Még a 18. század elején is készült olyan térkép, amely azt mutatta, hogy a Tihanyi-félsziget jelenlegi nyakát víz borítja. Az ez idő szerint 600 négyzetkilométer kiterjedésű, pár száz éve azonban még legalább másfélszer nagyobb magyar tenger elsősorban a Szigligettel szemközti Nagyberek, valamint a Kis-Balaton térségében terjeszkedett túl – helyenként 10-15 kilométerrel is – a jelenlegi medervonalon. Úgyszintén jócskán kitüremkedett a tó annak idején a mai Siófok alatt a Sió-bereknek nevezett térségben, északkeleten pedig egyik nyúlványa kis híján felért egészen Tapolcáig.
Több középkori térkép tanúsága szerint létezett egyébként még egy negyedik sziget is az egykori „Platten See”-ben, ennek az Aszófői-öbölben fekvő Losta (Lustah) nevű földdarabnak később azonban nyoma veszett.
 HVG |
A magyar tenger vízszintje a 13. és 17. század között nem kevesebb mint 6-7 méterrel volt magasabb a jelenleginél. A hajdani magas vízállásnak a kutatók szerint az volt a magyarázata, hogy a tatár hódítók hírére IV. Béla idején eltorlaszolták a Balatonszabadi alatt húzódó máriamajori szurdokot, hogy mocsárvilággal vegyék körül a korabeli védvárakat – derül ki A Balaton évszázados partvonalváltozása című, Bendefy László és V. Nagy Imre által írt kötetből. Ez a mesterségesen magas vízszint egészen a 17. század végéig, a törökök kiűzéséig fennmaradt.
 HVG |
A tó jelenlegi vízszintje a siófoki zsilip 1863-as üzembe helyezése után alakult ki, akkor csapolták le a Balaton környéki nagy kiterjedésű posványokat, mocsarakat. A még kiépítetlen partszakaszok változására jellemző, hogy az 1856-os, illetve az 1925-ös kataszteri földmérések között a partvonal Siófok és Zamárdi térségében például 100-150 méterrel, Lellétől Boglárig pedig 200-250 méterrel került beljebb a tó rovására. Az északi oldalon ugyanakkor durván 100 méterrel nyomult előre a szárazföld.
