Miközben Magyarországon megteltek a börtönök, és Nagy Imrét titokban felakasztották, Brüsszelben látogatói rekordokat döntött és elismerést elismerésre halmozott az 1958-as világkiállítás könnyed hangvételű, már a hatvanas évek stílusát és életérzését sugalló magyar pavilonja. Részben a fenti ellentmondás köré építette a Kiscelli Múzeum Mutató nélkül című kiállítását. A forradalmi szerepéért elítélt Déry Tibor a börtönkórházban írt G. A. úr X-ben című disztópikus regényének idézetei veszik körül Bernáth Aurélnak a templomtér közepére felállított monumentális, 72 négyzetméteres, egykor a világkiállítás magyar pavilonját díszítő Budapest-látképét.
„Déry a bezártságot örökíti meg, Bernáth a szabad világnak festi a Kádár-kori Magyarország pannóját. Az egyikben a por, a romhalmaz és az elviselhetetlen idő jelenik meg, a másikat alkotója úgy tervezte, hogy a brüsszeli kék eget tükrözze vissza” – írja a kiállítás ismertetőjében a kurátor, Mélyi József művészettörténész. Az is sokat elmond a korról, hogy mindez a két jó barát egymáshoz való viszonyában nem jelentett törést – teszi hozzá a HVG-nek a kiállítást létrehozó Fővárosi Képtár igazgatója, Róka Enikő. Sőt. A kádári konszolidáció afféle laboratóriumát, a világkiállítás magyar pavilonjának történetét feldolgozó kiállítási egység utolsó tárgya Bernáth Aurél 1972-es nagyszabású kiállításának vendégkönyve, ahol Kádár János aláírása alatt Déry Tibor kézjegye is szerepel.
Az ötven évig raktárban rejtegetett képet Bernáth Aurél 66 egyforma alumíniumnégyzetre festette. A művész Budát egy 1820-as metszet alapján rajzolja meg, ezért nem láthatóak a palota háborús sebei, szerepelnek viszont rajta a régen elbontott romantikus tornyok. A pesti oldalnak pedig köze sem volt a valósághoz, leginkább egy hatalmas gyár- és lakótelepre hasonlít a festett város. Ez a látvány emlékeztette Gróf Ferenc képzőművészt a Déry regényében megrajzolt falanszterszerű városra, így született meg a mostani kiállítás koncepciója. Gróf az irodalmi műre rímelő sorrend szerint rakta össze a képet, így a meseszerű tájkép helyett egy feldarabolt és összekevert, zavarba ejtő mozaik látható. Legalábbis december 15-éig. A kiállítás utolsó két hetében ugyanis „helyreáll a rend”.
A tárlat igyekszik megmutatni, milyen volt, és mit üzent a világnak az 1958-as brüsszeli világkiállítás magyar pavilonja. A kor ismert írója, újságírója, Boldizsár Iván koncepciója élesen szakított a rákosista hagyománnyal: nem a vas és acél országát jelenítette meg, hanem egy kellemes, élhető, vidám és modern főváros – és azon keresztül ország – képét rajzolta fel. Kivitték ugyan Somogyi József 1953-ban született, Martinász című szobrát – meséli Róka Enikő –, sőt a bejáratnál, elvileg fő helyen fel is állították, ám növényekkel vették körbe, így szinte észrevétlen maradt.
Ez a koncepció az akkori hazai hivatalos véleményformálókat mélyen felháborította. Kerényi Jenő és Somogyi József Tánc című, kétalakos kompozícióját le is akarták tiltani: hiányolták belőle a realizmust. A határidő azonban sürgetett, a szobrot már nem lehetett helyettesíteni. Annyit elértek, hogy nem műalkotásként, hanem afféle díszítőelemként állították ki a figurapárt. A brüsszeli zsűri azonban aranyéremmel jutalmazta az alkotást. Sőt Namur belga város meg is vásárolta a szobrot, amely ma a várost átszelő két folyót jelképezi.
A képzőművészeti anyagban sem kapott helyet szocreál alkotás. Derkovits Gyula festményei mellett Egry József opálos tájképei és Csontváry művei szerepeltek a pavilonban. A világkiállítás részeként, a Palais International des Beaux-Arts épületében rendezett, A modern művészet 50 éve című nemzetközi seregszemlén az acélos munkástekintetek helyett Csontváry Sétalovaglás a tengerparton című festménye képviselte a magyar képzőművészetet. Kádár György kubista, dekoratív, a budapesti hétköznapokat bemutató pannóját is kárhoztatta a hivatalos magyar kritika „erőltetett modernsége” miatt, lelkükre kötve a rendezőknek, hogy lehetőleg minél többet takarjanak el belőle a kiállítás installációival. Egyedül Domanovszky Endre mezei munkákat ábrázoló pannóját és Bernáth művét nem kifogásolták.
Az ironikus módon a Szovjetunió és az Egyesült Államok kiállítóhelye közé beszorított pavilon is megelőzte a korát. A magyar modernizmus egyik utolsó fő művét, a Dózsa György úti MÉMOSZ-székházat jegyző Gádoros Lajos tervezte, aki az 1950-es évek szocreál épületei után nagy biztonsággal tért vissza eredeti stílusához. A négyzetes alaprajzú, gyémántmetszésű alumíniummal burkolt homlokzatú, acélszerkezetes, függönyfalas épülethez hasonló alkotások idehaza csak jó egy évtizeddel később nyertek polgárjogot. Akkor, amikor a pavilon nyitottságot és modernséget sugalló üzenete is politikai programmá vált.
Létkérdés volt Kádár számára két évvel a forradalom után a brüsszeli megjelenés, ami mind kifelé, mind befelé a rendszer konszolidációját sugallta. A pr-akcióra azonban egy fillér sem volt a kasszában. A baráti Szovjetunióra azonban készfizető kezesként is számíthatott Kádár. Hogy a hitelből épült pavilon kitermelje a szükséges kemény valutát, az alapterület mintegy fele kereskedelmi funkciót kapott. A mostani kiállításon bőségesen vetített filmhíradókból kiderül: jól fogyott a tokaji, a paprika és a miskakancsó. De a legsikeresebb az étterem volt: a menüt a Kádár-kor gasztronómiájának meghatározó alakja, Venesz József állította össze. Az alkalomra kreálták többek között a kor luxusételét, a bélszínt Budapest módra.
A brüsszeli világkiállítás legnagyobb szenzációja az Atomium volt, amelynek alapkövét a Nagy Imre-kormány egykori államminisztere, a belgiumi emigrációban élő Kéthly Anna tette le. Maga a kiállítás viszont – a Lucien De Roeck tervezte logóján szereplő békegalamb szellemében – a békés egymás mellett élést reprezentálta. „A disszidensek csak szórványos akciókat kezdeményeztek, érdemi hatás nélkül” – jegyezte meg elégedetten az MSZMP politikai bizottságának küldött titkos jelentés, hozzátéve, hogy a Nagy Imre kivégzésének hírére „a pavilon ellen meghirdetett bojkott kudarcot vallott”. Az ismeretlen tollnok magyarázattal is szolgált: „A magyar siker meglepte és lefegyverezte az ellenséget” – olvasható Gál Vilmos Világkiállító magyarok című könyvében. Bár csak a legmegbízhatóbbakat engedték ki, mégis meglepő adat, hogy a kiutazott 450 „dolgozóból” mindössze ketten emigráltak.
A kiállítás felelőse a Belkereskedelmi Minisztérium volt. Ez is sokat segített a művelődési tárcánál ülő cenzorok megkerülésében és abban, hogy az alkotókat tisztességesen kifizessék; Bernáth például 150 ezer forintot kapott. Katasztrofális volt viszont a művek utóélete. A fél évszázadra raktárba süllyesztett Bernáth-alkotás még a szerencsésebbek közé tartozott, Domanovszky művének azonban nyoma veszett, Kádár György szintén alumíniumra, a magyar ezüstre festett festményét pedig egyenesen tetőfedésre használták.
