Egyre kevésbé evidencia, ezért kezdjük ezzel: amikor a hvg.hu számára véleménycikket írok, akkor az (meglepetés!) mindig az én véleményemet jelenti. Ezt jelzendő van ott a nevem és a fotóm a cikk mellett. Leülök a géphez, és leírom, amit a közös ügyeinkről gondolok. Ez a vélemény aztán egyesek meggyőződését megerősíti, másokéval ellentétes, és politikáról írva szükségszerűen mindig zokon is veszi valaki. Ami rendben is van, ez ilyen műfaj. Ahogy a tényújságírást folytató, hírekkel foglalkozó kollégák szempontja is műfajilag kötött, mindig ugyanaz: bemutatni a fontos, érdekes dolgokat, úgy, ahogy azok vannak.

2010-et megelőzően sem értelmezte mindenki így a feladatát. Akkor is jelentek meg hírként kreált vagy ferdített tények a sajtóban, és akkor is közöltek egyes felületeken olyan véleményeket, amelyek esetében az alap valamely politikai erő politikája iránti lojalitás volt, és ezen épült fel maga az írás. De ekkor még javarészt volt igény arra is, hogy egy viszonylag kidolgozott világkép, és koherens, megélt ideológia, meggyőződés rajzolódjék ki mindezekből. Ezt az jelenti, hogy mondjuk a Magyar Nemzet ekkor közölt írásai ugyan nem a Fidesz politikájának aprólékos szétcincálására koncentráltak, de például Körmendy Zsuzsanna alapállása nem az volt, hogy ő egy pártot szolgál, hanem vállaltan jobboldali újságíróként írta le a véleményét, ami értelemszerűen sokkal közelebb esett a Fidesz által ekkor képviselt politikához, mint mondjuk az MSZP-hez.

2010 óta egy minőségi (nem tudom, lehet-e egyáltalán ezt a jelzőt erre a negatív folyamatra használni) változás tanúi vagyunk. Megfordult a sorrend: nem adott eszme, világkép hívei mérik a távolságot a létező pártok és mozgalmak politikájához, hanem a Fidesz alakítja ki és irányítja el a neki alárendelt álsajtót hírek és vélemények ügyében. Az ő álsajtójuk immár nemcsak „-közeli”, hanem funkcionális részeleme a hatalomgyakorlásnak. Amikor Rogán propagandaminisztériuma a Fidesz-frakció pénzéből (is) fenntartott propagandaoldal cikkének linkjét küldi el a szakújságíró kérdésére válaszul, az elég egyértelmű jel. A Fidesz a 2010-es kormányváltás óta előbb Simicska Lajos, majd Mészáros Lőrinc és Andy Vajna háta és közpénz-bázisú vagyona mögé bújva darálja a független sajtót. A létező, de nem közvetlenül általuk irányított médiát megölte (lásd Népszabadság), zombivá alakította (például a TV2-t), vagy saját, újonnan alapított termékekkel igyekezne lenyomni (Lokál, Ripost, 888 és társai). A „fideszes sajtó” ma nem azt jelenti, hogy adott lap szerzőinek Orbán Viktor politikája szimpatikusabb, és még csak nem is azt, hogy a Fidesznek drukkolnak – hanem a fideszes propagandaközpontból megrendelt, gyakran készen kapott cikkeket, véleményeket, lejárató vagy mosdató anyagokat. Oka van annak, hogy az Origónál nem írnak szerzőt ezekhez a cikkekhez, és annak is, amikor a TV2 „Tények” olyan CÖF-közleményre reagáltatná a nem fideszes sajtószereplőket, amit a nyilvánosságnak ki sem adtak, de valamiért hozzájuk „eljutott”.

Szögezzük le: önmagában azok a formai elemek, miszerint egy összefüggő szövegnek tűnő mondathalmazt megvásárolható papírlapokra nyomtatnak, vagy bemondja Marsi Anikó a tévében, még nem teszik a végeredményt tartalmi értelemben sajtóvá. A Habony Árpád és munkatársai által diktált szövegek akkor is propagandaanyagok és pártközlemények, ha az általuk (a túrót, általunk) fizetett alkalmazottak úgy csinálnak, mintha az nekik jutott volna eszükbe, ők „derítették” volna ki.

A „Nemzeti Konzultáció” nem konzultáció, a CÖF nem civil szervezet, a fideszes álsajtó pedig nem sajtó. És akkor itt térjünk vissza a nyitó közlésemhez: ha a kedves ellenzéki nyilvánosság azt állítja, hogy én ugyanazt a munkát végzem, mint a véleményét készen kapó, az orbáni cikcakkokat naponta, a legkisebb émelygés nélkül lekövető propagandista, akkor valamit súlyosan félreért. Korábban is voltak vitáink, de akkor még „csupán” azért, mert ugyane ellenzéki dühöngő nehezen viseli, hogy nem a kedvenc pártjainak, nem is a Szakrális Összefogósdinak vagyok a propagandistája, hanem a véleménycikkekben (meglepetés!) a saját véleményem olvasható. Ezért fordulhat elő, hogy még a nemzeti ünnepen is azon sápítozik az egyik nullaszázalékos politikusuk, hogy „fejezzük be a fanyalgást” és újságírás helyett szegődjünk az ő szendvicsemberévé. Ezért szabná feladatul egy-egy harcias kommentelő, hogy azonnal adjuk fel a véleményünket, és reklámozzuk az ő politikusait, mondván, „ha mindenki azt ír, amit akar, akkor sosem győzzük le a sajtó- és véleményszabadságot lábbal tipró Orbán-diktatúrát”. Ugyebár.

Most viszont eljött az a pillanat, amikor az ellenzéki közvélemény egy része azon háborog, hogy az MSZP szóvivője bejelentette: a szocialista politikusok a jövőben nem nyilatkoznak a fideszes álsajtónak. Elindult a méltatlankodás, hogy hát akkor „Botka ugyanolyan rossz, mint Orbán”, hiszen a fideszes pártelnök-kormányfő nem nyilatkozik a saját álsajtóján kívül senkinek, és mostantól Botka se fog a… kinek is? Mert ugye, a közvetlen kiváltó ok az volt, hogy Szabó Bálint, azaz az új Zuschlag (értsd: a baloldalról botrányok közepette távozott, a fideszes propaganda által provokátorként használt ócska alak) az Echo Tv stábjával mindennemű egyeztetés és jelzés nélkül akart Botka polgármesteri irodájába bejutni – egy hónapja a szegedi közgyűlésben okozott hasonló botrányt, mindkét esetben rendőröknek kellett elvezetni. Okkal fogalmazok erősen: kifejezetten gusztustalannak tartom azt a párhuzamot, miszerint a rendőrök kihívása a botrány okozójára ugyanolyan „sajtószabadságellenes erőszak”, mint amikor egy nyilvános fórumon a munkáját végző 444-es riporterlányt az egyik fideszes politikus a karjánál fogva kirángatta, telefonját erőszakkal elvette, többen lökdösték.

A túrót. Nem ugyanaz. Amikor Gulyás Marcit a DK-s tüntetők felpofozták, táskájába égő csikket dugtak, na, az már valamelyest hasonlított arra, ami a 444-es újságíróval történt. De tényleg az lenne a feladata bármelyik politikusnak, hogy bármikor rendelkezésére álljon egy zavaros fejű, hazudozó (emlékszünk még „Feri, Kati, Imre” és Tito kutya őszödi meséjére? Vagy a vasi nemi erőszakra?) alaknak és a fideszes felbujtóinak? Terry Black, Zuschlag János, mögöttük Mészáros Lőrinc vagy Andy Vajna emberei, ők az „ugyanolyan sajtó”?

Elméletileg, valahol a végtelenben összeérnének a párhuzamos egyenesek, melyek egyikén az én célom fut, miszerint mondjuk el, írjuk le, hogy mitől lenne jobb egy szabad, prosperáló, liberálisabb Magyarország – a másikon meg az ellenzéki politika terve és tettei egy olyan kormányzás megteremtése érdekében, amitől jobb és szabadabb élete lesz a magyaroknak. Minden ilyen esetben viszont azt kell látnom, hogy szó sincs párhuzamosságról, ugyanis itt a szomszédban, a politika dimenziójában iszonyatos vargabetűkkel csomózza magát görcsbe a legtöbb részvevő. Úgyhogy most épp távolodunk: ha szerintetek nekem akár jövőbeli feladatom, akár már aktuálisan meg is valósított munkaköri leírásom ugyanazt és ugyanúgy tenni, mint a fideszes álsajtónak, ha szerintetek egy százmilliárdos, közpénzes büdzsével működtetett, fideszes propagandaközpontból kézivezérelt álsajtó ugyanaz, mint amit én, mi csinálunk, akkor nagyon mást gondolunk a jelenről és a jövőről.

Ha nem látjátok a különbséget, akkor én se látom köztetek és Bözsi néni között.