykovácsi csatát", amelynek megtörténtét (általában) és eseményeit (részleteiben) is többen kétkedéssel fogadják.

Király ugyanis visszaemlékezései szerint november negyedike után a budai hegyekbe vonult vissza, majd egy darabig folyamatosan hátrált a szovjetek elől, Nagykovácsiban kiépítve védelmi állásait. Emberei főleg egyetemista nemzetőrök voltak, de Széna tériek és más önkéntesek is akadtak közöttük. A szovjet túlerővel szemben elsősorban védekezésre készültek. Céljuk az volt, hogy a forradalom egyetlen még működő intézményét, a Nemzetőrség főparancsnokságát minél tovább fenntartsák, mivel nem tudták, hogy mi történt a Nagy Imre-kormánnyal.

Király Béla

A szovjetek azonban november 11-én meglepték a Nagykovácsiban összegyűlt felkelőket. Király Béla főparancsnok így emlékszik vissza: "Reggel 5 órakor felkeltem, és a törzs két tagjával a nagyszénási kilátótorony felé vettük utunkat. Már 8 óra lehetett (...), amikor hirtelen masszív repülőgép rakétatámadás kezdődött, mintha az ég szakadna le egyenesen a védelmi vonalunkra. Fentről a kör alakba fejlődött vadászbombázók, összhangban a szovjet taktikai szabályzattal, egyenként buktak alá, mialatt kioldották levegő-föld rakétáikat védelmi vonalaink ellen."

A könyvben Király leírja, hogy az egyetemista felkelők nem ijedtek meg, visszalőttek a gépekre légvédelmi lövegeikkel, ami zavart keltett a támadók soraiban. Így elhúzódott maga az ütközet is. Aztán így emlékszik Király: "Azonban a valódi meglepetés, mely az ellenséget teljesen megzavarta, még hátra volt. A csata még nem tartott egy órája sem, amikor az egyik szemközti dombról, talán fél kilométernyire tüzelő légvédelmi lövegünktől, óriási robbanás hallatszott. A légnyomás ereje csaknem ledöntött lábamról. Hirtelen füstoszlop emelkedett a magasba, mely lassan és méltóságteljesen gomba formát öltött. A látvány egy nukleáris robbanás pontos mása volt."

Király ezután tanakodni kezd, hogy mi okozhatta ezt a jelenséget, és könyvében azt a magyarázatot adja, hogy egy levegő-föld rakéta az egyik lőszersilót találta el, és felrobbantotta a szűk és mély raktárban tárolt több vagonnyi tartalék lőszert. "A légnyomás a füstöt hirtelen felfelé emelhette, így, teljesen véletlenül, a nukleáris robbanás gomb formájához hasonló látvány alakult ki."

Király és Malasenko tábornok a nagykovácsi csatáról

A cáfolatokra Király Béla is reagált egy előadásában. Elmondta: 2001-ben találkozott Moszkvában Malasenko tábornokkal, az 1956-ban bevetett szovjet Különleges Hadtest vezérkari főnökével. Amikor megemlítette a nagykovácsi csatát, Malasenko azt mondta: "Nagykovácsi csata? Jó mesemondó ön, generális." Erre Király azt válaszolta, hogy Malasenko a saját könyvében még a sorszámát is közli a szovjet egységeknek, amelyeket bevetettek. "Sohasem használtunk légierőt maguk ellen" - felelte erre Malasenko. Király viszont meghívta Magyarországra, hogy a Zsíros-hegyen nézze meg a betemetett rakétakráterek kontúrjait. "Köszönöm, de nem megyek. Nem leszek egy másik Pinochet" - mondta erre Malasenko.

Király így ír az utóhatásról: "Legnagyobb örömünkre az ellenséges repülők másodpercek alatt eltűntek, a tankok percek alatt visszafordultak, a tüzérség abbahagyta a tüzelést, és valamennyien elmenekültek. Talán azt gondolhatták, hogy a vakmerő magyarok elloptak egy nukleáris eszközt. Bármit is hittek, megmenekültünk."

Visszatekintve az akkori eseményekre, és az azóta megjelent különböző értelmezésekre, visszatekintésekre, annyi biztos, hogy Király Béla tényleg megmenekült. Az emigrációba kényszerült főparancsnok a rendszerváltás után tért haza.

A Kádár-korszakban kételkedtek a nagykovácsi csatában

Sokan viszont azóta is azt állítják, hogy a nagykovácsi csata, ha megtörtént is, akkor sem volt nagy jelentőségű, hiszen csak száznál alig több felkelő vett részt egy kisebb összecsapásban. Az egyetemista-nemzetőr csapattöredéket pedig egy szovjet ezred rendkívül rövid idő alatt számolta fel.

A nagykovácsi csatát különösen a Kádár-rendszer idején igyekeztek hevesen cáfolni a hivatalos ideológiát képviselő szakértők, akik "ellenforradalomnak" minősítették 1956-ot.

A Berecz János lektorálásával a forradalom harmincadik évfordulóján, 1986-ban megjelent könyvükben Geréb Sándor és Hajdú Pál például "nem volt csatának" minősítették a nagykovácsi eseményeket.