„Meg kell tanulnunk emelkedetten gondolkodni!” – adta ki a jelszót Kulin Ferenc közvetlenül az áprilisi választások után a Magyar Szemlében. Nem tudni, vajon ő megtanulta-e már a leckét, vagy biflázta még, amidőn csak úgy mellékesen „hazaárulásban rivalizáló balliberális elitekről” írt. De nem is ez a lényeg. Az egykori MDF-es kultúrpolitikus sorai híven illusztrálják a konzervatív/keresztény–nemzeti (újabban „nemzeti közép”) értelmiség vágyait, elképzeléseit, terveit, hogy a diadal pillanataiban mit is vártak a 2. Orbán-kormánytól: „Az új kormány próbatétele mindazonáltal nem az lesz, hogy meg tudja-e védeni a törvényes rendet a balról és jobbról fenyegető veszélyekkel szemben, hanem az, hogy hogyan tud majd megfelelni a radikálisok jogos követeléseinek, és lesz-e ereje fellépni az ország kirablását jogszerűen folytató érdekcsoportokkal szemben”.

A Fidesz hatalmas választási sikerét egyenesen kegyelmi pillanatnak, történelmi lehetőségnek felfogó szerző, talán az emelkedett gondolkodásnak köszönhetően, nem sok figyelmet szentel az országra nehezedő külső és belső gazdasági nehézségeknek, annak a körülménynek, hogy azok cefetül korlátozzák a kormány lehetőségeit. Javaslata szerint a kabinetnek a siker érdekében nem defenzív módon kellene ügyeket intézni, válságot kezelni, hiszen „a kormány gépezetét működtetni és a hatalmat megtartani csak a jogrend mélyreható átalakításával lehet”. Kulin úgy vélte, a forradalmi változásokban kitüntetett szerepe lesz Orbán Viktornak, aki „egyszerre kulcsfigurája a most alakuló hatalmi struktúrának, és Achilles-sarka annak a spirituális egységnek, amely egy országvesztő oligarchiával szemben született meg”.

A neves értelmiségi amiatt aggódott: „képes-e a társadalom e kitüntetett szereppel szemben támasztható követelményeknek az azt viselő személy [Orbán] morális túlterhelése nélkül is megfelelni.” Nem tudni biztosan, e mondat arról szól-e, hogy a társadalomnak nem kellene túlzott morális követelményeket támasztania Orbánnal szemben, ami demokratától legalábbis meghökkentő; vagy pedig a címzett maga Orbán, s Kulin arra figyelmezteti a kormányfőt, vigyázzon, ne hágja át a (morális) határokat. Talán mégiscsak az előbbi lehet a megoldás, hiszen Kulin szerint a „diktatúraveszélytől” már csak azért sem kell tartanunk, mert „a pártján belül szigorú parancsnok hírében álló Orbán Viktor maga is igényli a kezdeményező és felelősséget vállaló közösségekkel való együttműködést”. Ha csak úgy nem.

Egészen más hangot ütött meg a Magyar Szemle ugyanebben a számában Bod Péter Ákos, akinek egymást követő higgadt, széles látókörű, objektív és fair politikai, gazdasági elemzései kiemelkednek a hazai jobboldali publicisztikai kínálatból. Az egykor jegybankelnök a konkrét teendőket vette sorra tavasszal. Láthatóan ő még azon kevesek közé tartozik, akik szerint a kormánynak nem valamely csoportok képviselete vagy bármiféle körvonalazatlan történelmi küldetés („keresztény–konzervatív nemzeti egység”) betöltése a feladata, hanem az ország kormányzása, a közjó szolgálata.

Az is látszik, hogy Bod Péter Ákos is optimistább volt a kelleténél, amikor arról írt, hogy ő az „új kormány teendőinek bonyolultságát nem is annyira a költségvetési fegyelem megtartásában, a valutaalappal való megállapodás bonyodalmaiban, azaz a klasszikus válságkezelés teendői terén” látja. Tavasszal még abban bizakodhatott, hogy „összerakható a válságkezeléshez szükséges makrogazdasági program”. Csakhogy, ha ezt titkon a kormány meg is tette, a programot azóta se látni. Utólag, persze, könnyű okoskodni, de mára világosan kiderült, igenis ez a kormány legnagyobb és legaktuálisabb feladata, és remélhetőleg a voluntarizmus csalfa ígéretének is végérvényesen kaput.

Ám Bod Péter Ákos már tavasszal is sokkal realistább volt, mint a jobboldali intelligencia túlnyomó többsége. Cikkében hangsúlyosan szerepel például, hogy az ország helyzete azért is annyira törékeny, mert a magyar szerkezeti bajok és a nemzetközi válság egyszerre sújtják. Szelíden arra is intette az új kormányt, hogy át kell állni „ellenzéki üzemmódról a döntés-előkészítő és döntéshozó módra”, vagyis felelősséggel kell kormányozni, urak, a kampány véget ért. A szerző – nem úgy, mint a Fidesz vezérkara teszi – nyilván nem gondolt az októberi önkormányzati választásokra.

A Magyar Szemle legújabb számában azonban ugyanő a 2. Orbán-kormány első heteit értékelve már arról szól, hogy ez még egyelőre nem sikerült. Kósa Lajos és Szijjártó Péter államcsődöt vizionáló, forintrontó megszólalásaiban az ellenzéki, kampánybeli stílus megnyilvánulásait látja. Bod Péter Ákos a kormányzati szerkezet átalakításánál sem talál távlatos szempontokat: a csúcsminiszteri rendszer sem a költségeket nem csökkenti, sem az irányítás szakszerűségét nem erősíti, sem a nemzetközi kapcsolódásokat nem segíti, egyenesen diszharmóniában áll az unió és más tagállamok gyakorlatával. A változtatás lehetséges indítékaként egyedül a választóknak oly kedves belpolitikai üzenetet azonosítja, ami a „kisebb államról” csilingel.

Szerzőnk nincs oda Orbán 29 pontos csomagjától sem, és érezhetően meg van lepve, hogy meghirdetésekor az elemzők szinte egyöntetűen kedvezően nyilatkoztak róla. A pénzintézetekre kivetett pótadó szokatlan mértéke újabb terheket jelenthet az ügyfeleknek, és kedvezőtlenül érintheti a gazdaságot (hitelek megdrágulása, pénzintézetek kivonulása) – int óvatosságra.

De mi van azokkal a halaszthatatlan intézkedésekkel, amelyeket a hivatalba lépő kormányt támogató Bod Péter Ákos tavasszal várt az új kabinettől? A devizában felvett lakáshitelek ügyében például alig valami körvonalazódott azóta, arra pedig semmi nem utal, „hogy finanszírozható, jogszerű, a polgárosodás irányába mutató megoldást találjon” a kormány, amely egyelőre bénultan szemléli a svájci frank emelkedését. Ha komolyan vesszük Bod Péter Ákos korábbi szavait, hogy az új hatalom stratégiai gondolkodását ez a problémahalmaz teszteli majd, az új kabinet eddig nem vizsgázott valami fényesen. Noha mindenki számára nyilvánvaló, a feladat több, mint fogós.

Kevés megjelölni a stratégiai célt, hogy tíz éven belül egymillióval több embernek legyen munkahelye, ha közben a kormány nem csökkenti a nyugdíjba menetel vonzerejét – figyelmeztetett tavasszal a közgazdász. Márpedig a Fidesz éppen most akarja csökkenteni a nők nyugdíjkorhatárát – tesszük hozzá mi.

Bod Péter Ákos a legelső teendők közé sorolta, hogy a kormányzás újrainduljon, a kormányhivatalokban végre érdemi munka folyjék. Vita nincs, közérdek lenne. Az államapparátus intellektuális színvonalának esése mögött a köztisztviselői kar elbizonytalanodását látja. Vajon az azóta történt tömeges és indoklás nélküli elbocsátások mennyiben csökkenthetik a bizonytalanságot?

Nagyon út fest, a kormány Kulin programját hajtja végre, amikor uralmi szempontjai szerint „mélyrehatóan” megváltoztatja a jogrendet, s nem azokhoz a munkásabb, bonyolultabb, népszerűtlenebb teendőkhöz lát hozzá, amelyeket Bod Péter Ákos javasolt neki. Eddig legalábbis ez történt, az önkormányzati választások után még változhat a helyzet, elvégre néhány napja Orbán Viktor is ünnepélyesen felfedezte a valóságot, és a parlamentben is megígérte, hogy „most jön a java”. Októberben tán még nem is lesz késő. Ebben bízhatunk.

(Magyar Szemle, 2010, 5–6; 7–8)

Zádori Zsolt