Ez nem csoda, hiszen a magyar állambiztonsági szervezet 1990-ig a szovjet titkosszolgálatok iránymutatása alapján dolgozott. Csak az a kérdés, kiről milyen iratokat vagy másolatokat őriznek az oroszok.
„Tényleg azt hiszik, hogy az oroszok úgy hagyták el Magyarországot, hogy semmi információt nem vittek magukkal?” – kérdezett vissza álnaivul egy múlt heti interjújában Tóth Károly volt szocialista képviselő. Márpedig ő meglehetősen tapasztalt titkosszolgálati kérdésekben, hiszen a parlament nemzetbiztonsági bizottságának volt sok éven át a tagja. Azt viszont sem ő, sem az 1990 előtti állambiztonsági szolgálatok történetével foglalkozó kutatók nem tudják, pontosan mit is vittek el az oroszok.
Ennek a kérdésnek némi aktuálpolitikai töltetet ad Gyurcsány Ferenc minapi célozgatása arra, hogy Orbán Viktorra vonatkozó egykori titkosszolgálati adatok is lehetnek az orosz levéltárakban. „Még az is elképzelhető” – felelte Gyurcsány arra a kérdésre, hogy az általa állítólag Orbánról látott orosz dokumentumok 1990 előttiek-e. Később azonban már eltáncolt ettől az álláspontjától, azt fejtegetve, hogy gazdasági jellegű iratok azok, amelyeket neki mutattak.
Az Orbánra vonatkozó, a magyar levéltárakban lévő titkosszolgálati adatok eddig csak annyit bizonyítottak, hogy a miniszterelnök a katonai elhárítás társadalmi kapcsolata volt sorkatonai szolgálata idején. Minden más arra utal, hogy hiába környékezték meg más szolgálatok, nem állt kötélnek. Hogy a katonai szolgálata idejéből kerülhet-e elő még rá nézve dehonesztáló dokumentum, az nem elképzelhetetlen, ám hogy éppen orosz levéltárakból, az egyelőre már csak azért is kérdéses, mert azok még évtizedekig nem lesznek kutathatók, így csak az orosz vezetéstől függ, mi szivárog ki onnan.
A magyar állambiztonsági szolgálat a szocialista időszakban a szovjet titkosszolgálatok iránymutatása alapján és befolyása alatt dolgozott. A KGB és a GRU (a katonai hírszerzés) abban az időszakban mindvégig szovjet tanácsadókat állomásoztatott a magyar társszerveinél, a kémelhárításnál éppúgy, mint a hírszerzésnél vagy a katonai állambiztonsági szervezeteknél. A legszorosabban persze a katonák működtek együtt, hiszen a Varsói Szerződés miatt nemcsak a hadseregek, de azok hírszerző szolgálatai is alá voltak rendelve a szovjeteknek. Moszkvában határozták meg, milyen országok ellen lehet és kell folytatni a hírszerzést, s igényt is tartottak minden ebből származó információra. A mindennapos kapcsolatra utal, hogy amikor például az 1980-as években a NATO-központban dolgozó egyik belga tiszthelyettest kívánta beszervezni a magyar polgári hírszerzés, és teljesen természetesen közli javaslatában Dunai Gábor hadnagy, hogy a Kobler fedőnevű célszemély „külső körülményeinek, életvitelének, a megszerzett vagy rendelkezésre álló adatoknak az ellenőrzését a Szovjet Állambiztonsági Szervek hajtsák végre. A konkrét és az általános operatív helyzet, valamint »Kobler« ügye alakulásának függvényében a realizálást a két hírszerző szolgálat közösen hajtsa végre.”
Belovai István, az Egyesült Államoknak való kémkedésért elítélt magyar hírszerző írta később a könyvében, hogy londoni kiküldetése alatt gyakran az ottani szovjet katonai hírszerzés adta ki neki a feladatot, mit is kell éppen csinálnia. Ittléte idején pedig Krasznyikov szovjet ezredesnek, az MNVK/2. Csoportfőnöksége mellé állított összekötő tisztnek kellett beszámolnia a Németországban telepített atomcsapdákról. Ezekről a magyar katonai hírszerzés által beszervezett amerikai őrmester adott adatokat, amelyek egyből szovjet kezekbe kerültek. Később az MNVK/2. emberei persze bagatellizálni próbálták a szovjet beavatkozást. Mint azt a csoportfőnökség együttműködési osztályának egykori vezetője, Nagy László 2008-ban elmondta, Krasznyikov ezredes „természetesen csak azokat az anyagokat, információkat kapta meg, amelyeket Szűcs tábornok csoportfőnök jónak látott megmutatni vagy átadni”. Ehhez képest Belovai szerint őt a szovjet tiszt személyesen számoltatta be és kérte tőle az információkat. Annyit azért Nagy László is elismert, hogy a szovjet ezredes „a két szolgálat vezetőjének megállapodása alapján szinte korlátlan jogosítványokkal rendelkezett, tehát minden ügyben képviselhette a szovjet szolgálat érdekeit”.
| Levéltári meglepetések |
Arra, hogy mi kerülhet elő a volt szovjet állambiztonsági levéltárból, s ez hogyan írhatja át az eddig ismertnek vélt eseményeket, a Betekintő című folyóirat 2017. 1. számában is található példa. Müller Gabriella történész egy olyan dokumentum alapján vetett fel kérdéseket az 1957-ben kivégzett Tóth Ilona ügyében, amely a KGB egykori levéltárában maradt fenn. 1956 decemberében a szovjet Déli Hadseregcsoport Különleges KGB Ügyosztálya jelentést készített ugyanis arról, hogy egy szovjet katonai járőr őrizetbe vett négy férfit, akik közül kettőt, Gyöngyösi Miklóst és Gönczi Ferencet később a Tóth Ilona-perben ki is végeztek. A 2009-ben egy orosz dokumentumkötetben már megjelent irat azt tükrözi, hogy először a KGB hallgatta ki a férfiakat, „de vallomásaikat nem csatolták a Tóth-per nyomozati anyagához, mert az összefoglaló olyan napokon történt kihallgatásokból idéz, amely dátumokkal nem maradt fenn magyar nyelvű irat”. Ráadásul a jelentésben olvasható vallomástöredékek tartalma „sem teljesen egyezik meg a későbbiekben a magyar hatóságok által felvett jegyzőkönyvekével”. A vád szerint Tóth Ilona és a két férfi megölt egy általuk ávósnak vélt személyt. A KGB által felvett vallomásban már bevallotta a két férfi ezt a tettét, Tóth Ilonáról viszont egy szót sem szóltak, hanem az Eta álnevet használó felkelőt nevezték meg harmadik személyként, aki részt vett a gyilkosságban. A történész a magyar levéltárakban található iratok átnézése után arra jutott, hogy a gyilkosság helyszínén volt egy bizonyos Csontos Erzsébet, akit Gyöngyösi saját összekötőjeként „Eta fedőnevű, Erzsébet keresztnevű” nőnek ismert el a magyar nyomozó hatóságok előtt tett vallomásaiban is. Csontosról annyit sikerült kideríteni, hogy a forradalmat követően több ellenállócsoporthoz is csatlakozott, „ám ahol megjelent, ott előbb-utóbb mindenki lebukott”. Így feltűnik Nickelsburg László, Angyal István, Péch Géza és mások per-, illetve nyomozati irataiban is. 1956 decemberében Bécsbe, majd 1957 januárjában Londonba ment, hogy az emigráns szabadságharcosokkal építsen ki kapcsolatot, aztán végleg nyoma veszett. |
A katonai elhárítással foglalkozó szolgálatnak, amely a sorkatonák beszervezését is végezte, szintén szorosak voltak a szovjet kapcsolatai. Már csak az „ideiglenesen hazánk területén állomásozó” szovjet katonaság miatt is, hiszen az országban szanaszét lévő szovjet laktanyák körüli elhárítást is közösen végezte a magyar és a szovjet fél. Ezért a magyar katonai elhárítás ügynökeiről is tudomással kellett lenniük a szovjeteknek, ha képben akartak lenni. Azoknak a társadalmi kapcsolatoknak például, akik mozgósítás esetére is vállalták az együttműködést az elhárítással, 45 éves korukig megőrizték az úgynevezett „A” kartonját.
A szolgálatok felépítése, a nyilvántartások kialakítása szovjet tisztek vezetésével folyt az 1950-es évek elején. Ők akkor a napi munkában is részt vettek, a magyar vezetők közül pedig voltak, akik eleve a szovjet állambiztonsági szolgálat emberei voltak. Ilyen volt például az ÁVH első vezetői közül Szűcs Ernő vagy Kovács János, a katonai elhárítás vezetője, Pálffy György pedig ügynökként szolgálta a szovjeteket. Nem kizárt, hogy ilyen később is előfordult, a magyar hírszerzés egykori vezetője, a későbbi bukaresti és moszkvai nagykövet, Rajnai Sándor például a román Securitate szerint valójában a KGB tisztje volt.
Gyakran előfordult például az ügynökök átadása, ha valahol megfelelő pozíciói voltak a magyar titkosszolgálatnak, és a szovjeteknek ott emberre volt szükségük, akkor átvették az addigi magyar ügynököt. Az állambiztonsági levéltárban lévő anyagokban vannak ilyen esetek, például egy Magyarországon tanuló és itt beszervezett etióp diákot „átadtak” a szovjeteknek, miután hazatért. Más esetek is azt mutatják, hogy a magyar hírszerzés embereit a szovjetek is ismerték. Disszidált például egy beszervezett ügynök, majd a hírszerzés Kanadában újra beszervezte. Egyszer csak a szovjet hírszerzés jelezte, hogy érdekelné az ügynök foglalkoztatása, tehát tudtak róla. Hasonló történt a hírszerzés egy másik ügynökével is, akinek az anyagát, miután befejezte a munkáját, archiválták. Öt évvel később a szovjet hírszerzés kérte, hogy reaktiválják, tehát számon tartották.
A szovjetek az archivált anyagokat is ismerték, s azokból is „rendeltek” maguknak informátort. A munka eredményét pedig be kellett dobni a közösbe, azaz megosztani az információkat mindenekelőtt a KGB-vel. „Magyar vonal” volt például Németország és Ausztria, de legfőképpen a Vatikán. A magyaroknak Rómában jó hírszerzési lehetőségeik adódtak, s az információikat rendszeresen átadták a szovjeteknek, a beszervezett egyházi személyek hírszerzési lehetőségeivel együtt, ők pedig ezek ismeretében rendeltek további „munkákat”. De ahhoz is segédkeztek például, hogy Dudás Miklós görög katolikus püspök mellé, aki a Vatikánban éppen a keleti egyházakkal foglalkozó testület egyik prominens tagja volt, a KGB bevezessen egy hölgyet, akinek sikerült is a püspök bizalmába férkőznie.
A számítógépesítéssel persze könnyebb lett az anyagok cseréje, és SZOUD néven közös adatbázis építését is elkezdték. Ez a munka azonban a szocialista rendszer összeomlása miatt nem fejeződött be. A szovjetek persze ezen kívül is rendszeresen kaptak adatokat számítástechnikai adathordozókon. S persze az is kérdés, hogy az 1990-ig a szolgálatoknál és a Belügyminisztériumban ülő tanácsadók mihez fértek hozzá. Horváth István egykori belügyminiszter Tőkés Rudolf amerikai politológus könyve szerint 1993-ban úgy nyilatkozott, hogy „a szovjet tanácsadók azok közé tartoztak a Belügyminisztériumban, akik naponta rutinszerűen megkapták a hírszerzés és a kémelhárítás jelentéseit, míg csak le nem hagyták őket a listáról”. Embereiken keresztül a nyilvántartásokhoz is hozzáfértek, s ismerve a KGB adatbegyűjtési mániáját, amit tudtak, be is spájzoltak. Ezek az adatok pedig ma is mind nyilván megtalálhatók az utódszervezetek levéltárában.
Évtizedes, közmegegyezésen alapuló kollektív politikai hazugságot törvényesített az Országgyűlés kormánypárti többsége azzal, hogy gyorsított eljárásban elfogadta néhány KDNP-s politikus semmiből felbukkant ötletét a kampányköltések felső korlátjának eltörlésére. A módosítás mögött többféle politikai szándék is felsejlik.
Budapest megkapta az azonnali jogvédelmet is.
Ahogy ígérték, az Európai Bizottság bemutatta az orosz gáz és olaj importjának megszüntetésére vonatkozó javaslatát.
A hatóságok vizsgálják, hol kaphatta el a súlyos betegséget.
A jogerős ítélettel most vissza kell helyezni tanácselnöki tisztségébe.
Egyikük negyven év börtönt kaphat.
Az ügy az Európai Unió Bíróságán köthet ki.
15 hónap alatt sajátította el a szakmát.
