A Jobbik és a szélsőjobb gyorsan mutálódó kommandóinak megjelenése és virágzása rávilágít egy politikai filozófiai alapproblémára is: mit is kell értenünk az állam erőszak-monopóliumán? Merthogy a cigányellenes paramilitáris erők léte nem csak olyan gyakorlati kérdéseket vet fel, mint hogy mit tegyen az állam az egyik állampolgári csoport (jelesül a cigányok) szabadságjogainak védelmében, illetve mit kezdhetünk a gárdisták és egyéb imposztorok provokációival. Többről van szó. Jobb világossá tenni, ezeknek az akcióknak nem „csak” a romák jelentik a célpontját, hanem a demokratikus rend, az egész magyar társadalom és maga az állam is. A gond tehát az, szükségszerű-e és bele kell-e törődni abba, hogy az állam erőszak-monopóliumának erózióját egy militáns kisebbség fel kívánja gyorsítani és a maga javára fordítani.

Hajdúhaházon járőrözik a Szebb Jövőért. Angyalbőrben

Stiller Ákos

Szükséges túlhatalom

A veszélyre először Kis János filozófus figyelmeztetett, amikor még az „ősgárda”, a Magyar Gárda emlékezetes Sándor-palota melletti avatása kapcsán arról elmélkedett, milyen jogi eszközökkel lehetne gátat vetni a masírozásoknak és a félelemkeltésnek, a gárdabűnözésnek. 2007-es cikkében erről így írt: „A »nemzeti önvédelem«, a »rend- és polgárvédelem«, a »honvédelem« [a Magyar Gárda Hagyományőrző és Kulturális Egyesület (MGE) deklarált céljai – Z. Zs.] az erőszak-alkalmazás és az erőszakkal való fenyegetés tartománya. Az egyesülési szabadsághoz semmi közük. Minden állam igényt formál arra, hogy területén ő és csakis ő mondja ki a végső szót az erőszak alkalmazásáról. Ezt nevezik az erőszak fölötti rendelkezés monopóliumának, röviden erőszak-monopóliumnak. Az egyesülési jog nemhogy elvitatná: feltételezi az állam erőszak-monopóliumát. Az állam megteheti persze – s a legtöbb állam igen szűk körben meg is teszi –, hogy bizonyos őrzési vagy rendfenntartási feladatokat magánszervezeteknek enged át. Csakhogy ilyenkor a közérdeket szem előtt tartva, belátás alapján dönt, nem szabadságjogot ismer el. Nem követ el jogsértést, ha egyetlen magánszervezetnek sem ad felhatalmazást erőszak gyakorlására. Senkinek nincs alkotmányos joga ahhoz, hogy mások kényszerítésére és kényszerrel való fenyegetésére szerveződjön társaival. […] A gárdaalapítók arra tettek kísérletet, hogy kijátsszák az erőszak fölötti rendelkezés állami monopóliumát.”

Jogerős döntésében a bíróság végül azért mondta ki az MGE feloszlatását 2009-ben, mert fellépésük erőszakkal fenyegetett, vonulásaikkal sérült a közrend és a köznyugalom. Az állam erőszak-monopóliumának sérelmével sem az ügyészség, sem a bíróság nem foglalkozott. Ezzel együtt mostanában a politikai közbeszéd bevett fordulata lett a rá való hivatkozás, az „egyenruhás bűnözés” Btk.-ba való beemelése is erről tanúskodik.

Pintér Sándor belügyminiszter például az alaptörvény elfogadása napján ezt mondta a parlamentben: „Az állam erőszak-monopóliumát senki nem kérdőjelezheti meg. Az állam feladata, hogy rendet tartson az országban. Egyértelmű, hogy ehhez lehet csatlakozni: mindenekelőtt az önkéntes jogkövetéssel. Ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, nyilvánvalóan megfelelő kapcsolatba kell kerülni a rend fenntartására kijelölt szervezetekkel. Ennek meghatározott feltételei vannak, amelyeket teljesíteni kell tudni, különben az állam nem fogadja be ezt a tevékenységet.”

Nyilván, a szűkös miniszteri időkeret nem tette lehetővé, hogy Pintér indokolja is, miért annyira fontos, hogy egy helyütt, az állam kezében összpontosuljon az erőszak monopóliuma. Miért nem jelent a túlhatalom egyben diktatúrát? Kis Jánosnak szerencsére volt erről is néhány szava: „Az erőszak fölötti rendelkezés monopóliuma nyomasztó túlhatalmat biztosít az állam számára. Szükség van erre a túlhatalomra. Ha nem volna, akkor mindenféle magánhadak garázdálkodnának közöttünk. A nyers erő döntené el, hogy kinek mit szabad, és kinek a pofáját lehet beverni. De az állami túlhatalom veszélyes is. Ekkora erőt csak akkor szabad egy kézben koncentrálni, ha birtokosa nem viselkedhet úgy, mintha csak a magánhadak egyike volna. Ezért nem mondhatunk le róla, hogy az állami kényszeralkalmazást szigorú eljárási szabályok közé szorítsák. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az állam csak e körülményes procedúrákat betartva döntsön a hátrányára, még azoknak is, akik ellenségei a jog uralmának.”

Felelőssége tudatában

Balogh László Levente politológus a Politikatudományi Szemlében most bővebben is foglalkozik az állam és az erőszak kapcsolatának kérdéseivel. Eszerint a modern állam erőszak-monopóliumának eróziója egyáltalán nem kortárs magyar jelenség. Egyrészt a megnövekedett, globalizálódó biztonsági igények és kockázatok önmagukban is kikényszerítik, hogy az államok monopóliumuk egy részét (főleg a döntéshozatalt) átruházzák nemzetközi szervezetekre. Másrészt a XX. utolsó évtizedeitől fogva tart az erőszak privatizációja. Ez Nyugaton szabályozott körülmények közt zajlik, vagyis hatékonysági, gazdaságossági indokokra hivatkozva maga az állam szabadul meg bizonyos biztonsági feladatoktól, miközben a kiszervezéssel mintegy mellékesen gyengíti az erőszak demokratikus kontrollját. „Az állam az uralom monopolistájából fokozatosan az uralom menedzserévé válik” – írja szerzőnk. (Ennek eklatáns és vérforraló példáját láthattuk az iraki háborúban, amikor az amerikai állam biztonsági beszállítói, a voltaképpeni megszállók a Blackwater és a Halliburton magánhadseregei lettek.)

A harmadik világ legtöbb országában, különösen Afrikában igazából sohasem alakult ki a modern és hatékony állam, amely biztos kézzel és állampolgárainak védelmében alkalmazta volna az ellenőrzött erőszakot. Az állam nem számított és ma sem számít a legfontosabb autoritásnak. Ezekben az országokban a monopólium spontán privatizációja zajlik, törzsi, területi vagy üzleti alapon szervezett, hadurak vagy öltönyös vállalkozók vezette magánhadseregekkel, amelyek voltaképpen éppenhogy a zűrzavar fenntartásában érdekeltek, nem pedig a hőn áhított biztonság megvédésében.

Nyilvánvaló, a gárdajelenség inkább afrikai előképekre hajaz, és nem sok köze van a nyugati erőszak-privatizációhoz. Hacsak annyi nem, hogy a rendszerváltás után az állam kénytelen volt vagy egyenesen igyekezett (hol így, hol úgy) kivonulni a „szerep nélküli térségekből”, a mélyföldi magyar vidékről – a legtöbb esetben éppen „nyugatias” gazdaságossági, hatékonysági érvekre hivatkozva csonkítottak vagy szüntettek meg közszolgáltatásokat, zártak be iskolákat, postákat, vontak össze betegellátási körzeteket, szüntették meg a tömegközlekedést és számoltak fel rendőrőrsöket. Az egyre terjedő fehér foltokon pedig a bűn és az erőszak változatos formái tenyésznek, amelyek felerősítik a rettegést és a biztonság utáni vágyat, piacot teremtve így a különféle paramilitáris hordáknak, noha azok ténykedése valójában újabb félelmeket ébreszt, és az elviselhetetlenségig fokozza a bizonytalanságot. Röviden polgárháborút szül, márpedig ebben a zavaros helyzetben az emberek korlátlanul és kiszámíthatatlanul alkalmazzák az erőszakot Thomas Hobbes XVII. századi filozófus szerint, pedig Gyöngyöspatáról még mit sem tudhatott.

A biztonságra szomjazó állampolgárt nem érdekli, hogy állama gyenge, mafla, dekadens vagy esetleg cinikus. A modern állam létrejötte óta (Magyarországon nagyjából azóta, hogy Ráday Gedeon királyi biztos a XIX. utolsó harmadában felszámolta az alföldi betyárvilágot) a honpolgár a biztonság legfontosabb garanciájának éppen magát az államot tekinti. Mert legyen spontán vagy szervezett az erőszak privatizációja, a felelősségtől az állam sohasem szabadulhat meg, „azt ugyanis nem lehet átruházni” – figyelmeztet Balogh László Levente.

(Politikatudományi Szemle, 2011/1)

Zádori Zsolt