"Nyomd le a magyart minél mélyebbre"
Szatmárban jártunk, ahol a gyerek pulya, a kukorica málé, a legnagyobb foglalkoztató az önkormányzat, s ahol ugyan „az élet a földből jön”, de a helyiek alól „kicsúszik a szabolcsi alma”. Már itt sem öröklődik generációról generációra a földhöz kapcsolódó tudás. De abban azért bíznak, ha a jó isten gondot adott, eszet is ad a megoldásához.
Sárgán világít a benzinkút a farmerkék színű ég alatt, miközben tankolunk az M3-as mellett. Két órája fut alattunk a beton és még vagy két óráig fog is. „Mindenki azt mondja, mi az isten háta mögött vagyunk, a világ szélén. De hát a világ közepe ott van, ahol azt mi gondoljuk, nem?!” – így beszélnek majd nekünk nemsokára. Szatmárba tartunk. Sötétedik.
Másnap harangszóra ébredünk. A csípős reggelen jó szívvel kínált szilvalekvár majd’ megszólal, annyira finom. Így kezdődik a szatmári körjáratunk.
"Rajta sem vagyunk a térképen"
A hívószó az önfenntartó falu. Rozsály a hely, ami újságírót, politikust egyaránt vonz. Kocsiba be, ablakot le. Egymásba futó virágos, otthonos falvak az ukrán és román határ mentén. „Az időjárás-jelentésben csak Nyíregyházáig mutatják a hőmérsékleteket, mi már rajta sem vagyunk a térképen” – igazít útba egy rozsályi nyugdíjas somolyogva, amolyan helyközi GPS-ként jelezve, hol is járunk.
Két vietnami csüngőhasú disznó tekereg az udvarban, ahova Rozsály határában először betévedünk. „Volt másik kettő is, amikor kicsik voltak, a konyhában kellett nevelgetni őket, hogy megmaradjanak” – meséli Lídia, aki tizenegyed magával él a házban. Megmaradtak, felnőttek, aztán ellopták őket. „Megértem azt is, aki ellopta. Biztosan éhes volt” – teszi hozzá, miközben két fiával a kiskertben kukoricaszárat tör. Ricsi hetedikes, és rendőr akar lenni. Azt is megbeszéljük vele, hogy a liba legalább olyan jó házőrző, mint a kutya: nem harap ugyan, de baromi hangos. A család kap vetőmagot, gondozza a kiskertet, és abból a néhány tízezer forintból varázsol túlélést, amellyel előszeretettel dobálózik ma mindenki. Lídia és férje is betegek. „Hány kilométer van az autóban?” – érdeklődik Ricsi búcsúzóul. Távolságot, mint üveggolyót.
Misére tartunk Rozsályban. Ember sehol. Biciklik sorakoznak a templom előtt. Bemegyünk, 15-20-an lehetnek. Egy idős asszony hozzám hajol. „Nemsokára kezdődik a római mise a tévében, azt is meg kell majd nézni.” Amint az itteninek vége lesz, a templom előtt szóba elegyedünk, mit tesz isten, éppen a polgármester feleségével és édesanyjával. Kicsi a világ. Kiderül, a polgármester a kukoricaföldön kalákázik. Na, örül az újságíró meg a fotós, akcióban kaphatjuk el. – Második utca jobbra, a gyümölcsös mellett, lesz traktor meg sár, vigyázzanak.
A közösség a válasz mindenre
Sétálunk befelé a kukoricás felé. Gurulunk, trappolunk, odaérünk, ahol Sztolyka Zoltán döbbenten nyújt kezet. Nem örül, de vendégként fogad ő is és családja is. Fél zsák máléból széket készít, így beszélgetünk. Aztán ebéddel kínálnak, mesélnek, dalolnak. – Nem önfenntartó, hanem termelő falu ez – mondja a polgármester –, ahol megtermeljük, ami megterem, nem adunk pénzt olyanért, amit helyben el tudunk végezni, elő tudunk állítani.
Azt azért elismeri, régióknak kellene együttműködni, hogy a rendszer igazán eredményes legyen, mert „most mindenki ugyanazt termeszti”. Nem ma kezdték, szerves fejlődés eredménye, hogy 90 hektáron tudnak gazdálkodni. A falvak többségének még ennyi saját területe sincsen. A cél: munkát adni, a megtermeltből pedig ellátni helyi intézményeket.
„Ennyi az előnyünk, vigyáztunk a földjeinkre a tsz-ek megszűnése után is. De amikor idejönnek hozzánk, hogy tanulnának tőlünk, csak azt tudom mondani, ne engem kérdezzetek, hanem az apátokat, nagyapátokat, akik ugyanezt csinálták, művelték a földet” – így a polgármester. „Mindenki megkapja az esélyt, hogy részt vegyen a munkában, de ha bomlasztja a közösséget, akkor nincs itt helye. A közösség – ez a válasz mindenre” – magyarázza, amikor arról faggatom, mitől működik náluk az, amit másutt fásultság, reménytelenség, kilátástalanság fojt meg. „Akik a közösséget kihasználják, nem pedig megélik, azokat ki kell emelni, de én sem tudom mindenre a választ, mi sem vagyunk gazdag falu” – ezt már arra mondja, mit tanácsolna azoknak a falvaknak, ahol nem sikerül egyről a kettőre jutni. A közösség megélésére nem csak a munka ad lehetőséget, van itt néptánc, kórus, színjátszó kör, moderntánc, horgász egyesület.
Mi lesz – mert ezt is beszélik –, ha az önkormányzati dolgokra, helyi fejlesztésekre is ráteszi a kezét az állam? „Tulajdonképpen az egész most is állami pénzből valósul meg. Nem ez a baj. De más lesz a gazda. Távol a gazda szemétől pedig nem növekszik a jószág”.
"Anyagilag úgy meg vagyunk viselve"
Továbbállunk a krumpliföldre. Hétfőn kezdődik a munka. Közmunka. „A környéken mi vagyunk a legfejlettebb falu, ez biztos” – vetik oda a krumpliszedésen dolgozók. De azt is hozzáteszik: ugyanúgy dolgozni kell, nem adnak semmit ingyen, vannak kivételezettek, akik bezzeg mindig dolgozhatnak közmunkásként, mások meg csak néhány hónapot. „Anyagilag úgy meg vagyunk viselve” – panaszkodnak. Az önkormányzat olyan, mint a levegő: nem lehet nélküle élni, de nem mindenki elégedett vele. Azonban elismerik a működő rendszer érdemeit: amit helyben meg tudnak csinálni, termelni, azt a helyiekkel teszik, ez pedig munkát ad.
„Nem szerethet mindenki. Szeretni a feleséget kell otthon” – ez már a polgármesteri somma. Sztolyka nem hisz a szociális támogatásban, a munkára voksol, s ha úgy látja helyesnek, az el nem látott gyereket kiemeli a családból. Tervei között egy gyümölcsfeldolgozó szerepel, amivel szigorú előírásoknak is megfelelő, piacra vihető termékeket lehetne előállítani.
Újra úton. Két falu között, kis híd mellett kell megállnunk. Nyáj hömpölyög erre. Bálint Vince barátságosan behajol az ablakon, és mosolyogva jelzi, nem bánja, ha „megfotózzuk”. – Több lábon kell állni – bölcselkedik. Ezt mintha már hallottuk volna. Bálint a tsz szétesésekor veszítette el állását. Birkákat vett. Meg 10 évente egy-egy pulit, mert a kutyák lába nem bírja tovább a szélvészgyors nyájterelő kanyarokat.
Szalad a kerítés, Sándor és Julianna enged be magához. Éppen uborkát savanyítanak. „Az önkormányzat felszántja a földünket, kapunk vetőmagot, az ilyenek, mint mi, semmivé lennénk enélkül” – magyarázza Sándor. De hát maguk dolgoznak meg vele – mondom. „Az nem számít, ha nincs támogatás, nem tudunk mit csinálni” – vágja rá habozás nélkül az újságírónak, aki azért jött, hogy megnézze, miért működik jól Rozsály.
Ilyen támogatás amúgy a faluban az „Adj egy méter esélyt” program részeként nyílt jóléti bolt is, amelyben a helyi gazdák, saját árképzéssel árulhatják, amit megtermelnek, előállítanak. Elgondolkodtató, hogy az önellátó faluban újra feltalálták a piacot.
Alma mindenütt - "gürcölünk"
Az önkormányzat a legnagyobb foglalkoztató Rozsályon. S nincs ez másként a közeli Szatmárcsekén sem, ahol szintén boldogulni próbálnak. Ott almaszedésbe csöppenünk. Alma mindenütt: útszélen, kislány kezében, fánkban, fesztiválon, púpos teherautón, az alpolgármester kocsijában, telepen, ahol átveszik a fiútól, aki a kocsmában gyűjti be a környékbeliektől. „A léalma tör előre, a hagyományos minőségi fajták, mint a szatmárcsekei jonatán, már visszaszorultak” – magyarázza Csoma Zoltán alpolgármester. Harmadik ciklusát tölti. Az önkormányzat foglalkoztatja a falu 99 százalékát. Pályázati pénzből augusztusban egy kisebb sertéstelepet nyitottak, 30 malaccal. Egy-két év kell, hogy felpörögjön a program. Egyelőre egy kis kan paradicsoma még csak ez, de ha minden jól megy, innen kaphatnak malacot a helyiek, akik hízóállat leadásával fognak fizetni a juttatásért.
Működik egy önkormányzati kft. is, amelyik tetőt javít, vakol, ólat épít – amire szükség van. De ehhez a megrendelőnek legalább az alapanyag egy részét fizetnie kell, mégpedig időben. „Sokaknak építettünk fürdőszobát is, de vannak helyek, ahol aztán nem tudták fizetni a vízdíjat, sajnos” – meséli Csoma.
Itt él Lackó is. Autópályát épített, árkot ásott, amikor hívták. Tette ezt az ország bármely táján. Ma itthon van, nemrég vakolták be a házat, közmunkán van, uborkát termeszt. – A gyerek legyen rendőr – tervezget, épp, mint Ricsi – vagy ügyvédorvos, ne kelljen így gürcölnie, mint nekünk.
Gürcölni. Sokszor halljuk ezt a szót. „Az emberek, akik reggeltől-estig gürcölnek, aztán eljönnek ide, kapnak ettől valamit, még ha meg sem fogalmazódik bennünk, hogy ez az élmény hiányzik az életükből” – ezt már Borbély Hajnalka, a rozsályi lelkész felesége mondja, aki kórust, színjátszó kört szervezett felnőtteknek, gyerekeknek.
Mitől működik egy falu, jelesül Rozsály? Ezt próbáljuk megfejteni. „Nem tudom. Zolitól. És az emberektől, akik ebben részt akarnak venni. Minden fejben dől el” – nincs pontosabb válasza Hajnalkának sem.
Sztolyka „Zoli”, a polgármester amúgy néptáncol és verset ír. Például ezt: „Azt mondod: ne bántsd a magyart? / Én azt mondom: nyomd le mindegy szálig a víz alá. / Mindet, senkit ne hagyj ki. / Hadd tudjuk meg, mit jelent a baj; / hadd tudjuk meg, egymás nélkül nem megy. / Nyomd le minél mélyebbre, / minél nagyobb legyen a félelme. / Nyomd le minél lejjebb. / És ne hagyj neki semmi mást, /csak önmagát”.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
