Ahogy az ATV rögtönzött felméréséből is kiderült, az utca embere keveset tud Magyarország első köztársasági elnökéről. Még a Károlyi nevét ismerők körében is számos tévhit terjedt el a politikussal kapcsolatban, amelyek a szoborvita kapcsán a napi sajtóban is újra előkerülnek. Sorra vesszük a Károlyival kapcsolatos leggyakoribb félreértéseket, tévhiteket, legendákat.

Károlyi Mihály volt az első Magyar Köztársaság vezetője.

Annyiban igaz az állítás, hogy az őszirózsás forradalommal megalakuló állam valóban az első olyan magyar államalakulat volt, amelynek nevében szerepelt a köztársaság szó. (Az 1848-49-es szabadságharc alatt még a Habsburg-ház trónfosztása után is függőben hagyták az államforma kérdését, nem kiáltottak ki köztársaságot.) Azonban Károlyi nem a Magyar Köztársaság, hanem a Magyar Népköztársaság miniszterelnöke, majd köztársasági elnöke volt. Az, hogy mennyire tekinthető az 1946-ban megalakult második, illetve az 1989-ben alakult harmadik köztársaság az 1918-as polgári állam jogutódjának, már szubjektív megítélés kérdése. Helyesebb úgy fogalmaznunk: Károlyi Mihály volt Magyarország első köztársasági elnöke.

Károlyi Mihály testileg és lelkileg is eltorzult, laza erkölcsű férfi volt.

Már a kortársak között is voltak, akik Károlyit egyfajta szörnyszülöttnek tartották, aki politikusként is testi hibáiból adódó önbizalomhiányát kompenzálta. Tormay Cécile 1929-os Bújdosó könyv című művében így írt Károlyiról: „A gyűlölet eredete mély volt és engesztelhetetlen, mert nem eszmei ellentétekből, hanem fizikai ellentétekből, Károlyi organizmusából sarjadt. A degenerált farkastorkú Károlyi Mihály, a gőgös, féktelenül hiú, romlott és tehetségtelen főúr nem tudta megbocsátani az ősnemesi származású Tiszának, hogy tehetséges, erős, tiszta és egészséges, hogy talpig férfi és hatalmas és uralkodó. A nyomorék irigy gyűlölete volt ez, az erővel, az egészséggel, a sikerrel szemben.” Sokszor említik Károlyi testi hibáiból adódó beszédhibáját is. Herczeg Ferenc 1920-ban így írt: „A természet, amely (...) csörgő készüléket adott némely mérges kígyófajnak, talán ártalmatlanná akarta tenni ezt a veszedelmes embert is, mert olyan beszédhibával verte meg, amely rendes körülmények között lehetetlenné tette volna reá nézve a közéleti szereplést.”

Károlyiról valóban feljegyezték (többek között unokabátyja, Bánffy Miklós), hogy farkastorokkal és nyúlszájjal született. Tizennégy éves korában, Bécsben műtéten esett át, amivel rendbe hozták a szájpadlását, és bár sosem vált igazán kiváló szónokká, beszéde érthetővé vált. Felnőttkorára gyenge fizikumát folyamatos edzéssel sikerült megerősítenie.

Fiatalkorában nem élt kicsapongóbb életet, mint a korabeli arisztokraták többsége, a források csupán kártyaszenvedélyét emelik ki, amivel gyakran adósságokba verte magát. És a kor szellemének megfelelően a párbajozástól sem riadt vissza.

Károlyi hazaáruló volt, ellenzéki politikusként állam- és hadititkokat adott át az ellenségnek.

Bár Károlyi Mihályt 1923-ban távollétében hazaárulás és hűtlenség miatt teljes vagyonelkobzásra ítélték, mérvadó történészek ma már nem tartják jogosnak a bíróság ítéletét. Károlyi 1917-ben IV. Károly király tudtával folytatott Genfben titkos tárgyalásokat az antant országaival, és semmiféle bizonyíték nincs arra nézve, hogy állam- vagy hadititkokat adott volna át. Ilyesfajta puhatolózásokra a második világháború alatt is volt példa. Kállay Miklós kormányfőt, Horthy Miklós kormányzót vagy éppen Szentgyörgyi Albert Nobel-díjas tudóst, aki titkos megbízottként tárgyalt a szövetségesekkel, mégsem tekintik hazaárulónak azok, akik Károlyit ma is bőszen támadják.

Az első világháborút lezáró zűrzavaros időszakban előfordult, hogy az ellenzéki csoportosulás hadititkokat árult el az antant hadseregeinek. Azonban nem Károlyi vagy követői tettek így a Monarchia utolsó éveiben, hanem éppenséggel a kommünnel szemben álló, Bécsben és Szegeden ellenkormányt alakító nemzeti politikusok és katonatisztek a Tanácsköztársaság időszakában.

1919 júliusában a magyar Vörös Hadsereg arra készült, hogy kiszorítsa a Tiszántúlról a megszálló román hadsereget. A támadás előtt azonban a magyar fővezér, Julier Ferenc eljuttatta a támadó sereg hadrendjét Teleki Pálhoz és Bethlen Istvánhoz, a Bécsben székelő Antibolsevista Comité vezetőihez, azzal a céllal, hogy azt küldjék el Szegedre, Horthy Miklós fehér hadseregéhez egy jövendőbeli katonai együttműködés reményében. Bécsből vagy Szegedről ezután, feltehetően angol közvetítéssel a hadrend eljutott a román hadsereghez, hozzájárulva a Vörös Hadsereg vereségéhez.

Az őszirózsás forradalom vértelen, békés esemény volt.

A forradalom közvetlen előzményének tekintett ún. „lánchídi csatának” három halálos áldozata és több mint ötven sebesültje volt. 1918. október 28-án többezres tömeg követelte József főhercegtől a Hadik-kormány menesztését és Károlyi Mihály miniszterelnökké való kinevezését. A tüntetők a Lánchídon át szerettek volna eljutni Budára, azonban a rendőrség és a csendőrség útjukat állta, kardlapozással, majd sortűzzel oszlatták fel a tömeget, amely során hárman (egyes források szerint öten) életüket vesztették.

Jóval több halálos áldozata volt a Károlyi-kormány beiktatását követő „rendcsinálásnak”. A frontról hazatérő, gyakran éhező katonák több helyen fosztogatásba kezdtek, máshol a nemzetiségi ellentétek robbantak ki erőszak formájában. A forradalom időszakának legvéresebb megtorlásában a magyar légierő Lugos környékén száznégy fosztogató román parasztot ölt meg, amikor a zavargásokra bombatámadással válaszolt. A lázadások, fosztogatások letörése és megtorlása körülbelül 590 ember életébe került, körülbelül annyi halálos áldozattal járt, mint a jóval ismertebb vörös- és fehérterror.

Október 31-én katonák ölték meg Tisza István egykori miniszterelnököt. A Károlyi-kormány államrendőrsége nem találta meg az elkövetőket és az esetleges felbujtókat, így a vérmesebb Károlyi-gyűlölők ezt a politikai gyilkosságot is Károlyi számlájára írják, noha semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy ő lett volna a „megbízó”.

Az őszirózsás forradalom során a szabadkőművesek a történelmi Magyarország feldarabolására szövetkeztek.

Valójában sem a magyar, sem a nemzetközi szabadkőműveseknek nem volt egységes politikai céljuk. George Clemaceau, Aristide Briand vagy maga Károlyi sosem voltak szabadkőművesek, ellentétben például a magyar revízióval szimpatizáló Winston Churchill-lel, aki 1912-ig volt páholytag. A polgári forradalom nemzetiségügyi minisztere, a szintén szabadkőműves Jászi Oszkár kezdettől fogva elutasította a történelmi Magyarország területeinek elcsatolását, miniszterként (a „keleti Svájc” tervének szellemében) nyelvi és területi autonómia megadásával próbálta a nemzetiségeket rábírni, hogy a magyar állam keretei között maradjanak, ez azonban ekkor már túl kevés volt a teljes elszakadásban gondolkodó nemzetiségek megnyerésére.

A Károlyi-kormány semmit nem tett meg a határok védelmében.

Az őszirózsás forradalom után nem sokkal a hadügyminisztérium rendeletet adott ki a fegyverben álló katonák leszerelésére, de ugyanez a rendelet már tartalmazott egy utasítást egy új hadsereg felállítására. Az újjászervezés azonban nagyon lassan haladt, csupán 1919 márciusára sikerült felállítani egy viszonylag ütőképes hadsereget. Korábban a felvidékre benyomuló csehek megállítására küldött csapatok még odafelé felbomlottak.

Súlyos hiba volt a Magyarországon állomásozó, Mackensen tábornagy vezette német csapatok lefegyverzése és internálása. Ezek a csapatok a széthullott magyar hadseregnél sokkal nagyobb harcértékkel rendelkeztek és alkalmasak lehettek volna egyes területek megvédésére.

1919 márciusában Szatmárnémetiben Károlyi beszédében az ország fegyveres védelmére szólított, azonban ezeket a terveket a kommunista hatalomátvétel miatt már nem hajthatta végre.

Károlyi átadta a hatalmat Kun Béláéknak.

A tanácskormány valójában egyfajta államcsínnyel, Károlyi beleegyezése nélkül vette át a hatalmat. A békefeltételeket tartalmazó Vix-jegyzék nyilvánosságra hozása után Károlyi felismerte a békepolitika kudarcát, azonban tudta, hogy Magyarország szövetségesek nélkül nem képes felvenni a harcot az antanttal. Ezért Szovjet-Oroszországhoz, mint az egyetlen közeli, antant-ellenes nagyhatalomhoz próbált közeledni, úgy döntött, tisztán szociáldemokrata kormányt nevez ki, amely szövetségese lehet a szovjeteknek. Remélte azt is, hogy ezzel a munkástömegeket is megnyerheti a népköztársaság és az ország fegyveres védelmének ügyének.

A polgári állam sorsa 1919. március 21-én pecsételődött meg, amikor a szociáldemokraták megegyeztek a gyűjtőfogházban raboskodó kommunistákkal a két párt egyesüléséről és a hatalomátvételről. Másnap Károlyi tudta nélkül proklamációt adtak ki a köztársasági elnök hamisított aláírásával a kormány lemondásáról és a tanácsköztársaság kikiáltásáról.

Károlyi Sztálin személyes barátja volt.

A jobboldali sajtóban időnként megjelennek olyan állítások, miszerint Károlyi az emigrációban Sztálin bizalmasává vált. Ezzel szemben az emigráns Károlyi nem a Szovjetunióban, hanem Csehszlovákiában, Ausztriában, Jugoszláviában, majd Párizsban és Londonban élt. Ugyan Sztálin és Trockij vitájában még Sztálin oldalára állt, az 1930-as évektől kezdve Jászi Oszkárnak írt leveleiben többször is kifejezi a szovjet vezér és politikája iránti ellenszenvét. Bár az emigrációban kialakult kommunizmus iránti lelkesedése sosem múlt el, Sztálinról úgy tartotta, „letért a lenini útról”.

A II. világháború után Sztálin és Josip Broz Tito jugoszláv vezető vitájában már az utóbbi pártjára állt, a szovjetunióbeli és magyarországi sztálinizmus ellen végül újbóli emigrálásával tiltakozott.

Károlyi egy nevetséges pojáca, egy tehetségtelen politikai kalandor volt.

Tény, hogy Károlyiban nem volt elég politikai érzék ahhoz, hogy a válságos időszakban elkerülje a katasztrófát. Túlzás lenne azonban csapnivaló politikusnak vagy kalandornak nevezni. Károlyi 1914-től kezdve következetesen békepárti volt, jó érzékkel ismerte fel, hogy a központi hatalmaknak kevés esélye van egy kétfrontos háborúban, és hogy az Egyesült Államok előbb-utóbb hadba fog lépni az antant oldalán. Nyíltan hangoztatott háborúellenességével az őszirózsás forradalom idejére Magyarország talán legnépszerűbb politikusává vált, az ellenzék természetes jelöltje lett a kormányfői posztra. Kinevezésekor olyan jobboldali politikusok is támogatták, mint Apponyi Albert vagy Gömbös Gyula. Ezzel szemben az általában tehetségesebb államférfinak tekintett Tisza István az ország egyik leggyűlöltebb embere lett, akit bűnbakká kiáltottak ki a háborús vereségekért.

Károlyi miniszterelnökként azonban számos rossz döntést hozott. Naivan hitt abban, hogy az antant betartja a fegyverszünet feltételeit és a wilsoni elveket és garancia nélkül fogadta el az ellenséges hatalmak ajánlatait. Rosszul választotta meg minisztereit is, élükön a teljesen dilettáns Linder Béla hadügyminiszterrel. Nem tudta időben kiharcolni az általános földosztást és a szabad választások kiírását, amivel Károlyi és a népköztársaság fokozatosan elvesztette legitimációját, ezzel előkészítve saját bukását és megnyitva az utat a tanácsköztársaság előtt.