Kövér Lászlót az Isten sem fogja megőrizni attól a felismeréstől, hogy elrontotta, elpazarolta az egyetlen életét, amely a hazája javát is szolgálhatta volna. Az Isten ilyesféle őrzési feladatokat nem szokott vállalni. Lám, ettől a publitól sem őrzi meg a nyilvánosságot, holott Kövér házmester szerint ez lenne a dolga. "Az a jó, ha az ellenzék nem rúg labdába… Isten őrizz, hogy ők labdába rúgjanak." Mondá a zord házmester azon a felvételen, amelyet egy kis átkozott labdába rúgó fölvett, egy kis átkozott portál meg nyilvánosságra bocsátott. Egy ilyen ellenzéki publi, mint ez itt, nem nagy dolog. Kis labdába kis rúgás. De a házmester idegeinek semmilyen ellenzéki rúgás nem lehet elég kicsi.

Egy dolog választja el (még) a házmestert attól a felismeréstől, hogy pocsékba ment az élete. Az a hit, hogy a hazája számára létfontosságú küldetésben használ és igazol sötét eszközöket, amelyektől azonban ő és társai nem lesznek másoknál sötétebbek, mert mindenki ugyanezeket az eszközöket alkalmazza, náluk nem kevésbé és nem ritkábban sőt. Ők viszont legalább jó célra használják, arra, hogy a régi rend régi elitjét egy új rend új elitje váltsa fel, hogy leépítsék azokat az előnyöket, amelyeket a sötét múlt ezen régi elitnek biztosított. Ezt a hitet fogja felemészteni az a felismerés, hogy "ezek ugyanazok…". Ettől a felismeréstől csak az mentheti meg Kövér Lászlót, ha ezt már nem látja, vagy ha Isten úgy dönt, homályba borítja elméjét, de az Isten már csak nem teszi ezt meg igaz hívével, aki minden istentelen honfitársát kitagadja a honszeretet és az erkölcsös élet lehetőségéből, amióta felnőtt fejjel elhagyta a hitetlenek táborát.

Reviczky Zsolt

Kádár János rabja és híve, Fekete Sándor is úgy vélte, hogy nem jó, ha az ellenzék labdába rúg. Akárha a legkisebb labdába, a szamizdat kicsiny nézőközönsége előtt. És ha a hatalom ez ellen föllép, akkor csupán azt teszi, amit minden hatalom megtesz. Nem nevezte néven, de kigúnyolta a labdába rúgástól Kövér házmester által is eltanácsolt Konrád Györgyöt, aki "önmagát a szabadság 'szegény' és 'autonóm' megtestesítőjének látja. Teljesen elfeledkezve arról, hogy Nyugaton kiadott munkáiért több keményvalutát kap, mint amennyit én életemben láttam, s könnyedén elhanyagolva azt a mellékesnek ítélt körülményt, hogy e munkák csak azért jelenhetnek meg Nyugaton, mert errefelé ütnek. Azokban az orgánumokban ugyanis éppúgy nem szabad ódát írni e rendszerhez, mint ahogy nálunk általában nem megengedett (nyíltan) rajongani a tőkés rendszerekért."

Ilyen egyszerűen azonosította az egykori ellenzéki forradalmár a pártállami diktatúra és a liberális demokrácia szabadságfokát: ha nálunk nincs sajtószabadság, akkor amott sincs, akkor sehol sincs. Ha demokráciának lehet nevezni azt, ami ott van, akkor az is demokrácia, ami itt van. Csak az a rossz érdekében korlátoz, ez a miénk meg a jó érdekében. Kövér házmester is így azonosítja a rendszereket: "semmi olyat nem tettünk az elmúlt huszonhat évben, és nem teszünk és nem áll szándékunkban, amit mások előttünk meg ne tettek volna. Tehát, hogyha eddig nem volt veszélyben a demokrácia, akkor most sincs veszélyben a demokrácia.”

"…minden kormánypárti politikus ezt mondja, vagy legalábbis ezt gondolja" – tudniillik, hogy az Isten őrizzen attól, hogy az ellenzék labdába rúgjon, véli Kövér. Legfeljebb nem merik nyíltan kimondani, miként Kövér házmester sem meri, csak a hangrögzítő ellenség által föltárt szűk, bizalmas körben. Továbbá az is helyes szerinte és magától is értetődik, hogy a kormányzó pártnak a törvények határain belül gyakorlatilag teljhatalma van – azon törvények határain belül, amelyeket maga alkot magának: "de ez mikor van másként? Kormányok hozzák a törvényeket."

És akkor mit csinál a T. Ház, melyben a T. Házmester tart rendet? Egy valódi törvényhozásban házelnök van, akinek az az egyik alapfeladata, hogy biztosítsa a minél termékenyebb, gazdagabb, minden lehetséges érvet és ellenérvet a törvényhozók és az választópolgárok számára feltáró vitához a megfelelő kereteket. Még a liberális demokrácia olyan végtelenül elszánt, radikális ellensége, mint G. Nagyné Macó Ágnes is képes volt az Országgyűlés alelnökeként heves politikai antipátiáin felülemelkedve biztosítani, hogy a Liberális Internacionálé alelnöke, Orbán Viktor és pártja megfelelőképpen labdába rúghasson.

Túry Gergely

Kövért azonban nem házelnöknek, hanem házmesternek küldték be az ország házába azzal a feladattal, hogy az ellenzék labdába rúgását annyira akadályozza, amennyire csak lehetséges, és olyan rendet alakítson ki és tartson fenn a "törvényhozásban", hogy az minél kevésbé zavarja a kormányt a törvényhozásban. Kövér lett a parlamentarizmus leépítésével megbízott, beépített kripto-antiparlamentarista a parlamentben. Ez olyan szép feladat, amilyet Marosán György, Ortutay Gyula, Dobi István, Erdei Ferenc stb. látott el annak idején, amikor a többpártrendszer leépítésében segédkeztek kriptokommunistaként.

Seres László és Varró Szilvia 2001-ben interjút készített a Beszélő számára Kövér Lászlóval, aki éppen akkor vált meg a Fidesz-elnöki tisztétől. Talán ez volt az utolsó valódi interjú, amelyet valódi újságíróknak adott Kövér. Érdemes lesz most ezt hosszabban idézni:

"A Fidesz kormányzása azonban, úgy tűnik, abban merül ki, hogy egész egyszerűen az eddigi, nyilván MSZP-közeli klientúrát kirakják, lévén ők kapták eddig a megrendeléseket, a lehetőségeket, most viszont az önök klientúrája kapja az összes állami megbízást, tehát a struktúra maradt. Holott pár éve pont ön mondta a már említett Mozgó-interjúban, hogy 'mi rendszerváltásnak sohasem az elitcserét tekintettük, hanem az intézményi struktúrák változását'. 

Csak úgy tűnik, hogy miután a regnáló, hegemón pozícióban lévő elit nem érdekelt a struktúra megváltoztatásában, ezért az elitek szintjén kéne – úgy az újságíró-társadalomban, a médiában, mint a gazdaságban – valamiféle egyensúlyt létrehozni. Az elitek aztán majd létrehozzák azt a struktúrát, amit kell.

De az nem számít, hogy cseréket hajtottak végre az összes kulcspozícióban? Hogy ott a közszolgálati média, az MFB, a Nemzeti Földalap, a Dunaferr-ügy, a Happy End és társai?

Próbáljanak meg egy kicsit tárgyilagosak lenni, és amikor nekem föltesznek egy ilyen kérdést, kérdezzék meg maguktól, hogy ezt rajtam kívül másnak is föltették-e. Mi folyt ebben az országban 1994 után, ha nem az, hogy kisöpörték az összes volt kormánypárti embert a rádióban, televízióban, az MFB-ben? Bocsássanak meg, akkor most mit kellett volna tennünk? Azt kellett volna mondanunk, hogy igaz ugyan, hogy Hornék, Kunczéék, Magyar Bálinték mindenkit kitakarítottak, aki nem az ő pereputtyuk volt, de mi most majd új lapot nyitunk, és ezekkel az emberekkel fogjuk a saját politikánkat érvényesíteni, mert a struktúráknak kell megváltozni, nem az eliteknek? Ha ez a kormány 2002-ben megkapja a munkája folytatásához szükséges felhatalmazást, ez önmagában, személycserék nélkül is csökkenti annak a posztkommunista érdekhálónak az erejét, amely már ma sem olyan erős, mint 1998 előtt volt. Tehát ha önök az egyik oldalról megközelítik a problémát, azzal nekem nincs bajom, csak éppen egyenlő mércét kellene alkalmazniuk."

Látjuk, ha egyenlő a mérce, egyenlő a tett. Csak az egyik a "posztkommunista érdekháló" fenntartását szolgálja, a másik meg a leépítését. Kövér észre sem veszi, hogy a kérdezők már a neki intézett kérdésbe is belefogalmazták a választ arra a szocialista klientúrával kapcsolatos kérdésre, amelynek a föltételét kéri rajtuk számon.

Bármekkorára dagad a tett, egyenlő marad másokéval. Egykoron csupán arról volt szó, hogy a történelem által egyenlőtlenül osztott esélyek kiegyenlítése végett kissé el kell távolodni a demokrácia elveinek dogmatikus érvényesítésétől. Orbán Viktor azt mondta az első róla szóló könyvben, amikor még Debreceni József szeretetét élvezte, hogy kell néhány hazai tőkés, akiről tudják, közel állnak hozzájuk, és akkor eszerint kezelik őket. Ebből lett, ami van. Mert ennek a dolognak megvan az expanziós logikája. Slippery slope – csúszós lejtő. Aki rááll, folyamatosan csúszik lefelé a pokol fenekéig.

De mi volt akkor, 2001-ben Kövér szerint az elitcsere tétje? Az, hogy a liberális demokrácia intézményeihez kialakuljon az azokhoz a megfelelő tartalmat biztosító nyugati mintájú társadalom:

"A rendszerváltás egy felfogás szerint azt jelentette, hogy létrejönnek a liberális demokrácia intézményei, a jogállamiság, a piacgazdaság, aztán ezzel vége is van. Hogy aztán ezek az intézmények, amelyek önmagukban üres klisék, milyen tartalommal töltődnek meg, már nem volt része a problémának. Jogállam és piacgazdaság Latin-Amerika, Ázsia, Afrika számos országában is létezik, de nem vagyok benne biztos, hogy a mi fogalmaink szerint demokráciáknak tekinthetők. Attól, hogy az előző állampárt utolsó parlamentje és az első szabadon választott Országgyűlés megalkotta a demokratikus jogi normákat, intézményi kereteket, még nem hiszem, hogy a rendszerváltozás lezárult volna. Akkor zárul le, amikor a magyar társadalom egy olyan szerkezetű, összetételű, mozgású társadalommá válik, amilyen nagy általánosságban Nyugaton látható. 

Mi a leglényegesebb különbség?

Mondjuk az, hogy a nyugati társadalmakban van egy viszonylag testes középosztály, amit nyugodtan nevezhetünk nemzeti középosztálynak, és efölött van egy viszonylag szűk gazdag elit. Az alul élő, tartósan segítségre szoruló szegény réteg pedig azokra a csoportokra redukálódik, amelyeknek rövid távon történő felemelése a jóléti társadalmak erejét is meghaladja. Csak egy erős középosztály képes az elit mindig meglévő önzésének korlátot szabni, s csak egy erős középosztály tud a leszakadókkal szolidaritást vállalni."

Kövér ezt a célt már rég megtagadta. A nyugati típusú társadalmakat ma már – nyilatkozatai szerint – emberellenes, nemzetellenes, pusztulásra ítélt képződményeknek tartja. Nem maradt számára más, mint egy múltba süllyedt, antifeminista, autoriter családmodell és a "nemzeti gondolat", amelybe még senkinek sem sikerült olyan gondolatot belefogalmaznia, amely ne lenne sok-sok "nemzeti gondolatban" meglévő, aspecifikus, nemzetek fölötti szellemi képződmény.

Fülöp Máté

De Kövér számára legalább ennyi maradt. Benne van olyan kényszer, hogy gondoljon, gondolni véljen valamit a hatalomgyakorlás céljáról a hatalomgyakorlás élvezetén és a hatalomgyakorlók magánérdekein túl. Ezért ebben a rezsimben, amelyben a hatalom- és vagyonmaximálás öncél, és minden értékre, társadalmi, nemzeti célra való hivatkozás alibi csupán, Kövér egyre idegenebb lesz, egyre inkább a perifériára csúszik.

Már most is sokkal kijjebb van, mint volt. A 2001-es interjúban ezt olvassuk:

"Úgy tudjuk, ön azért is kezdeményezhette most saját visszavonulását, mert valójában a Fideszen belül nem változik az informális hierarchia, tehát ugyanúgy Orbán, ön meg Áder dönt az alapvető dolgokról. A lényeges döntésekben önnek változatlanul része lesz.

Utóbbi megállapításon kár lenne bármit is tagadni, miközben azért mégiscsak létezik formális hierarchia is, amit senkinek sem áll érdekében figyelmen kívül hagyni. A Fideszben valóban van egy erős informális hierarchia, amely az egész szervezetet átfogja, ami az elmúlt tizenhárom év politikai tapasztalatain, az emberek által mutatott teljesítményen nyugszik. Ezen semmilyen pozíció nem változtat. Az sem, ha az ember megszerzi, és az sem, ha az ember elveszíti."

Hát, ez ma már nagyon nincs így. A házmester megkapta a maga külön játszószobáját a hatalomgyakorlásból kitolt intézményben, ahol ingyen elszórakozhat az odavetett bábokkal, és játszhatja a zordon csendőrőrmestert azokkal szemben, akik még valódi képviselőknek vélik magukat, és ellenzékiként labdába akarnak rúgni. A házmester egyelőre még csak halkan pampog az orosz érdekek kiszolgálása és elvtársai pofátlan tolvajlása és rongyrázása miatt, de ezzel sokra nem megy. Az informális hierarchiában ma már magasan fölötte áll minden befolyásos lopásszervező.

A kommunisták előtt három út állt, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy semmiféle magasabb rendű társadalom nem épül a pártállamban, s a status quo fenntartása is puszta öncél.

1. Beletöpörödtek a pragmatikus semmibe.
2. Belátták, hogy nem nekik, hanem ellenfeleiknek, ellenzéküknek volt igazuk.
3. Ellenzéki kommunisták lettek, képviselték a valódi eszmét a föladóikkal szemben.

Mutatis mutandis Kövér előtt is ez a három út áll. Ahhoz, hogy a másodikat válassza, túlságosan elmerevedett már az ő személyisége, és túlságosan kitöltik őt az ellenséges indulatok. A másik két út bármelyikét is válassza aktív pályafutásának végén – akár elárulja, akár nem –, látni fogja, hogy haszontalanul töltötte el az életét. Látni fogja, mert ahhoz, hogy megtartsa magát a szellemi vakságban, túl jók az ő szellemi képességei. Kár értük.