Csak Magyarország felelősségét nem keresik a halálkamion perében
Amilyen egyszerűnek tűnt kezdetben a 71 ember halálát okozó bűnszövetkezet tagjainak büntetőpere szerdán Kecskeméten, annyi fejfájás és keserűség maradt utána abban, aki jelen volt a vádirat ismertetésén. A vádlottak bűnössége alaposan bizonyítottnak tűnik, azt a kételyt viszont nem sikerült eloszlatni, hogy nem minden tettes került bíróság elé. A magyar állam sem tett meg talán mindent a tragédia megakadályozásáért.
A hetvenegy ember halálát okozó kamion épp úgy haladt az M5-ön, ahogy a szerdai tárgyalásról a főváros felé távozó tudósító. Ezen a szakaszon a kamionba zártak közül az első emberek már összeestek az oxigénhiány és a hőség következtében, mások még az ajtó tömítését tépkedték, hátha levegőhöz jutnak.
Tárgyilagosan visszatekintve az elhangzottakra, az megnyugtatóan állítható, hogy a vádirat alapos munkának tűnik. Összesen 26 esetet sorol fel, és ezek alapján alakítja ki a kristálytiszta képet, hogy itt 2015 nyarán az elsőrendű vádlott irányítása alatt, a másodrendű vádlott szervezésében szisztematikusan csempésztek olyan embereket Nyugatra, akik Magyarországot a zöldhatáron át érték el. Az ügyész szenvtelenül sorolta ismétlődő elemekkel, hogyan intézte a pénzügyeket a banda afgán vezére. Ő döntött a transzportokról, és instruálta bolgár jobbkezét, aki a vádirat alapján a csempészet „gyártásvezetője” volt. A másodrendű vádlott toborzott honfitársai között sofőröket és a szállításokat követő előfutókat, majd akció idején közvetítette a főnök utasításait. Ők ketten szerbül tartották a kapcsolatot, vagyis nem pastu nyelvre kellett volna a beszélgetéseiket lehallgató magyar hatóságoknak tolmácsot találni…
Azt is követhetően bizonyította az ügyész, hogy míg a banda kapzsisága a menekültválság magyarországi csúcspontján folyamatosan nőtt, az emberélettel szembeni közöny a kezdetektől jelen volt.
Minden esetben a vád bizonyítottnak gondolja, hogy az emberek szállítása arra alkalmatlan körülmények között történt. Aki hozzájuk beszállt, az valamilyen fokú veszélyben volt, és minden alkalommal lelki, testi gyötrelmeket szenvedett el. Ez az ügyészség szó szerinti megfogalmazása.
Hogy mit jelentett a gyötrelem? Oxigénhiányos, sötét helyen való bezártságot. Az embereknek alig volt helyük, kapaszkodni nem tudtak – márpedig két dokumentált esetben is baleset érte a csempészek éppen használt kamionját. Volt olyan teherautó, amelynek nem zárult az ajtaja, azt belülről menet közben fogni kellett, és fennállt a veszélye, hogy valaki kizuhan az autópályára – ami tömegkarambolt is okozhat. A kamionok többségén viszont nem jutott elég levegő a bezárt embereknek, akik belülről számos esetben próbáltak szabadulni, és helyzetükre a sofőröket is figyelmeztették. A banda tehát tudta, hogy emberek fulladásos halálát veszélyezteti, és önös érdekből nem tett semmit, és nem is változtatott a szállítási körülményeken sem. (Mondjuk úgy, hogy maguk réseket feszítenek a raktér falán fuvarok előtt.)
Haláltusa százhúsz percen át
Mire a végzetes úthoz ért az ügyészség, kialakult a kép: a körülmények nem voltak egyediek annál a szállításnál sem. Napokkal korábban kétmillió forintért vették a járművet, arra szereztek ideiglenes rendszámot, a szerb határ ezen oldalán bezsúfolták az embereket a raktérbe, majd egy ideig a két bandavezér is kísérte a kamiont, valamint az „előfutónak” nevezett személygépkocsis őrszemet. Amikor az emberek bent dörömbölni kezdtek, akkor a korábbi eljárásnak megfelelően az afgán férfi parancsára figyelmen kívül hagyták azt. Amikor kifogyóban volt az üzemanyag, akkor sem benzinkútnál álltak meg, hanem a sztrádán vittek kannában pótlást, hogy a dörömbölő embereket ne hallja meg véletlenül se kívülálló. Tudták, hogy bent fuldokolnak, de remélték, hogy hamarabb érnek célba, mint hogy az emberek meghalnak.
Az ügyész a 71 ember halálát okozó transzport részleteinek ismertetésénél mintha valamivel megrendültebb lett volna, mint a többórásra nyúlt felvezetés során. Ám egyetlen ténnyel engedte csak szemléltetni a „gyötrelmeket”, és ennél sem fejtette ki állításának forrását. Az áldozatok haláltusája ezek szerint 90-120 percig tartott. Hárman túlélték az első két órát, de 180 percnél egyik sem élt tovább bezárva. Később derült ki, hogy az ajtó bezárása után 40 percig lehettek még olyan fizikai állapotban, hogy erővel próbáljanak szabadulni.
A négy 14 évesnél fiatalabb gyerek, a nyolc nő és a férfiak minimum 50 percig haldokoltak már erejüket vesztve, remény nélkül, de voltak, akik ötvennél több halottal összezárva néztek szembe a halállal két órán át.
Az igazságszolgáltatás legyen tárgyszerű. A fenti részletek is azok, pusztán kibontják az ügyész szavait. A vádhatóság azonban nem akart semmilyen, a tényekhez ragaszkodó sokkoló elemmel élni. Nem tudtunk meg semmit az áldozatokról, a köztük lévő gyerekekről, haláluk okáról, a „lassú fulladás” fizikális következményeiről. Az ügyész távolságot tartott az áldozatoktól, hiszen minden említésükkor migránsnak nevezte őket, és hangsúlyozta, hogy az embercsempészekre életüket rábízó emberek „illegálisak” voltak. Nem a határátlépésük volt az, hanem ők maguk: „illegális migránsok”. (Hogy a szóhasználat a vádhatóság melyik szintjén keletkezett, nem tudjuk.)
Csak összeszedték a tetten ért eseteket
Az elhangzottakat újragondolva vált érthetővé, hogy a vádhatóság nem végzett komolyabb munkát, azt ugyanis már elvégezte más előttük. A felsorolt vádpontok alapja ugyanis, hogy ennyiszer bukott le 2015 nyarán a banda. Balesetet okoztak, elkapták a transzportot az osztrák vagy a bajor rendőrök, és sok esetben a magyarok. A sofőröket rendre feltartóztatták, a Lajtán túl perbe is fogták őket, és azóta elítélték. Az ügyészségnek nem volt más dolga, mint leírni az ottani eljárásokban bebizonyosodott tényállást, és összekötni azokat a banda két vezetőjével. Erre a mobiltelefon-forgalmak elegendő lehetőséget adtak.
Az ügyészség alig tárt fel valamit saját ambícióból. Azt igyekeztek bizonyítani, ami nyilvánvaló, hiszen korábban megtörtént a tettenérés. Ez logikus módszernek is bizonyult, hogy a bűnbanda működését leírja, és a vádlottak alantas szándékait kellően bizonyítsa, de édeskevés, hogy közelebb jussunk ahhoz, hogy mi történt az országban a menekültválság hazai csúcspontján. Az eljárás üdvözölhető, ha itt az áldozatok számára fontos volna a vádlottak gyors és biztos elítélése, de itt nem ez a helyzet.
Az ügy súlya azt követelné, hogy inkább tudjunk meg mindent, és ilyen téren csalódni fogunk. Mert a sok szempontból megnyugtató vádirat számos kérdést hagy megválaszolatlanul.
Tényleg nem tűnt fel senkinek?
A sofőri feladatot ellátó bandatag a vádirat tanúsága szerint fogyó áru volt: állandóan lekapcsolták őket az osztrákok és németek. És velük elkobozták a teherautókat is. Állandóan új talpasokat és új járműveket kellett szerezni. A halálkamionnak nevezett teherautót másik két járművel együtt vették Kecskeméten, darabját kétmillióért. Közben pedig folyamatosan kérvényeztek átmeneti rendszámokat. Ezeket sikeres transzport után is eldobták a vádiratból következtetve. És a beszerzések között gyakran alig teltek el napok!
Az ügyész azt mondja, annak, aki vette sorra a kamionokat, tudnia kellett, hogy mire használják. Ő az ötödrendű vádlott. De aki eladta, és forgalomba engedte, annak nem kellett gyanút fognia soha? Az ügyész elvarratlan szálak sora mellett haladt el. „Ismeretlen eladó” – mondta sokszor, majd megannyi „magyar magánszemélyre” utalt. És az a tény sem szül bizalmat, hogy nem tárták fel, kik voltak jelen, amikor a végzetes beszállítás megtörtént. A vádirat itt ismeretleneket említ. Olyanokat, akik tehát nem ülnek a vádlottak padján.
Biztos tudni akart mindent a vádhatóság arról, ami Kecskeméten és a magyar határon zajlott?
Ehhez foghatóan kínzó kérdés, hogy a magyar hatóságok tehettek-e volna bármit is a katasztrófa megakadályozására. Az állam képviselői visszautasították ezt a feltételezést, amikor a Süddeutsche Zeitung német napilap idézett a per előtt a vádiratban is szereplő párbeszédekből, amelyeket a vádlottak között az őket megfigyelés alatt tartó hatóságok rögzítettek. De itt nem csak a szerb nyelven zajló beszélgetések voltak árulkodóak. Maga az ügyész sorolt fel két tucat lebukott transzportot. Minden esetben azonosak voltak a szervezők. Méghozzá a közvetlen szervezők. A sofőrök márpedig folyamatos kapcsolatot tartottak a másodrendű vádlottal.
Tényleg nem lehetett egy idő után összekötni az eseteket? A német hatóságok nem adtak át elég információt? Vagy az osztrákok késlekedtek? Hogyan lehet, hogy elfognak tucatnyi kisstílű bűnözőt, és senki sem dobja fel a közvetlen főnökét? Az ügyész szerint az egész hálózat lapos hierarchiában működött, hiszen egy ember finanszírozta és volt fő haszonélvezője, egy másik meg az operatív feladatokat végezte. El kéne hinnünk, hogy a bevételekből kigazdálkodták azt is, hogy maguk vegyenek hatmillióért egyszerre három kamiont? Hogy nem volt a fejük felett más finanszírozó és haszonélvező? Hogy egy aprótermetű afgán egyedül hajtott be eurószázezreket, és tartott sakkban egy teljes bolgár bandát?
Nincsenek válaszok, de nem is követeli ezeket senki
A vádlottak többsége a legegyszerűbb emberek közül kerül ki. Pár száz euróért kockáztatták a szabadságukat. Kiszolgáltatottak, magukra hagyottak. És nincs köztük senki, aki a német rendőrnek feldobja a főnökét? És a német rendőrök nem nézik meg azonnal a híváslistát, és adják át azonnal a magyar hatóságoknak is, mivel a teherautón friss hazai rendszám van? Húszból nincs egyetlenegy ilyen eset sem?
Egyébként meg, ha valóban mulasztás történt, akkor nem lenne a magyar ügyészség, politika, közvélemény feladata, hogy válaszokat követeljen és találjon?
Megrendítő volt látni, hogy a borzalmas tragédia és alantas bűntény ellenére milyen egykedvű a magyar fogadtatás. Az ügyésznek nem volt más ambíciója, mint a fellelhető mozaikdarabokat összerakni, és akkor még mindig komolyabban vette hivatását, mint a kirendelt ügyvédek némelyike, akik az első tárgyalási napra is csak beosztott kollégát küldtek helyettesíteni őket. Nincs itt semmi látnivaló – ezt lehetett itt-ott hallani a hazai sajtó részéről is, és akkor ők még becsülendő módon elmentek a tárgyalásra.
A magyar fél empátiáján túl érthetően és fájóan hiányoztak az áldozatok képviselői, hozzátartozói is. Nem volt pótmagánvád, nem volt ott egyetlen özvegyen kívül senki. Számára is egy német televíziós társaság tette lehetővé a hosszú utat oda, ahonnan a férjét meggyilkoló kamion utolsó útjára indult.
Mint kiderült, a 71 áldozat között van egyvalaki, akinek személyazonosságát nem sikerült megismerni a mai napig. A legkiszolgáltatottabbak voltak bent a kamionban, náluk csak kicsivel jobb sorú emberek vezették a kamiont, de ennél lelkiismeretesebb bánásmódot érdemelnének mindenki részéről. Hogy többet magyar utakon soha, senki se fulladjon meg lassan, két órán át szörnyű kínok között agonizálva. Ennél az áldozatok emléke, valamint a magyar állam és polgárainak önérzete is többet érdemelne.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
