A vita egy 2014-es nyilatkozat után robbant ki, amelyben Szakály Sándor a kormánynak alárendelt, akkor alakult kutatóintézet vezetőjeként egyebek közt azt mondta a több mint 20 ezer ember meggyilkolásával végződött 1941-es eseményekről: a történészek között többen úgy ítélik meg, hogy Kamenyec-Podolszkijba történt az első deportálás, de „véleménye szerint ez inkább idegenrendészeti eljárásnak tekinthető, mert azokat, akik nem rendelkeztek magyar állampolgársággal, ide toloncolták ki”.
Erre reagált néhány nap múlva egy másik történész, Krausz Tamás egy tv-műsorban: „A magyar történetírásban ilyen álláspont nincsen, hogy a holokauszt, az idegenrendészeti ügy, vagy idegenrendészeti esemény volt. Ez egy szélsőjobboldali politikai provokáció, ami tulajdonképp – mondjuk meg őszintén – hát törvényes eszközökkel is büntethető lenne, hiszen relativizálja a holokausztot, súrolja a holokauszt tagadását.”
Szakály Sándor beperelte kollégáját, aki szerinte karaktergyilkosságot követett el ellene: megsértette a jó hírét és emberi méltóságát, hiszen olyan kijelentést tulajdonított neki, amit ő nem mondott. Krausz Tamás őt tudatlan, az intézet vezetésére alkalmatlan, felmutatható szakmai eredményeket el nem érő, zsidó embertársai elpusztítását közömbösen értékelő személyként tüntette fel, miközben tudnia kellett, és tudta is, hogy ő a holokausztot nem tartja idegenrendészeti intézkedésnek. A panaszos szerint tévedtek a bíróságok, amikor pusztán véleményként kezelték Krausz szavait, pedig ez személyes becsmérlés volt, és súlyos morális kárt okozott neki.
Az Ab azonban hajszálnyi többséggel, 8:7 arányban úgy döntött, hogy a bíróságoknak volt igazuk. „A véleménynyilvánítás szabadsága kiterjed egyrészt az értékítéletet kifejező, az egyén személyes meggyőződését közlő megszólalásokra, függetlenül attól, hogy a vélemény értékes vagy értéktelen, helyes vagy helytelen, tiszteletre méltó vagy elvetendő. Másrészt a szólásszabadságnak részei a tényállást tartalmazó megnyilvánulások is, mert valamely tény közlése is kifejezhet személyes véleményt, továbbá tényközlések nélkül a véleményformálás ellehetetlenülne.”
Krausz Tamás Szakály nyilatkozatára reagálva „figyelemfelhívó módon, az általánosítás és a túlzás megengedett eszközeivel, helyenként felfokozott hangnemben kritizálta és felnagyította az indítványozó interjúban kifejtett álláspontját, kétségbe vonta annak tudományos megalapozottságát, valamint – az előbbiekből következtetve – általánosságban is megkérdőjelezte az indítványozó intézetvezetői alkalmasságát, és bírálta a kormány által alapított történetkutató intézet ideológiai elfogultságát”. Mondataiban nem volt személyes sértés, nem érintette a bírált kutató magánéletét. Ezért a bíróságok jogosan mondták ki, hogy Krausz „a szabad véleménynyilvánítás kereteit nem lépte túl”, tehát az ítéletük nem sérti az alaptörvényt.
A 15 alkotmánybíró közül heten adtak be különvéleményt. A kisebbségben maradt testületi tagok úgy ítélték meg, hogy az ítéletet meg kellett volna semmisíteni, met Krausz Tamás nem véleményt mondott, hanem valótlan tényt állított Szakály Sándorról, és ezzel súlyosan sértette az ő emberi méltóságát.
