Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

A rezsim egyik leghatásosabb fegyvere a butaság.

A magyarországi kormánytöbbség nyugodtan betilthatná az ellenzéki pártokat és társadalmi mozgalmakat, hiszen úgyse számítanak sokat. Ameddig a menekültválság tart, szükség van rájuk mint bűnbakra. A „demokratikus” ellenzék már csak logikai és alkotmányjogi szemszögből bírálja a bevándorlási kvótával kapcsolatos népszavazást (a kvótákat az EU amúgy se tudná a magyar kormányra kényszeríteni, a népszavazás nyilvánvalóan fölösleges), amellett már nem mer érvelni, hogy menekülteket kellene befogadnunk. Hiába látjuk Aleppó ripityára bombázását, még mindig „illegális gazdasági bevándorlókról” és „határsértőkről” vartyognak. Mindegy. A kerítéspolitika és a xenofób-rasszista rendőrállam egész Európában győzedelmeskedik; a munkanélküliségtől, tehát a kiélezett munkapiaci versenytől rettegő dolgozók a szélsőjobboldalra szavaznak mindenütt; a mérsékelt „mainstream” pártok pedig – amint azt Ausztriában láthatjuk – alkalmazkodni próbálnak az etnicista trendhez, s evvel harakirit követnek el, mert még az antifasiszta kisebbséget is elidegenítik maguktól. A posztfasiszta pártok „új erőként” jelennek meg – mindenütt az élére állnak a korrupciót és a tehetetlenséget jelképező „régi erők” elleni fölháborodásnak –, a szociáldemokrácia haldoklik.

A magyarországi kormánytöbbség egyszerre „régi erő” (korrupt, tehetetlen, inkompetens, régimódi, elavult hatalmi szimbólumokba kapaszkodik) és „új erő” (agresszív, kiszolgálja a differenciálatlan „elitellenességet” – s ennek örvén szétdúlja a magyar nemzeti kultúrát –, és alkalmazkodik az idegengyűlölet és az Európa-ellenesség viharosan erősödő hangulatához).

*

Az Orbán-kormány egyszerre demobilizál (semlegesíti, összezavarja, megosztja, megtöri, kifárasztja az új társadalmi mozgalmakat és a „civil társadalom” különféle áramlatait, beleértve a militáns szélsőjobboldalt is) és mobilizál, mozgósít: ám kizárólag „a külső ellenség” (muszlimok, Európa, olykor – egyre ritkábban – a „posztttrianoni utódállamok”) ellen, és mindig fölülről, az államapparátus igénybevételével. Nem hagyja, hogy a finoman totalitárius mozgósításban a kezdeményezés kicsússzék a jobboldali kvázi-pártállam kezéből. Nem annyira Hofer/Strache, Frauke Petry vagy Marine Le Pen mozgalmaira hasonlít (ezek végül is még ellenzékben vannak), mint amennyire Narendra Modi, Erdoğan és Putyin kormányzására, de még ezeknél is bürokratikusabb, etatistább, hiányzik belőle ezeknek a „populista”, establishment-ellenes dinamikája. Ilyen volt a kifáradó, szürkülő kései Franco- és Salazar-rendszer a bukás előtti évtizedben, de e kettőnek erős volt a belső ellenzéke, s mind a hatalomnak, mind az ellenzékének (eleinte föld alatti ellenzékének) komoly vonatkozása volt a történelemre, ami itt hiányzik. A rezsim jelképes „horthyzmusa” komolytalan és hagyomány nélküli.

*

Az EU iránti általános ellenszenv nem indokolatlan. Az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank egyensúlyi, monetarista gazdaságpolitikája – még színtiszta kapitalista szemszögből is – elavult, kontraproduktív, az „Örömóda” (Beethoven/Schiller) stílusában tartott humanista retorika álságos és kacagtató. Az EB terve, hogy a menekültek befogadására nem hajlandó tagállamokat (a többséget) amolyan negatív fejpénz megfizetésére kényszerítse (negyedmillió euró per kopoltyú) kivihetetlen és csúnya. A görögországi Sziriza-kormány eltiprása (a kikényszerített kapituláció) világosan megmutatja, mit várhatnak a gazdaságilag gyöngébb félperifériás államok a régióban (délen, keleten, délkeleten). Az EU és a NATO Oroszország-ellenes akciói valamiféle „kollektív európai nacionalizmussal” szeretnék ellensúlyozni a centrifugális tendenciákat, de ez csak azokban az országokban sikeres (Lengyelország, Románia, a balti államok), amelyek történelmi okokból amúgy is ruszofób soviniszták és Amerika-barátok, de ez az Európai Uniót nem erősíti. Sőt. A mai (szélsőjobboldali és kleptokrata) ukrán kormány vagy az EU-NATO protektorátusok Boszniában, Koszovóban aligha „pozitív hősök” vagy vonzó példák. Az EU ma voltaképpen csak a sodródó és kapkodó német szövetségi kormányra támaszkodhatik (s már nem sokáig), és ez nagyon csekély erő önmagában. Merkel szép csöndben szakít eddigi menekültpolitikájával (is). A másik két európai nagyhatalom (Franciaország a maga paranoiás iszlamofóbiájával és a szétszakadozó Nagy-Britannia a maga általános külföldellenességével és Európa-utálatával) „európai” szemszögből jelentéktelen: inkább probléma, mintsem támasz. A magyarországi szociálliberális ellenzék és sajtó „Európa-álma”: álom. Csak azelőtt volt valamicske köze a valósághoz, hogy a kelet-európai „bővítés” megtörtént volna: Kelet-Európát nem lehetett integrálni és asszimilálni. „Európa” a mi régiónkban összevegyül a fejetlen privatizációval, az ipartalanítással, a tömeges munkanélküliséggel, az életszínvonal-csökkenéssel, a népjóléti, szociális „ellátórendszerek” és a kultúra (oktatás, kutatás, tudomány, művészetek, minőségi médiák) leépülésével. Mindennek természetesen nem „Európa” az oka – ez egyetemes trend (vö. „A sötétség mélyén” c. esszémmel), amely mindenütt érvényesül –, ámde ebben a régióban az Európai Unió persze hozzájárult a gyors érvényesüléséhez.

*

A magyar ellenzéki kultúra – különösen a független  színház és a független film – „szociális fordulata” a szegénységet és a „kirekesztést” (a diszkriminációt) helyezi a középpontba, s egyre inkább a nők és a szexuális kisebbségek elnyomását is. Ez nagyon örvendetes politikai tény, és egybehangzik a magyarországi „civil társadalom” és NGO-szféra részvétteli, együttérző, jótékony, a társadalmi igazságtalanságokon fölháborodó és kesergő erkölcsi karakterével. Az egyenlőségre és emancipációra törekvő mozgások mai magyarországi metaforája: a szociális csomagküldő szolgálat. Ez még mindig csak a szociálliberális középosztály és értelmiség – helyénvaló és indokolt – szentimentális részvéte és nyugtalansága. Maguk az elnyomottak nem mozdulnak. Velük legföljebb a szélsőjobboldal beszél politikáról, de nálunk még ezt is korlátozza hatásában a szintúgy, de másképpen radikális jobboldal, azaz maga a kormányzat ereje és energiája. Ez utóbbit valamelyest fékezi a korrupcióval, klientelizmussal és a vakmerően pimasz pazarlással szembeni széleskörű undor – de hát ez akármennyire kellemetlen, a rendszer lényegét nem érinti. A társadalmi elégedetlenség a rendszer anomáliáira vonatkozik, nem a rendszerre magára.

*

A rezsim egyik leghatásosabb fegyvere a butaság.

*

A butaság – amely arra kényszeríti a médiákat, hogy sporthíreket és érdektelen pletykákat ugyanavval a hangsúllyal és ugyanabban a hányaveti, rossz stílusban adjon elő, mint hazánk és földrészünk végromlását – példája, hogy a politikai nyelv legerősebb szavai olyanok, mint a „mutyi” meg a „haverok” meg a „migránssimogatók”. Ez csakugyan nem különbözik a kései Kádár-korszak leghivatalosabb sajtójának attól a beszédmódjától, amely szerint a rendszer alapvetően „rendben van”, csak a „káderek” meg az „értelmiség” meg az „anyagiasság” meg a „megemésztetlen nyugati befolyás” okoz átmeneti nehézségeket. Az, hogy a versenyképességhez és termelékenységhez viszonyított reálbér miért sokkal alacsonyabb nálunk, mint külföldön, a hivatalos nyilvánosság számára nem kérdés. Mindenki (joggal) panaszkodik az egészségügy, a köz- és szakoktatás borzalmas állapotai miatt, és segítségért ahhoz a társadalmi és államrendszerhez folyamodik, amely az okozója ennek a pokoli helyzetnek.

*

Két szócska veszett ki a köznyelvből: a „mert” és a „miatt”. Hónapok telnek el anélkül, hogy fölbukkanna a lapokban vagy a rádióban. Okság nincs, csak egymásmellettiség és időbeli szekvencia (egymásra következés). Semmi nem okoz semmit, és semmi nem következik semmiből. Semmit nem lehet megmagyarázni, nem is kell, nem is szabad. Szándék van, ok és okozat nincs. Indíték van, de okszerű cselekedet nincs. Ez olyan kultúra, amelyből a racionalitásnak még az emléke is kiveszett.

*

A „könyv” Magyarországon regényt jelent.

*

Az „értelmiségi” Magyarországon ellenzéki nyafogót jelent.

*

A „munkás” Magyarországon baloldali előítéletet jelent, amely valami nem létezőt jelöl.

*

A „magyar” Magyarországon nem cigány és nem zsidó magyar állampolgárt jelent, de jelenthet magyarországi szlovákot. A „határon túliak” kifejezés magyarokat illet, akik persze voltaképpen románok vagy szerbek, akiket a románok és szerbek bántanak.

*

A „francia” vagy „franciás” kifejezés Magyarországon olyasmit jelent, amire vállvonogatás és gúnyos mosoly a helyes válasz. „Rancière” vagy „Deleuze-Guattari” vagy „Badiou” azt jelenti, akárcsak a huszadik század elején „Bergson” vagy „Péguy”: érthetetlen marhaság, nem olvassuk. Valamikor magyar értelmiségiek Párizsba menekültek. Ma pályázatokat írnak, hogy Párizsba mehessenek, ahol amerikai angolt lehet használni az ösztöndíjak végett.

*

Elfriede Jelinek, a döbbenetesen népszerűtlen, habár Nobel-díjas osztrák író – akinek a bemutatóját tüntetéssel zavarta meg a Die Identitären nevű posztmodern-neonáci csoport, mert a darab bevándorlópárti volt és antirasszista, és akit kórusban szidalmaz a humanista német sajtó, mert balos szegény – azt mondta a minap, hogy a két látszólag szembenálló csoport (az iszlám fundamentalisták és a posztfasiszta fajgyűlölők) egy dologban azért egyetért. Mindkettő gyűlöli a zsidókat.

*

A tanársztrájk eddigi eredménye: néhány apró látszatengedményen túl a kormány éppen hogy radikalizálta oktatáspolitikájának azokat a vonásait, amelyek ellen a mozgalom elsősorban irányult. Az emlékezet nélküli médiák levették az egész kérdést a napirendről, de mi álljunk ellen, kedves olvasó: emlékezzünk rá, hogy nemrég még volt tanármozgalom, és izgalomban tartotta az egész országot. Tartsunk Habony-szünetet, Andy Vajna-szünetet, Matolcsy-szünetet: vannak ennél fontosabb dolgok, és nagy baj van a kréta körül. Magasabb bérek kellenek, munkanélküli-segély kell, s még azt is meg kell fontolnunk, hogy mit tehetünk jó folyóiratok és komoly könyvkiadás nélkül, szétbarmolt múzeumokkal, rohadó tömegközlekedéssel, roskadozó egyetemekkel, mérgező kommersz televíziókkal, rossz helyesírással, dadogó nyelvtannal, ökögő stílussal, a mindenen elhatalmasodó közönségességgel és rossz modorral.

*

Mutatkozik az ellenállás itt-ott: Lengyelországban a középosztály tüntet – negyedmillió ember! – a szélsőjobboldali kormány ellen; Franciaországban a „Nuit debout” lelkesítő tiltakozásai; Görögországban sztrájk és demonstrációk az újabb (pokoli és értelmetlen) megszorítások ellen. Egyébként: a nyomorgó Görögországban a fölmérések szerint a lakosság 85 százaléka látná szívesen a menekülteket. Ez a magyarországi 1 százalékkal szemben nagyszerű és szívmelengető, de kivétel: de a trend sajnos nem ez. A németországi és ausztriai szociáldemokrácia, a konzervatívok és a maradék liberálisok nagy része hozzásimul (ügyetlenül és a maga szempontjából hiábavalóan, fölöslegesen) az idegengyűlölő/rasszista közhangulathoz. Ugyanakkor a bevándorlástól való félelem valóságos társadalmi okai (a munkanélküliség mindenekelőtt, továbbá a népjóléti és nyugdíjrendszer, az egészségügy, az oktatás terheltsége, a közel-keleti háborúk, Afrika haldoklása, az orosz, török, kínai egész vagy féldiktatúrák befolyása, a demográfiai válság, az élőmunka-helyettesítő technológiák terjedése, az ökológiai katasztrófa) nem játszanak szerepet a menekültkérdés elemzésében. Az antirasszisták – jobb híján – moralizálnak. Pedig az iszlámellenességre és hasonló hitványságokra az emberek nem jókedvükben fanyalodnak. Azt szeretnék, ha az államuk – ha már nem átallja demokráciának nevezni magát – megvédené őket a bajban. S ezért cserébe beérik a védelem látszatával, és lemondanak gazdasági és szociális követeléseikről, pedig ezeken a súlyos gondokon nem segít sem a kerítés, sem a költségvetési egyensúly.

*

Nem a parlamentben és a médiákban ágáló uszítók a főbűnösök, akármennyire megérik a pénzüket, s akárhány embert tévesztenek meg az ásatag „érveikkel”. Maga a helyzet uszít. Ameddig ilyen a szociális biztonság, ilyen az igazságos újraelosztás helyzete (ugyanis nincs efféle), ilyen sok ember – fehér ember! – hullik ki a társadalomból, addig nem lehet józanságot, belátást, nagylelkűséget várni. Nem a megtévesztett emberekre kell neheztelni, hanem változtatni: s ha ez egyelőre lehetetlen is, legalább egyszerre látni az egymással összefüggő problémákat.

*

Adyt kell olvasni. Sürgősen, sokat, és a politikai prózáját is. Most. Azonnal.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Megdöbbentő számot közölt a Facebook: 2,19 milliárd kamu profilt töröltek 3 hónap alatt

Megdöbbentő számot közölt a Facebook: 2,19 milliárd kamu profilt töröltek 3 hónap alatt

Ha még nem tudja, nézze meg, kire szavazhat vasárnap

Ha még nem tudja, nézze meg, kire szavazhat vasárnap

Gyereket gázoltak Budakalászon

Gyereket gázoltak Budakalászon

A kormány 12 millió forinttal segíti a háborúkban megerőszakolt nőket

A kormány 12 millió forinttal segíti a háborúkban megerőszakolt nőket

Nem engedik be a Magyar Narancsot a Fidesz eredményvárójára

Nem engedik be a Magyar Narancsot a Fidesz eredményvárójára

Európa legjobbjai között a budapesti állatkert

Európa legjobbjai között a budapesti állatkert