A szélsőjobboldali bürokrácia, mélyállami-informális klikkek és ideológai apparátus által irányított magyar államot elmarasztaló Sargentini-jelentés elfogadása után – viták helyett – a magyarországi „közélet” még mélyebbre süllyedt, mint korábban. Pedig a boldogtalan közvélemény ezt nem tartotta volna elképzelhetőnek.

Még lejjebb?

Lehetetlen – gondolta úgyszólván mindenki.

A szánalmas összellenzéki tüntetésen, az üres gorombáskodással és rekedt üvöltözéssel töltött parlamenti ülésen, a szélsőjobboldali-kormányzati terrormédiák tragikomikus őrjöngése közepette, az ellenzéki portálokon terjengő olcsó gúnyolódás és káröröm láttán világos lett: a legpesszimistábbak balsejtelmei derűs kabarétréfák – a politikai valósághoz képest.

És ekkor föllép a világot jelentő deszkákra Gyurcsány Ferenc országgyűlési képviselő úr (kétszeres [volt] miniszterelnök), hogy előadja az ellenállás paródiáját. Erről mindenkinek ajánlom Szily László beszámolóját, a magyar zsurnalisztikai sírva vigadás nagyszerű és maradandó dokumentumát. Gyurcsány (volt) miniszterelnök úr gyéren látogatott és értelmetlen rendezvényén a mai miniszterelnök kolléga arcképével ékesített műanyag dobokat osztottak szét, hogy a megjelent DK-párthívek Orbán úr portréját botokkal ütlegelhessék, lábbal rugdoshassák és zászlórúddal szúrhassák le.

Szimbolikus lincselés.

A tehetetlenség és az erőszak gesztusa egyszerre: ez mutatja a „demokratikus” ellenzék állapotát. Évtizede rimánkodik, könyörög, eseng az ellenzéki észjárású közvélemény, kérve kérvén Gyurcsány képviselő urat, hogy legyen szíves eltűnni a magyar politikából, mert nevetségessé teszi 1. az ellenzékiséget, 2. a demokratikus ideálokat, 3. volt és jelenlegi pártját meg 4. saját magát.

Mindhiába.

Nem Gyurcsány miniszterelnök úr az egyetlen, aki szertefoszlatja a magyar parlamentarizmushoz fűződő – egyébként is oktalan és céltalan – illúziókat. A parlamentarizmus (képviseleti kormányzat) egyszerűen lehetetlen szabad nyilvánosság nélkül, ezt pedig az Orbán-rezsim kíméletlenül (és a magyar társadalom közönye mellett) szétverte már. A szervilis közigazgatás és a majdnem száz százalékig orbanizált regionális (helyhatósági) irányítás mellett még a látható érdekcsoportok viaskodása is elült, a civil társadalom tekepályák és bicikliutak nívóján képes önmaga megjelenítésére. A devizaadósok ügye, a kilakoltatási hullám, a segély elvonása a közmunkások családtagjaitól, a magyar értelmiség elleni totális támadás (CEU, akadémia, Corvinus-privatizálás, társadalomtudósok, írók és művészek leprázása stb.), az NGO-k jogfosztása, a bíróságok függetlenségének szétzúzása, a munkajog represszív és autoritárius átalakítása: mindennek nincs politikai jelenléte és relevanciája a nyilvánosságban, ha négy-öt internetes portáltól eltekintünk. Ez utóbbiak azonban a nagyvárosi fiatal középosztálynak egy részét érik el csak, és anyagi (valamint „civilizációs”) okokból kénytelenek engedményeket tenni a bulvárnak és behódolni a növekvő kulturálatlanság ércbe öntött szabályának.

A körülmények nem teszik lehetővé a parlamentarizmust, amely jó esetben se sokkal több, mint az uralkodó osztály frakcióinak rendezett versenye az állam irányításáért, s ez az állam még ún. demokratikus irányítás mellett is a beati possidentes állama, nem pedig a misera plebs contribuens politikai eszköze, amint persze sohase volt az.

Mostantól kezdve határozottan le kell szoknunk róla, hogy a megszokás kényelménél fogva a – nem létező, tagság, szervezet és világnézet híján szűkölködő – „pártokról” beszéljünk, amelyeknek a politikai jelentősége zéró.

Az ellenzékiség a mai magyarországi társadalomban (és a külhoni magyar kisebbségek enklávéiban) egyenletesen szórt, világnézetileg ellentmondásos magatartás és érzület, semmi egyéb. Egyetlen megmaradt kiváltsága a morgás joga, a ius murmurandi. Ebben az alaktalan, légnemű közegben fognak előbb-utóbb megjelenni az eljövendő baloldali mozgalmak csírái, kezdeményei. Nyilvánvalónak tetszik, hogy az emberi jogi, parlamenti, joguralmi, „piacgazdasági”, pluralista illúziók kritikájára szükség lesz: egyelőre csak a történeti valóság néma bírálata érvényesül.

A – pontatlanul – „liberális demokráciának” nevezett alakzat már megint képtelen volt megakadályozni a tekintélyuralom berendezkedését.

Még akkor is, ha valamilyen véletlen folytán az Orbán-rezsim választási vereséget szenvedne valamikor, a viszonyok gyökeres megváltoztatása lehetetlennek tetszik, mert a jelenlegi politikai „garnitúrát” mélységesen megmérgezte a vereség és a tehetetlenség tartós tapasztalata – és a fasisztoid demagógia irigyelt sikere. Ellenzéki médiahősök tucatjai képzelődnek ún. karizmatikus vezető megjelenéséről „a mi oldalunkon”, sőt: olyan ellenzéki „narratíváról” (?) ábrándoznak, amely a maga csaló egyszerűsítésével és népszerűsködésével méltó vetélytársa lehet a regnáló szélsőjobboldal hazugságainak és uszításainak, udvariasabban kifejezve: mítoszainak.

Az ellenfelek, ahogy lenni szokott, egyre inkább hasonlítanak egymásra, a különbség hovatovább pusztán annyi, hogy egyikük erős, a másikuk meg gyönge.

Ebből sokunknak elege lett.

A Tiszák (Kálmán és István) korában is parlamenten kívül volt a valódi, az egyetlen ellenzék: de hatalom híján is befolyásos volt még a független sajtó, fejlődött a munkásmozgalom, terebélyesedtek a nemzetiségi mozgalmak (pedig újságírókat, szocialistákat, „nemzetiségi agitátorokat” folyton börtönbe zártak), és – ez nem változott azóta se – ellenzékben volt a teljes magyar kultúra és a teljes magyar társadalomtudomány, csak persze nyíltan és bátran, nem gyáván szakmázva és civilezve, mint manapság. És voltak – hatalmon kívül is – komolyan veendő „közületei”, mint a szakszervezetek és a szabadkőművesség.

A helyzet ma lényegesen rosszabb és kezdetlegesebb, ám az akkori formákat nem lehet újjáéleszteni.

Az 1989-i rendszerváltás kudarcot vallott, összes intézményi alakzatai tönkrementek (ha egyáltalán létrejöttek): parlament, önkormányzatiság, jogállam, egyéni önállóság, szabad vállalkozás, autonómiák, „önszerveződés”. Bármennyire fájdalmas ez a már idősödő rendszerváltóknak, a visszatérés a több mint negyedszázad előtti utópiákhoz nem lehetséges, és szerintem nem is kívánatos. A „liberális demokrácia” sima, nyugodt „átfejlődése” a korporatív-tekintélyuralmi féldiktatúrába elárul valamit az egykori utópiák értékéről. A 2010 előtti rendszer nem tudta (részint nem is akarta) megvédeni a magyar népet, és maga is elkezdett autoritárius irányban hanyatlani, mielőtt át kellett engednie helyét a népellenesség profi technikusainak.

Nem érdemes evvel már túl sokat törődni. A magyar nép fegyvertelenül áll – vagy kivándorol –, s egyelőre (bár egykedvűen, szkeptikusan) hisz a rosszakaróinak. A magánügyeibe menekül, mintha lennének tisztán magánügyek a modern társadalomban, ahol a honpolgárok adóalanyok, biztosítottak, hatóságok ügyfelei, állami szolgáltatások fölhasználói, állami tömegközlekedés utasai, monopóliumoknak és árfolyamoknak kiszolgáltatott fogyasztók, a bérpolitikától függő alkalmazottak, irányított televíziók nézői.

Az ifjú nemzedék kénytelen lesz mindent elölről kezdeni, ha képes lesz rá, hiszen lázongó tagjai is átesnek a szélsőjobboldali hatalmi mámor fertőzetén, s nagy kérdés, szereznek-e belőle némi immunitást.