„Én nem megyek bele a Magyarországon ilyenkor föllángoló szótári-definíciós vitákba, amelyeknek semmi tetejük nincs – de nem, a szó szokványos értelmében Orbán Viktor nem fasiszta” – intézte el a fasizmus kérdését Tamás Gáspár Miklós, a Bokros Lajos nem fasiszta című írásában.

Szerintem az, hogy Orbán személy szerint fasiszta-e, meglehetősen érdektelen kérdés, az igazi dilemma az, hogy a rendszere, amelyet ma elviselni kényszerülünk, miképp viszonyul a szóban forgó politikai filozófiához. Ez ügyben a magam részéről a következőket látom:

– A klasszikus fasizmus jellemzője, hogy az állam vezetői a nemzetet olyan morális egységnek tekintik, amelyet a nemzeti mítoszok és a nemzet nagyjainak tisztelete tart össze. Kell idézni ennek evidenciájához Orbán beszédeiből, az általa megrendelt filmek és festmények, satöbbik témáiból? Nem fárasztom vele se magamat, se a T. Olvasókat.

– Fentiekből következően a fasizmusban különösen fontos a szerepük a szakrális jellegű, lehetőleg gigantomániás megnyilvánulásoknak, az ünnep túlhangsúlyozásának és a Vezér iránti, közös imádat kifejezésének. (Amiben egyébként a rendszer szoros rokonságot mutat a hozzá hasonlóan totalitarista, bolsevik állammal.) Bitó László ennek alapján már évekkel ezelőtt igen találóan szakrális nacionalizmusnak nevezte Orbán rendszerét, és azóta sem igen mondott rá ez ügyben senki frappánsabbat.

– Mint azt Mussolini összes műveiből is tudjuk, a fasizmus központi eleme a harc: minden közéleti aktivitás csak azt jelentheti, hogy az állam polgára harcba száll az eszme vagy a nemzet ellenségeivel. Az egyes eszmék nem egymás mellett léteznek, mint a valóság megismerésének különféle megközelítési módjai, hanem kizárólagos alternatívákként, „vagy-vagy” keretben állnak egymással szemben (ez szintén közös a bolsevizmussal), amiért is a „tárgyalás”, a „megegyezés” vagy a „kompromisszum” a politikában azonos a férfiatlan behódolással, a vereség elismerésével. Létezik politikus a magyar közéletben, akinek annyira a lételeme lenne a harc, mint éppen Orbán Viktornak? Hiszen kivont karddal indul Brüsszelbe, és még egy ártatlan kastélyavatáson is „polgári körös nehéztüzérségnek” nevezi a megjelenteket.

– A fasizmus a fentiek okán kiemelkedően militáns rendszer. Kell-e annál militánsabb utópia, mint az, amelyben a gyerekek testi egészségét lövészetórákkal akarják fenntartani?

– A fasizmus másik, középponti gondolata a hierarchikus rend. Minden és mindenki kizárólag egy hierarchia részeként képzelhető el, amelynek csúcsán a nemzetet megtestesítő Vezér áll. A származási elrendeződés mellett különösen fontos a biológiai hierarchia, amely jól szolgálja a harchoz nélkülözhetetlen fizikai erő kultuszát. Ezért a fasizmusban bármilyen szempontból gyenge vagy annak minősíthető emberek – tehát a nők, a fogyatékosok, a mentális betegségektől, tanulási nehézségektől szenvedők, de a „munka frontján” vagy a pénzszerzésben, gazdagodásban kevésbé küzdőképesek is („Mindenki annyit ér, amennyije van”, mondta egy kormánytag) – csak a hierarchia legaljára kerülhetnek, őket evidensen meg lehet bélyegezni, sőt, a jogaikat is más mércével lehet mérni.

Elég végignézni, ahogy az Orbán-rendszer törvényalkotási gyakorlatában szép folyamatosan szaporodnak azok a törvények és rendeletek, amelyek azt példázzák, hogy lehetséges csoportos jogfosztás is, kifejezetten a magasabb rendűnek állított nemzeti érdekre hivatkozva – ez a fasizmusnak szintén az egyik legfontosabb jellemzője. Meg lehet nézni, hogyan büntette, bélyegezte meg a Fidesz-kormány először a hajléktalanokat, majd vetette vissza a rokkantakat az addiginál jóval rosszabb körülmények közé, sújtotta a melegeket a házasodás tilalmával, lehetetlenítette el idén márciustól a megváltozott munkaképességűek, legutóbb pedig a tanulási nehézségekkel küzdők életét, nem is beszélve a menekültekről, egyúttal a tipikusan fasiszta akaratkultusz szellemében. (Lásd például Lukács György Nietzsche és a fasizmus című, 1945-ös tanulmányát is.) A felsoroltak jellemző tulajdonságai ugyanis a fasiszta szemléletmód szerint nem egy-egy speciális adottság vagy egy állapot jelzései, hanem az akaratgyengeség kifejeződései. A hajléktalanok, a rokkantak, a megváltozott munkaképességűek, a fogyatékkal élők, a tanulási nehézségekkel küzdők és a melegek szedjék össze magukat, és mindaz, amiben eltérnek a megszokottól, el fog múlni. Az egész csak akaraterő kérdése. A menedékkérők pedig vegyék tudomásul, hogy az állam számára közülük kizárólag a keresztény világnézetűek értékesek (az ő védelmükre még egy egész intézményt is létrehoztak), a muszlimok értéktelenek, mert keresztény alapelvek ide vagy oda, itt emberválogatás folyik.

– Ugyancsak a magasabb nemzeti érdekre való hivatkozás teszi lehetővé azt is, hogy a fasiszta államban a nemzeti összetartást a gazdaságban is értékteremtő erőnek tekintsék. Ezért minden egyes gazdasági tevékenységet oldalfüggővé kell tenni ahhoz, hogy az állam válogathasson belőle. Mai példa: egy trafikos, egy állattartó vagy egy földműves sem lehet szocialista vagy liberális, kizárólag nacionalista, sőt kifejezetten fideszes pártelkötelezettségű személy lehet.

– És végül az egyik, legaktuálisabb jellegzetesség: a civil társadalom eszméjének megtámadása. A fasiszta állam számára tűrhetetlen minden olyan állampolgári aktivitás (ismét közös vonás a bolsevizmussal), amely a legkisebb mértékben is kicsúszhat az állam ellenőrzése alól, illetve amely a nagy, nemzeti közösségtől eltérő, kisebb közösségeket szervez. A civilitás gondolata e szerint önmagában bomlasztja a nemzeti egységet, ráadásul a puszta létével kritizálja az államot, hiszen azt állítja, hogy az elmulasztotta a kívánatos egység megteremtését a magán- és a közhaszon között, és ezért kell ezen a civil szervezeteknek dolgozniuk. Ezért a fasiszta állam magától értődőnek tartja, hogy minden erejével üldözze és ellehetetlenítse ezeket, akár a diabolizálásuk eszközével is. Ugye, nem kell ehhez mellékelnem a Sorost démonizáló plakátokat?

Minderről persze lehet azt mondani, hogy de hiszen ez csupán „szótári-definíciós” ügy, csak éppen nem érdemes. Mert ha véletlenül valamelyik ellenzéki párt mégis elkezdene azon gondolkodni, hogy na, vajon mivel is állunk szemben és milyen stratégiát kéne kidolgozni a valóság alapján az orbáni rendszer megdöntésére, akkor bizony azt úgy tudja a leghatékonyabban megtenni, ha pontosan nevükön tudja nevezni a dolgokat. Ha meg tudja mondani a társadalomnak, hogy mi micsoda. Ez pedig, még ha nem is egy százszázalékos készültségű, de egy szép lassan kiépülő fasizmus, akárhogy is nézzük. Márpedig ha az, akkor nem taktikázgatunk a társadalommal, csak mert abban sokan állítólag utálják a „lefasisztázást” (amihez egyébként ennek semmi köze). Majd megértik, ha vesszük a fáradságot, és világosan meg is mutatjuk, hogy mitől fogja ez a rendszer mindjárt a sokakat is bedarálni.