Magyarország 2030: egy abszurd dráma forgatókönyve

Orbán Viktor az újjáalakult Országgyűlésben, első beszédében – az újabb kétharmados győzelem tudatában – új, és impozáns célokat tűzött önmaga és a népe elé:

• Magyarország az EU első 5 országa közé tartozzon, ahol a legjobb élni, lakni és dolgozni,

• A nemzetközi versenyképességi rangsorokban az 5 legjobb EU-s állam között legyen,

• Magas hozzáadott értékű és magasabb bért fizető befektetésekkel a világ 10 legjobb országa közé kerülünk,

• Megállítjuk a népesedési hanyatlást, sőt, megfordítjuk,

• A népbetegségek radikális visszaszorítás érdekében az egészségügy észszerűsítése, és erős ösztönzők bevezetése.

Úgy ítélte, adottak a feltételek, hogy 2030-ig ezek az ambiciózus célok teljesíthetők legyenek. Azóta – jelezve a szándék komolyságát – ő is és alvezérei is többször megerősítendően visszatértek az ígéretekhez. Ám ahhoz, hogy valóban komolyan vehető legyen a szándék, a megvalósulás realitását tesztelő három alapvető kérdést fel kell tenni.

Kik is a legjobbak?

Ahhoz, hogy kiválaszthassuk, melyek azok az európai országok, amelyek csoportjába Orbán Viktor felzárkózni törekszik, tulajdonképpen megadta a szempontokat. A megfogalmazott célok mindegyikére találhatók olyan mutatószámok, amelyeket elfogulatlan szervezetek, tudományosan megalapozott kutatásra támaszkodva, már egy évtizede rendszeresen közreadnak.

Ezek a mutatók – mint csemetéink iskolai jegyei – bármely ország számára lehetővé teszik, hogy önmagához és másokéhoz viszonyított elmozdulását nyomon követhesse. Ilyen mutatószámok – a teljességre való törekvés nélkül – a kormányzás minősége (WGI), a demokrácia (DI), a társadalmi haladás (SPI), a szabadság (FI), vagy az emberi fejlődés (HDI) mutatói. De ide sorolhatók a versenyképességre, a népesedésre és egészségügyi helyzetre vonatkozó adatok is.

A különböző mutatószámok alapján a legjobbnak tekinthető országok részben eltérő sorrendet mutatnak, de az alábbi hat viszonylag kicsi európai ország bármely mutató alapján mindig az élen van: Dánia, Finnország, Hollandia, Norvégia, Svájc és Svédország. Minden fellelhető mutató alapján ők a benchmark. Ez akár biztatónak is tekinthető, hiszen 1900 táján többségük szegény és elmaradott volt. A múlt század során azonban, sokféle gonddal megküzdve, csendes forradalmak egész sorát végrehajtva, alapvetően saját erejükből fokozatosan az élre törtek.

Ez tehát reményt kínál: okos stratégiával, társadalmi konszenzust teremtve, kitartó, következetes munkával, ki lehet törni az elmaradottság és a szegénység béklyójából.

Miért lettek ők a legjobbak?

Erre a kérdésre mifelénk mostanában azt a választ sulykolják: hatékony és humánus társadalom kizárólag az európai kultúra és a keresztény vallás hagyományaira építhető. A tudományban ezzel szemben általános az egyetértés: a siker jellegzetes intézményeknek tulajdonítható. Az élboly országait a liberális demokrácia, a törvények hatalma, az intézményes hatalommegosztás, a felelős kormányzás intézményei jellemzik, és folyamatosan bővülnek a kollektív, illetve az egyéni jogok. Ezek működése nem független az európai kultúrától és a keresztény vallástól, de „felülírják” azt, kijelölve a hagyományok és vallások érvényesülésének a kereteit.

Egy legutóbbi kutatás pl. száz év statisztikai adataira támaszkodva bizonyítani tudta, hogy a gyors gazdasági növekedés a szekularizációval és még inkább az egyéni jogok szélesedésével függ össze. (Ruck, D. et al. Religious change preceded economic change in the 20th century. Sci. Adv. 2018;4). A „szent” család szabadon választható együttélési formákká bővült, a női egyenjogúság elvitathatatlan, az abortusz a legtöbbb országban megkérdőjelezhetetlen joggá vált.

Az egyre kifinomodó intézményrendszer összehangolt, egymást segítő, egyben egymást korlátozó működésének szerepét jól mutatja, hogy Európa akkor húzott el a civilizációk mezőnyétől, amikor – a 16. századot követően – a polgári átalakulás beindult. A felsorolt intézmények láthatatlan, de hatékony korlátokat alkotva terelik a polgárok viselkedést és vezérlik a társadalmakat a versenyképes, a hatékony és a demokratikus fejlődés pályájára. Ezért és így zárkózott fel az említett országok mellé Ausztrália és Kanada, Új-Zéland, valamint az USA és az európai kontinens más országai.

Ezek az intézmények tehát a kiemelkedés szükséges – egyben többnyire – elégséges feltételekei. Aki ezeket kialakítja és hatékonyan működteti, az fejlődik. Aki a maga egyediségét hangsúlyozza (Orbán Viktor: „Ha magyarnak születtél, akkor egyedi, sőt különleges fajtához tartozol”), vagy a mások számára megközelíthetetlen civilizációs hagyományra igyekszik építeni (mint Putyin és Erdogan), az bukdácsol és sodródik.

Mi történt e sikertényezők tekintetében az elmúlt nyolc évben?

Az elmúlt 8 év – saját és a mások által publikált kutatások alapján – egészében nem a kiemelkedés, hanem a hanyatlás trendjét mutatja. A Fidesz által sulykolt győzelmi jelentésekkel ellentétben az Orbán Viktor által célul tűzött területeken folyamatos a visszaesés. Nemhogy az élbolyhoz nem közeledtünk, de saját csoportunkon belül is romlott a helyzetünk. Fejlődésünket eleve behatárolja, hogy a gazdasági és a társadalmi dinamikát alapvetően meghatározó tényezők – a versenyképesség index (GCI), a demokrácia index (DI), és a felelős kormányzás index (WGI) – tekintetében nincs előrelépés. A szóba jöhető egyéb mutatók sem javítják, inkább tovább rontják a képet.

• a tulajdon biztonsága (World Economic Forum): gyenge és romló,

• a törvények hatalma (Világbank): a csoportátlagnál rosszabb és romló,

• az egyéni jogok mértéke (Freedom House): gyengébb a csoportátlagnál és romló

• az intézményi szabályozás minősége (Világbank): rosszabb a csoporténál,

• korrupció szintje (Transparency International): Európában elfogadhatatlanul magas és romlik.

• növekedési ütem (KSH): javuló, de saját csoportunkhoz képest alulteljesítünk,

• termelékenység (KSH): javul, de a csoportátlaghoz viszonyítva alacsony,

• lakossági fogyasztás (KSH): javuló, de legfeljebb a csoportátlagot elérő, és nem fenntartható,

• szegénység (TÁRKI): Európai összehasonlításban rossz, a csoportátlaghoz mérve közepes, de távlatilag nem tartós a javulás,

• társadalmi egyenlőtlenségek (Világbank): a csoportátlagba belesimul, de romló,

• társadalmi mobilitás (TÁRKI): csökkenő, és magas a perifériára szorulás veszélye,

• egészségben leélhető évek száma (KSH): a csoportátlagtól elmaradó és csak lassan javul.

• a boldogság-index: kiugróan boldogtalanok vagyunk!

A felsorolt mutatószámok mindegyikének vannak kritizálható részletei. Ám mindegyik tudományosan megalapozott, elfogulatlan látleletet nyújt és lehetővé teszi a nemzetközi összehasonlítást. Úgy kell tekinteni rá, mint gyermekünk éves bizonyítványára. Még ha vitatható egyik vagy másik érték – ahogyan előfordul, hogy pikkelnek gyermekünkre – országunk nem egy dinamikus, saját csoportjából az élbolyba felzárkózó, inkább egy visszaeső, lehetőségeit kihasználni képtelen, környezetétől elmaradó társadalom képét mutatja.

Mindez a következő évtizedben nem sikert sikerre halmozó, hanem, éleződő ellentmondásokkal terhelt, Európa perifériájára szoruló és növekvő belső konfliktusokkal küszködő társadalmat vetít előre.

A következtetés

Mifelénk mostanság a hatalom azt sulykolja: a siker záloga a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezér. Az általa kijelölt hatalmi és gazdasági elit – a busás jutalom reményében – hajlandó felvállalni: meggyőzi a polgárokat arról, fogadják el a vezér által kialakított kereteket, játsszák el a rájuk szabott szerepet, főként pedig: kövessék útmutatásait. Ám a jövőt valójában a polgárok „csinálják”. A hagyományok talaján, de az intézmények által formált keretek között az emberek – ha hagyják őket – maguk teremtenek boldog és sikeres életet családjuk és közösségük számára.

Adaptív és hatékony intézmények hiányában a magyar társadalom hanyatlani fog. Mintha nem tudnánk letérni arról a történelmi vakvágányról, amelyre valamikor 1890-es években tért rá a magyar társadalom, amikor a politikai elitet megszállta a hegemónia lázálma, amely végső soron az első világháborút és Trianont is előidézte. S bár a történelem újra és újra elénk hozza a lehetőségeket – ilyen volt a rendszerváltás fordulata, vagy az EU-s források beáramlása legutóbb –, mi rendre elszalasztjuk az esélyeket.

Marx Hegelre utalva jegyzi meg: a történelem ismétli önmagát: egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat. Magyarország a 21. században ehhez egy újabb fejezetet illeszt: az abszurd drámát.