Gulyás Márton Közös Ország mozgalmának kezdeményezésére nyolc demokratikus ellenzéki párt foglalt állást közösen egy tisztább, igazságosabb, arányos választási rendszer mellett. A nyolcból öt, az Országgyűlésben jelen levő párt egy-egy képviselője nyújtott be együtt törvényjavaslatot a választójogi törvény módosítására, mely törvényjavaslat a választási eljárás és a médiaviszonyok alakítására is tartalmaz fontos rendelkezéseket. A törvényjavaslatnak természetesen arra sincs esélye, hogy a jelenlegi, fideszes többségű Országgyűlés egyáltalán napirendjére vegye, mégis nagy a jelentősége. Jelzi az irányt, amelyben az ellenzék demokratikus pártjai egyetértenek.

A közös állásfoglalásnak sajnos van egy hibája, amely a törvényjavaslatban is megjelenik. A Demokratikus Koalíció elnöke az állásfoglalás aláírásához záradékot fűzött, és a párt a törvényjavaslathoz – annak tudatában, hogy az persze tárgyalásra sem kerül a jelenlegi Országgyűlésben – benyújtott egy jelzésszerű módosító javaslatot. A javaslat tárgya a Magyarországon lakóhellyel nem rendelkező kettős állampolgárok választójoga, amivel a DK kezdettől fogva nem ért egyet. (Ahogy a közvélemény-kutatások szerint a magyar választók számottevő többsége sem ért vele egyet.) A többi demokratikus párt viszont elfogadja a letelepedés nélküli kedvezményes honosítást, országgyűlési képviselőik 2010-ben megszavazták az állampolgársági törvény ilyen irányú módosítását.

A Fidesz választójogi törvényét az ellenzéki pártok nem szavazták meg, de más ellen volt kifogásuk, a kettős állampolgárok választójogát a többi demokratikus párt nem kifogásolja, programjaikban ezt nem kérdőjelezik meg. Az LMP például a választási rendszerrel kapcsolatos kritikájában leginkább azt hangsúlyozza – s ezt más pártoktól is halljuk –, hogy a magyarországi lakóhellyel nem rendelkezőktől eltérően a külföldön tartózkodók nem szavazhatnak levélben, s szorgalmazza ennek a különbségnek a megszüntetését, de a magyarországi lakóhellyel nem rendelkezők állampolgárságát és választójogát magától értetődőnek tekinti.

Több demokratikus párt olyannyira egyetért a kettős állampolgárok választójogával, hogy programjukban kifejezetten annak fenntartását és átalakítását vagy akár kiterjesztését is javasolják. Az Együtt egyéni választókerületeket hozna létre a határon túl a listás szavazás helyett, a Momentum a listás szavazat megtartása mellett hozna létre egyéni választókerületeket a határon túl. Elfogadják, hogy a határon túli magyaroknak megadott állampolgárság helyes dolog, és hozzátartozik a magyarországi választójog is. Az MSZP elnöksége pedig látványosan elment Kolozsvárra bocsánatot kérni, amiért a 2004. december 5-i népszavazáson nem emellett kampányolt.

De hát mi a baj ezzel? Nem indokolt az állampolgárság felkínálásával is kifejezni szolidaritásunkat a békeszerződések nyomán a határ túloldalán rekedt magyarokkal? Azt magam is mindig helyeseltem, hogy a magyar állam széles körű támogatást nyújtson a szomszéd országokban élő kisebbségi magyar közösségeknek oktatási és kulturális intézményeik fenntartásához, a magyar kultúrához való hozzáférésükhöz, a Magyarországgal való kapcsolattartáshoz. Az Antall- és a Horn-kormány az alapszerződések megkötésével elérte, hogy a magyar kisebbségek jogainak biztosítása a szomszéd országok nemzetközi kötelezettsége legyen. Ebben a tekintetben a magyar politikában 1988-89 óta konszenzus volt és van. Az állampolgárság azonban más dolog: azzal közjogi kötelék jön létre a magyar állam és a határon túl élő magyar nemzetiségű személyek között. Ezzel pedig két baj is van.

Az egyik probléma belpolitikai természetű. Emlékezetes, hogy a 2006-os választási kampányban Mikola István, aki akkor a Fidesz majdani miniszterelnök-helyetteseként szerepelt a választási lista második helyén, a párt kongresszusán elszólta magát: ha nyernek, és megadják az állampolgárságot és a választójogot a határon túli magyaroknak, húsz évig hatalmon maradnak. Azt feltételezte: ha Magyarország választópolgárai nem adnának többséget a Fidesz-kormánynak, illetve valamikor később leváltanák, a határon túlról érkező szavazatok biztosítanák, hogy a Fidesz ne kerülhessen kisebbségbe.

Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint hogy a magyar törvények hatálya alatt élők nem dönthetnek a maguk belátása szerint arról, kire bízzák az ország jövőjét, hiszen a Fidesz által megszervezett, nem Magyarországon, nem a magyar törvények hatálya alatt élők által leadott néhány százezer, vagy akár egymillió szavazat ellensúlyozhatja azt, ha a magyarországi választók körében esetleg kisebbségbe szorul a Fidesz. Ez pedig a népszuverenitás elvének sérelmét jelenti.

Hogy ez nem reális feltételezés? Már a 2014-es országgyűlési választáson is az történt, hogy a határon túliak által levélben leadott szavazatoknak köszönhette a Fidesz, hogy megint kétharmadot szerzett, és egészen a veszprémi időközi választásig megint korlátlan hatalma volt. Horvátországban és Romániában az is megesett már, hogy a határon túlról beérkezett szavazatok döntötték el, hogy ki kormányoz, illetve ki lesz az új államfő. Magyarországon sem zárható ki ilyen választási eredmény a jövőben. Ez persze magyar belügy: ha a magyar ellenzéket nem zavarja, hogy a Fidesz által mozgósított magyar nemzetiségű külföldiek akaratán múljon, hogy kié a kormányhatalom Magyarországon, magára vessen.

*

Van azonban ennek a szabályozásnak nemzetközi összefüggése is. Mit is jelent az, hogy a magyar állam a békeszerződések nyomán a szomszédos országok lakosává vált magyar nemzetiségű személyeknek Magyarországra való áttelepülés nélkül magyar állampolgárságot kínál fel? Kiváltképp, ha ehhez még választójogot is ad? Nem kevesebbet, mint hogy a magyar állam a szomszéd országokban élő magyar nemzetiségűeket egyoldalúan a magyarországi politikai közösség tagjának nyilvánítja. Más szóval: kiterjeszti Magyarország határain túlra a magyarországi politikai közösséget.

Az Orbán-kormány vezetői rendszeresen a trianoni békeszerződés egyfajta részleges reparációjaként jellemzik a kettős állampolgárságot, és – valljuk be – ebben igazuk is van. A békeszerződés mondta ki, hogy az új határok megvonásával az azok túloldalán élők a szomszédos ország állampolgáraivá válnak a magyar állampolgárság helyett. A részleges revízió révén a második világháború előtt vagy alatt újra magyar állampolgárok lettek, majd a párizsi békeszerződés nyomán – illetve már a trianoni határok 1945-ös de facto helyreállítása révén – újra a szomszédos országok állampolgárai lettek. (A csehszlovákiai magyarok csak néhány évvel később kaptak állampolgárságot, addig hontalanként éltek Csehszlovákiában.) A kettős állampolgárság így tulajdonképpen a békeszerződés részleges revízióját jelenti: a magyar állam, amelynek területi revízióra nincs lehetősége, lakossági revíziót hajt végre.

A szomszéd országok közül három tiltja a kettős állampolgárságot, és közülük Szlovákia aktívan szembeszegült e „lakossági revízióval”, szankcióként megvonta a szlovák állampolgárságot azoktól, akik felvették a magyar állampolgárságot, s ez a hatóságok tudomására jutott. Horvátország, Románia és Szerbia, amelyek maguk is felkínáltak hasonló lehetőséget a határaikon kívülre került horvátoknak, románoknak és szerbeknek, nem tiltakozott a magyar gyakorlat ellen, de ez sem változtat azon, hogy az ellentétes a békeszerződéssel, a nemzetközi joggyakorlattal.

A minap a Fidesz egyik országgyűlési képviselője október 23-i ünnepi beszédében beszélt arról, hogy Magyarországnak vissza kellene kapnia az elszakított területeket. Mondhatnánk, egy harmadik vonalbeli politikus beszél összevissza. Csakhogy a kormány vezetői is tesznek hasonló megjegyzéseket. Lázár János miniszter, aki ma a kormány második embere, sajtótájékoztatón, hivatalos minőségben kétszer is utalt arra, hogy átmenetinek tekinti az ország mai határait. Orbán miniszterelnök legutóbbi tusnádfürdői szereplésekor arra a kérdésre, hogy mit gondol az autonómiáról, azt a választ adta: „Támogatom. Pont. Jobb híján. Pont.”

Mi lenne az a jobb, amit Orbán az autonómiához képest kívánatosabbnak tartana? Nem tételezhetünk fel mást, minthogy noha a Fidesz politikusai tisztában vannak a területi revízió irreális voltával, erről ábrándoznak, s híveiket is ezzel áltatják. A nem Magyarországon élő magyar nemzetiségűek magyar állampolgárságát pedig – Orbán szavaival – „határokon átívelő nemzetegyesítésnek”, a revíziós politika első, ma reális lépésének tekintik. Ez egyfajta, többnyire takaréklángon tartott, időnként felerősödő hidegháború a szomszéd országokkal szemben.

Akik azt kérdezik, hogy mi itt a baj, hiszen a külföldön élő állampolgárok számos országban vehetnek részt a választásokon, a következőre kell emlékeztetni. Igaz, a kettős állampolgárságot sok-sok ország teszi lehetővé azok számára, akik más országba költöznek, és megszerzik új lakóhelyük állampolgárságát. Ez leginkább a külföldi munkavállalással, illetve más országba házasodással függ össze. Az azonban, hogy a határok megváltozása során más államba került, azonos etnikumhoz tartozó kisebbségek kétségtelenül meglevő problémáját az állampolgárság kiterjesztésével oldják meg, egyáltalán nem jellemző a nyugati demokráciákban.

Ahol a határ túloldalára került kisebbségek problémájára jó megoldást találtak, ott ezt a kisebbségi nyelv szabad használatával, a kisebbségi nyelvű iskolák hálózatával, az anyanyelvi kultúrához való hozzáféréssel, az autonómia különböző formáival érték el. De sem a dél-tiroli osztrákok, sem a belgiumi németek, sem a finnországi svédek nem osztrák, német, illetve svéd állampolgárok, nem szavaznak az ausztriai, németországi, svédországi választásokon, ilyesmi ott fel sem merül. A magyar állam által bevezetett gyakorlattal eddig csak a horvátoknál, románoknál, szerbeknél találkoztunk – olyan országoknál, ahol a politikai osztály vagy annak egy része nem mondott le valamiféle újraegyesítésről, például Moldova Romániához csatolásáról, illetve nem törődött bele, hogy a horvátok, illetve szerbek egy része végleg egy másik államba, Bosznia-Hercegovinába került. A magyar állam gyakorlata is annak felel meg, amire fideszes politikusok újabban nyíltan célozgatnak: nem tekintik véglegesnek a magyar állam határait.

Ez veszedelmes politika. Hogy Orbánék, akik újra meg újra világossá teszik, hogy mintának tekintik a két világháború közötti rendszert, amelynek politikája a területi revízióra irányult, ilyen politikát folytatnak, és ennek megfelelő intézkedéseket hoznak, adottság. Nem kevésbé adottság, hogy a Jobbik, amelynek elnöke már parlamentbe kerülésüket megelőzően kinyilvánította, hogy kívánatosnak tartja, hogy „minden magyar egy hazában éljen”, ugyanezt a politikát képviseli. Az azonban, hogy az ellenzék demokratikus pártjai, amelyek a Fidesszel és a Jobbikkal szemben sokszor tesznek hitet az európai demokráciák politikájában uralkodó normák mellett, többségükben felzárkóznak a Fidesz és a Jobbik revíziós politikája mellé, súlyos hiba. Azt a benyomást kelti mind itthon, mind külföldön, hogy ebben a kérdésben a magyar politikai osztály egységes, és ezért ezen egy esetleges kormányváltás sem változtatna.

Az ellenzéki politikusok a jelek szerint elfogadják, hogy a kisebbségi sorban élőktől nem volna helyes megtagadni a magyar állampolgárságot, ha azt igénylik. Megfeledkeznek arról, hogy az állampolgárság nem valamiféle emberi jog, az nem emberjogi, hanem közjogi kategória. A nemzetközi jog szerint minden ország maga dönt arról, hogy kinek ad állampolgárságot. Az azonban, ha egy állam a határainak túloldalán élő, etnikailag és kulturálisan saját népességével azonos kisebbségeket tömegesen vonja be az állampolgári közösségbe, valójában a másik állam és polgárainak viszonyát teszi kérdésessé.

Ha a magyar állam jelenlegi gyakorlata nem is élezi ki viszonyunkat szomszédainkkal, ez bármikor megváltozhat. Az ellenzék demokratikus pártjainak világossá kellene tenniük, hogy ebben a kérdésben sem kívánják folytatni az Orbán-kormány politikáját. A már megadott állampolgárságot senkitől nem lehet visszavenni, de a kedvezményes honosítást abba lehet hagyni, és vissza lehet térni ahhoz, hogy Magyarországon az életvitelszerűen az országban élőknek (és az átmenetileg külföldön tartózkodóknak) legyen választójoga. Így újra az ország lakói dönthetnének saját sorsukról, és megszűnne egy feszültségforrás a szomszéd országokhoz fűződő kapcsolatokban.