Végképp megszabadulhat a kormány a 10 milliárd eurósra tervezett paksi atomerőmű-bővítés pénzügyeit firtató kérdésektől. Az atomtörvény napirenden lévő módosítása ugyanis kivonja a beruházást a közbeszerzési törvény hatálya alól, az előkészítő dokumentumokat pedig 15 évre titkosítja. Vagyis nem tudható meg, mire költi az orosz Roszatom és az Orbán-kormány által kiválasztott udvari szállítók sora az adófizetők pénzét – fordította le a módosítás lényegét az LMP.
A titkosítás viszonylag gyakori, de csak egyike azoknak a technikáknak, amelyekkel az állami szervezetek elkerülik a közpénzekkel kapcsolatos információk kiadását. Pedig a fő szabály egyértelműnek tűnik. A második Orbán-kormány idején, a közügyek átláthatóságára feltalált, az információszabadságról szóló törvény szerint bizonyos megszorításokkal „a közfeladatot ellátó szervnek vagy személynek lehetővé kell tennie, hogy a kezelésében lévő közérdekű és közérdekből nyilvános adatot erre irányuló igény alapján bárki megismerhesse”. Ám a civil szervezetek és médiamunkások által indított perek garmadájából az derül ki, hogy szépszerével aligha lehet célt érni, azaz egyszerű adatigénylést ritkán teljesít az apparátus, a jelentős, így politikailag érzékeny ügyek jellemzően a bíróságon landolnak. Itt viszont nem rossz a találati arány, az Átlátszó.hu tényfeltáró portál statisztikája szerint például az esetek több mint 60 százalékában nyernek – más kérdés, hogy a hónapokig, évekig elhúzódó eljárással az apparátus is eléri a célját. Ez gyakran csupán az időhúzás, hogy elüljön a vihar, mire az adat – például az E.On gázüzletágának egyes szakértők szerint túlárazott, 260 milliárd forintos állami megvásárlásával kapcsolatban – nyilvánosságra kerül.
Időhúzásra pedig az alappasszus minden elemét bevetik. Olyan „nagycsaládos” állami vállalatok, mint az MVM Magyar Villamos Művek, ma már egyre ritkábban próbálkoznak azzal az érveléssel, hogy leányaik nem közfeladatot látnak el, miután a bíróság sokszorosan kimondta ennek ellenkezőjét. A nem egyszerű anya-leány cég kapcsolatoknál viszont még tart a huzavona. A Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány leányvállalata, az Erzsébet Utalványforgalmazó és Gazdasági Szolgáltató Kft. például azzal akarta megtagadni reklámszerződéseinek kiadását, hogy az Erzsébet-programból ráosztott feladat nincs jogszabályban meghatározva, így nem is közfeladat. A bíróság azonban úgy értelmezte, hogy a vagyona állami vagyonjuttatásból származik, az alapítvány a központi költségvetésből kap támogatást, ez közpénz, ennek kezelői, az alapítványi leányok tehát kötelesek elszámolni a gazdálkodásukkal. Más kérdés, hogy ilyen baleset már nem fordulhat elő, mert egy jogszabály-módosítás kivonta az infotörvény hatálya alól a konkrét alapítvány által kötött szerződés szerinti feladatellátást.
hvg
Idáig még nem fajult a Magyar Nemzeti Bank esete, amely már összesen 250 milliárd forintnyi közvagyonból gründolt alapítványokat unortodox céljai megvalósítására. De hasonló érveléssel zárkózott el a jegybank a HVG által indított perben az alapítványok által kiírt pályázatokat, a nyerteseket és az összegeket firtató kérdésektől. Az MNB arra hivatkozik, hogy ő csak létrehozta az alapítványokat, azok már tőle független szervezetek, ügyvezető kuratóriumukban nincs többségben az alapító, és nincs befolyása a konkrét pályázati-támogatási döntésekre. Az alapítványok viszont nem látnak el közfeladatot, mert – a jegybankkal szemben – számukra jogszabály nem ír elő ilyet (Matolcsy György jegybankelnök interpretálásában „közérdekű, közcélú” feladatokat végeznek). Sőt az MNB szerint még a nekik juttatott jegybanki vagyon sem tekintendő közpénznek, származzon akár a forintgyengülésen vagy a devizahitelek forintosításán elért nyereségből. E logika alapján kétszeresen sem nyilvánosak az MNB-alapítványok adatai. Nem osztja viszont ezt a nézetet Péterfalvi Attila, a Nemzeti Adatvédelmi és Információs Hatóság elnöke, aki a HVG-nek leszögezte: a jegybank alapítványai fő szabály szerint közpénzzel gazdálkodnak.
A miniszterelnök mindenesetre Matolcsy segítségére sietett, lényegében azt állítva, hogy a jegybanki nyereségből történő ingatlanvásárlások és alapítványgründolások helyénvalóak. Nyereségét ugyanis a jegybank nem fizetheti be a költségvetésbe, mert az monetáris finanszírozásnak számít, ami ellentétes az uniós szabályokkal – hozta fel Rogán Antal frakcióvezető és a kormányfő is. Csakhogy, állításukkal szemben, az államháztartási törvény a jegybank árfolyamváltozásból származó eredményét a „finanszírozási bevételek és kiadások” között sorolja fel, „előjelre tekintet nélkül”. Vagyis ha veszteséges a jegybank, akkor azt a büdzsé állja, ha pedig nyeresége van, akkor azt a bankok bankja befizetheti a költségvetésnek. A monetáris finanszírozást elkerülendő nem közvetlenül, hanem – amint ezt a jegybanktörvény lehetővé teszi – osztalék formájában. Lenne is helye a jegybanki nyereségnek a központi költségvetésben, hiszen a tavalyi év végén az államadósság hazai össztermékhez viszonyított aránya nem csökkent 2013 decemberéhez képest.
Bevett gyakorlat, hogy már az adatgazda kilétét is vitatják. Ez arra mindenképpen jó, hogy az egyébként gyorsított eljárásban folyó ügyeket elhúzzák. A paksi bővítés részleteit hónapok óta módszeresen tudakoló Energiaklub arra az egyszerű kérdésre sem kapott eddig választ, hogy milyen szerződéssel vette meg a magyar állam a Paks II. megvalósítására létrehozott céget (MVM Paks II. Zrt.) a szintén állami MVM-től. Bár a vevő a Miniszterelnökség fennhatósága alá tartozik, a Lázár-tárca nem adta ki az adásvételi szerződést, mondván, nem ő az adatgazda. Az állami vagyont felügyelő Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. pedig azzal hárított, hogy a kért információ üzleti titok. Ez méltányolható is lehet, ha netán az MNV a bíróság előtt be tudja bizonyítani, hogy a részletek nyilvánosságra kerülésével az információszabadságot überelő közérdek sérül.
Bár a kormányzati ciklus legnagyobb beruházásáról van szó, a paksi projekt részleteiről mit sem tudni. A megvalósítására, építésére, karbantartására és a fűtőelem-szállításra az orosz féllel kötött megállapodás kiadását Paks II. visszautasította, arra hivatkozva, hogy az adatokat titkosították. Ilyen esetben a bíró sem ismerheti meg a dokumentum tartalmát, csak azt állapíthatja meg, hogy minősített-e az irat; ha igen, akkor nem határozhat az információ kiadásáról. Mentsvárként marad az információs hatóság, amely titokfelügyeleti eljárást indíthat, azaz a dokumentumok tartalma alapján megítélheti, hogy megfelelő-e a minősítési szint, az érvényességi idő, és ha jogsértést talál, akkor ezek megváltoztatására vagy a minősítés megszüntetésére „hívja fel” a minősítőt. A paksi ügyben tehát éppen szembe kellene mennie az állami hatóságnak az apparátussal, de Péterfalvi Attila nem nyilatkozott az esélyekről, tekintettel arra, hogy az ügy folyamatban van.
Arra sem kapott még választ az Energiaklub, hogy miről tárgyal az EU-val a kormány, mi az álláspontja a tiltott állami támogatással kapcsolatban, milyen szakértőket vesz igénybe, és mennyiért. Pedig az uniós tárgyalások sorsdöntőek, hiszen ha Brüsszelben úgy ítélik meg, hogy Paks II. tiltott állami támogatásban részesül – például mert a költségvetésből fizetik vissza a hitelt –, akkor akár az egész konstrukció borulhat. A megaprojekt körüli időhúzást szemléltető paksamétát egyébiránt az Energiaklub elküldte a környezeti információk nyilvánosságáról szóló aarhusi egyezmény alapján létrehozott genfi jogkövetési bizottsághoz. Ezzel az ügy diplomáciai síkra terelődött, és nyilván nem használ Magyarország presztízsének, ha e csúcsszervezet úgy találja, hogy a magyar államgépezet akadályozza a környezeti információkhoz való hozzájutást. A genfi iroda állásfoglalása ezenkívül akkor is muníció lehet, ha a civil szervezet az EU-bírósághoz fordul.
Az elkerülő technikák evolúciója korántsem ért véget. A korábbi adatigénylések során az államadósságnak az év végi állampapír-visszavásárlással történt kozmetikázását leleplező Költségvetési Felelősségi Intézet legújabban hiába folyamodik a három évre kitekintő költségvetési tervezést megalapozó keretszámokért, jóllehet ezek nyilvánosságra hozatalát törvény írja elő. Korántsem ártatlan makromutatókról volna szó – magyarázza Romhányi Balázs ügyvezető –, hanem például arról, hogy mondjuk 2016-ban vagy 2017-ben mennyit akar az egészségügyre költeni a kormány. „Ha netán kiderülne, hogy kiadáslefaragások várhatók, abból politikai vita lenne. Nem véletlen, hogy nem akarják nyilvánosságra hozni, de ettől még a törvény az törvény, ráadásul a dolog báját emeli, hogy ők maguk hozták” – fűzi hozzá a költségvetés önkéntes őreként működő közgazdász. A nemzetgazdasági tárca azonban a kérést azzal hárítja el, hogy a kormány még nem döntött a hároméves keretszámokról, formális döntés híján pedig nem keletkezett közadat.
VITÉZ F. IBOLYA
