A semmi ágán - Öngyilkosságok Magyarországon

Sokat csökkent az öngyilkosságok száma Magyarországon, de nem eleget. Tavaly alig feleannyian vetettek véget önkezükkel az életüknek, mint a rendszerváltás előtt, 1989-ben. Ez azonban csak arra volt elég, hogy Magyarország lekerüljön a világranglista dobogójáról, de az unióban – Litvánia után – még mindig a második. Ahogy a meghívott halált választók számával korábban szerzett kétes dicsőségre nincs egyértelmű magyarázat, úgy a nyolcvanas évek közepén váratlanul kezdődött és azóta is tartó csökkenés okai sem tisztázottak.

A legelterjedtebb magyarázat orvosi-egészségügyi: összefüggést tételez fel az antidepresszánsok kereskedelmi forgalmának emelkedése és a szuicid cselekmények számának csökkenése között. Más nézetek szerint a „kapuőr” szerepet betöltő háziorvosok és segítő szolgáltatások jelentősége nőtt meg, ami megkönnyíti a depresszió korai felismerését és kezelését, a pszichoterápiák korábbinál egyszerűbb elérését. A pszichoszociális összefüggésekben gondolkodók a rendszerváltás körüli reményteljes közhangulatban találják meg az elsődleges magyarázatot; aminek viszont ellentmondani látszik, hogy ennek lecsengésével nem fordult újra negatívba a trend. Aligha elégséges magyarázat, hogy a gyűrődéshez is hozzá lehet szokni. Segíthetett viszont, hogy egyre inkább van kitől meghallgatást kérni.

Az ingyen hívható segélyvonalak régóta elérhetőek ugyan, de ma már a nap 24 órájában fogadják a hívást, és a segítségre várók jól érzékelhetően bátrabban nyúlnak a készülék után. „Havonta nyolcezer hívás érkezik, döntően bajban levő emberektől, 5–7 százalékuk pedig igazi öngyilkoshívás” – mondja Brandisz Éva, a Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetsége alelnöke. Másfél évtizedes – önkéntesként szerzett – tapasztalata is alátámasztja, hogy „a hívó nem meghalni akar”. A „fontolgatók” esetében van egy 2-3 órás mélypont, ez idő alatt eldől, hogy meg tudnak-e kapaszkodni. Ilyenkor még csak nem is az ügyelő ékesszólása a lényeg, hanem az, hogy a hívó megkaphatja, amit másutt nem talált: a meghallgatást. Beszűkült tudatállapotban ugyanis a fájdalom öröknek tűnik.

Halálugrás a Szabadság hídról. Nincsenek érvek

MTI / Lakatos Péter

 Régebben az ünnepek környéke volt a legveszélyesebb, mára ez a szezonalitás kissé tompult. Viszont „nagyon sok a fiatal telefonáló, még általános iskolás korúak is” – idéz Brandisz a házi statisztikából. Hozzátéve, hogy még eredményesebb lehetne a prevenció, ha több önkéntesük lenne, illetve a telefonos lelki szolgálatok 116-123-as telefonszáma – a mentőkéhez vagy a rendőrségéhez hasonlóan – közszolgálati, azaz teljesen ingyenes lenne. Ma ugyanis a szervezet fizeti – a betelefonálók számára ingyenes – telefonálások díját.

Minden öngyilkos „problémamegoldó mintát mutat fel a környezetének”, amit a sajtóhíradások csak felerősítenek – ezt már Oriold Károly, a megelőzésre alakult Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány vezetője mondja. A híradások szerinte azt sugallják, hogy létezik egy megismerhető ok – például hogy valaki csődbe ment, elvált, elveszítette a gyermekét –, holott az öngyilkosság valódi motivációját „csak az tudja, aki megtette”. Vagy még ő sem – folytatja Oriold –, „mert az öngyilkosságot sokszor éveken át tartó beszűkülési folyamat előzi meg, amelynek végpontján már érvek sincsenek”.

Aki eljut a „kapuőrökig”, ideális esetben előbb-utóbb a „nehézlovassággal” is szembe találja magát – ezek volnának az antidepresszánsok. „A munkanélküliség, a személyes veszteségek, traumák akkor válnak végzetessé, ha a háttérben pszichiátriai betegség húzódik meg, az teszi védtelenné az embert” – hangsúlyozza Rihmer Zoltán pszichiáter, neurológus. Kutatásai szerint a depressziós betegek közel fele a betegsége egy szakaszában erős késztetést érez arra, hogy önkezével vessen véget az életének, de 90 százalékuk ezt nem teszi meg. Megfordítva hasonló az arányszám: az öngyilkosságot megkísérlők 90 százaléka e tette elkövetésekor pszichiátriai betegségben szenvedett; 30-40 százalékuk korábban pszichiátriai kezelés alatt is állt. Ők tehát feltehetően találkoztak a Magyarországon az 1960-as évek eleje óta használatos antidepresszánsokkal. Ezekhez még a nyolcvanas évek elején is csupán a depressziós betegek 5-6 százaléka jutott hozzá. Azóta e szerek fogyása folyamatosan nőtt, de szélesebb körben csak 1994 után terjedtek el. Nagy kérdés, hogy ez mennyire játszott szerepet az öngyilkosságok erőteljes csökkenésében.

A depresszió gyakoribb kezelése és az öngyilkossági ráta összefüggéseiről Rihmer Zoltán és Döme Péter már 1997-ben tanulmányt publikált. Ebben arra hívták fel a figyelmet, hogy miközben az öngyilkosságok száma 1984 és 1995 között látványosan – százezer lakosra vetítve 45,9-ről 32,9-re – csökkent, az antidepresszánsok forgalma több mint megduplázódott. Tavaly már „csak” 20 volt a lakosságarányos mutatószám, ami 1984-hez képest világviszonylatban a legnagyobb mértékű (több mint 50 százalékos) csökkenés. E három évtized alatt az antidepresszánsok forgalma a 11-szeresére nőtt. Rihmer szerint a két adatsor közti összefüggés egyértelmű. Szerinte az antidepresszánsok forgalmazása a depresszió kezelésének távoli, de a hosszú távú trendek elemzése szempontjából megbízható mutatója. „Az öngyilkosok kétharmada aktuálisan nem kezelt depresszióban szenved, a depresszió megfelelő és sikeres kezelése tehát nagymértékben csökkenti az öngyilkossági rizikót” – állítja Rihmer.

Mások vitatják, hogy pusztán az antidepresszánsok iránti kereslet és az öngyilkosságok alakulásából egyértelmű következtetéseket lehetne levonni. Közéjük tartozik Zonda Tamás pszichiáter, aki azt hangsúlyozza: „két vizsgálandó jelenség közötti kapcsolat még nem jelent oksági viszonyt”. Szerinte ez itt fokozottan igaz, „mert az antidepresszánsok nem az öngyilkosságra hatnak direkt módon, hanem egy pszichiátriai betegségre, amelynek egyik szövődménye lehet az öngyilkosság”. Az antidepresszív szerek közel felét nem a magas öngyilkossági veszélyt magukban hordozó úgynevezett major depressziós embereknek írják fel, azok ugyanis számos más pszichés és testi betegség ellen is hatékonyak. Ilyenek például a szorongásos zavarok, a pánikbetegség, bizonyos fájdalmak, változókori panaszok – sorolja Zonda, hozzátéve, hogy a kiváltott gyógyszerek sorsa a legtöbbször ismeretlen. Sokan be sem szedik a tablettákat, illetve abbahagyják a kúrát, és azt sem tudni, hogy mindig mindenki a megfelelő szert kapja-e. Azoknak a betegeknek a többsége, akik feltétlenül rászorulnának a depresszió elleni kezelésre, nem fordul szakemberhez – véli Zonda, aki szerint célzott vizsgálatok hiányában az „antidepresszáns-teória” nem több feltételezésnél. Szerepe lehet a csökkenésben annak is, hogy megszaporodtak a pszichiátriai, pszichoterápiás magánrendelések. De akár annak is, hogy az öngyilkossági hajlandóság „átváltódott” drogfogyasztásra. Az ebből eredő esetleges halálesetek viszont már nem az öngyilkossági statisztikákat rontják.

„Az öngyilkosság valódi oka az egyén közölhetetlen titka marad” – szól a szakmában gyakran idézett, Karl Jaspers egzisztencialista filozófus-pszichiátertől származó megállapítás. A „misztikus elemek”, a rejtett paraméterek társadalmi szinten is fellelhetők. A mediterrán országokban például feleannyi a depressziós beteg, mint ahol a legkisebb a napsütéses órák száma, mégsem Norvégia vezeti az öngyilkossági statisztikát, hanem Litvánia. Ahol viszont kiugróan magas az alkoholfogyasztás. Csakhogy Finnországban is sok alkohol folyik le a torkokon, mégsem ez az öngyilkosok földje. A társadalmi-gazdasági-politikai környezet szerepére utal ugyanakkor, hogy a volt szocialista országok többségének öngyilkossági rátája a rendszerváltást követően kezdett csökkenni. És bár idővel a nagy várakozásokat lehűtő csalódások is bekövetkeztek, a potenciális öngyilkosokon talán az is segített, hogy – épp a változások miatt – az indulatok levezetésének is számos új módja akadt. Van olyan teória, amely szerint még a társadalom politikai szekértáborokba tömörülésének is lehetett annyi haszna, hogy több olyan közösség van, ahol a hasonló frusztrációkat átélők együtt dühönghetik ki magukat.

Aki nem találja meg az indulatlevezető utakat, és akin a bogyók sem segítettek, az sokszor a krízisintervenciós osztályokon köt ki. Ilyen intézményből nagyon kevés van. 2007-ben bezárták a Lipótot, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet, országszerte közel negyedével csökkentették a pszichiátriai ágyak számát, és nem fejlesztették ezt ellensúlyozó mértékben az ambuláns ellátást, a finanszírozást pedig felére vágták.

A Péterfy Sándor Utcai Kórház krízisintervenciós és pszichiátriai osztálya az egyike azon két centrumnak, ahol a legtöbb öngyilkossági kísérletet elkövető kiköt. Ma már egy mérgezéses beteg kezelése is sokszor eredményesebb, mint tíz vagy húsz éve, és ez is visszatükröződik a befejezett öngyilkosságokról készült statisztikákban. Ráadásul a pszichiátriában újabban alkalmazott gyógyszerek kevésbé toxikusak – a régen forgalomban volt altatóktól könnyebben meg lehetett halni, ha valaki lenyelt belőlük egy-két doboznyit. A mai korszerű altatók, szorongásoldók e célra már nem elég „hatásosak”.

Öngyilkos fiatalok üzenete. Közölhetetlen titok

MTI / Mihádák Zoltán

A Péterfyben kezeltek 40 százaléka visszaeső. Épp ezért a munka szerves velejárója a megelőzést szolgáló utánkövetés. A bekerülő betegeket mikroteam, pszichológus és pszichiáter kezeli. „Nem vagyunk bölcsebbek senkinek az életében, mint ő maga, de azt el tudjuk mondani, hogy mi mindent látunk hasznosnak a krízis leküzdéséhez” – mondja a betegeknek is Szilágyi Simon osztályvezető főorvos. A kezelés egyénre szabott terápiás terv szerint halad: a krízisterápiát, a testi és lelki elsősegélynyújtást pszichiátriai kezelés és hosszabb távú rehabilitációs pszichoterápia követi. Ennek során – ha formálisan nem is lesz „páciens” a közeli hozzátartozóból – vele is foglalkozni kell, hiszen sokszor hasonló traumát él meg, mint az öngyilkosságot elkövető. Gyakori érzése, hogy „miatta” történt (esetleg csak majdnem) tragédia.

Nincs különbség „komoly” vagy „komolytalan” kísérlet között – hangsúlyozza Szilágyi, aki szerint a banálisnak látszó próbálkozás is lehet komoly segélykiáltás. Az életben maradás egyfajta szimbólum is – teszi hozzá –: aki egy öngyilkossági kísérlet után e világon ébredt, lehetőséget kap rá, hogy tiszta lappal kezdjen. Lehetősége van újragondolni, hogy van-e más eszköz átjutni az elviselhetetlennek tűnő krízisen, amelyre a szokásos problémamegoldó eszközeivel korábban nem talált megoldást. „Ebben kell a mi segítségünk is, de ez az ő útja, mi csak kísérni tudjuk” – mondja Szilágyi.

MIHALICZ CSILLA