„Európa nagyságát, erejét és dicsőségét az egymással egyszerre versenyző és együttműködő nemzetek adták. A nemzetek tisztelték egymás jogait, védték polgáraik érdekeit, jól tudtak együttműködni, és közösen részesültek a béke, a gyarapodás és a biztonság áldásaiban” – jelentette ki népünk, két nemzetközi focimeccs között átmenetileg itthon tartózkodó tanítómestere az október 23-i ünnepség alkalmával megtartott rendhagyó történelemóra és nem rendhagyó szellemi ámokfutás keretében.

A fenti kijelentés végérvényesen megcáfolja azt a közkeletű vélekedést, miszerint a magyar oktatás régebben (értsd: a szocializmusban, amikor még tisztelték a tanárokat, és senki nem ásta alá a műveltség roppant épületét liberalista-vekerdysta nyafogással) magas színvonalú lett volna.

A nemzetek közösen részesültek a béke áldásaiban – szóval ezt mondta. Nehéz elképzelni mire gondolt konkrétan (Jó napot, kalapot szeretnék venni. És mire gondolsz konkrétan, Móricka? Hát, konkrétan a dugásra lopásra, de most kalapot szeretnék venni.), mert a százéves háborút lezáró majdnem három napig tartó öldöklésmentes időszakot leszámítva az elmúlt háromezer évben nem akadt olyan egybefüggő 24 óra, amikor a kontinens területén valamilyen hadászati tevékenység ne zajlott volna, beleértve természetesen egymás országainak megszállását, kifosztását, egyes részeinek elcsatolását vagy szabadságtörekvéseinek vérbe fojtását. Ez volt műsoron az ókori görögöktől egészen 1945-ig (Kelet-Európában: 1990-ig, a Balkánon: 1999-ig).

Európa története a háborúk története. A nemzetek annyira sem tisztelték egymás jogait, mint Németh Szilárd a CEU által kiadott genderszakos diplomát: az egymással folytatott versengés során keletkezett nézeteltéréseket leginkább vágó- és lőszerszámokkal intézték el, ami az átlagéletkor meghosszabbítása szempontjából nem bizonyult olyan előnyös módszernek, mint a nemzetek feletti európai bíróság létrehozása. A „jól tudtak együttműködni” a valóságban azt jelentette, hogy változatos szövetségeket kötöttek egymás ellen, bár a megállapodásokat sosem tartották be tartósan. A polgárok érdekeit nem védték meg, hacsak az éppen aktuális háború költségeinek kifizetését és a csatatéren való korai elmúlást nem tekintjük érdeknek.

Amihez nem kellett sok. Elég volt annyi, hogy az egyik uralkodó nem akarta hozzáadni bűn ronda lányát a másik uralkodó túlságosan gyagya fiához. A sérelem jóvátételt követelt, amely évszázadokon át abból állt, hogy több ezer egyszeri és megismételhetetlen élet kimasírozott a harctérre lemészároltatni magát. Nekik ennyi jutott ebből a világból. Azért az útjukba kerülő fehérnépet az ellenséggel együtt megbecstelenítették, hogy ők se maradjanak ki a biztonság áldásaiból.

Mivel a mai európaiak generációk óta nem láttak közelről gyalogsági rohamot, és nem éltek át alulnézetből bombázást, egyesek hajlamosak megfeledkezni arról a körülményről, hogy a béke az emberi létezésnek egyáltalán nem magától értetődő állapota – a dicsőséges európai civilizációnak például csupán az utolsó perceit teszi ki, ha az egészet egy napnak tekintjük.

A fordulatot a második világháború hozta el, amely azzal emelkedett ki a korábbi pusztítások sorából, hogy az egymás jogait tisztelő és polgáraik érdekeit védő európai nemzetek akkora hullahegyet állítottak elő néhány év alatt, amelyet már csak kölcsönös atomcsapással lehetne felülmúlni.

Ennek elkerülése érdekében született meg a nemzetek feletti Európai Unió eszméje. Ami az egyszeri fideszes polgármester meggyőződésével ellentétben nem arról szól, hogy a breton halászok adójából felépítik a felesége nevére írt, panziónak álcázott családi házat. És még csak nem is arról, hogy Mészáros Lőrinc miniszterelnök a Kárpát-medence leggazdagabb embere lehessen. Az Európai Unió mindenekelőtt egy békeprojekt, és e tekintetben eddig rendkívül sikeresnek mondható.

Az Unió intézményrendszere vitathatatlanul rémes, aki látott már közelről uniós projektet, az tudja, hogy ebben a bürokratikus szervezetben a kontraszelektált ingyenélők ideálisabb környezeti feltételek között tobzódhatnak, mint a vécé pereme alatt a mikrobák, de egyfelől az ezen gúnyolódó nacionalista politikusok nemzeti szinten az állampolgárokkal még irritálóbban packázó bürokráciát működtetnek politikailag még inkább kontraszelektált pöcsfejek segítségével, másfelől: béke van.

Valóban, pazarló kreténség, hogy felváltva ülésezik a parlament Brüsszelben és Strasbourgban, de ha ez kell ahhoz, hogy ne fojtsák mustárgázba a bánatukat és egymást az urak, akkor utazgasson a teljes apparátus havonta ide és oda, nem érdekes. Jobb, mint amikor 14 éves gyerekeket soroznak be, mert az idősebbek már elfogytak.

Az Európai Unió kétségkívül életképtelennek tűnik, amit semmi sem bizonyít jobban, mint hogy a fent idézet mondat abban az EU-ellenes beszédben hangzott el, amelyre EU-s pénzből vásárolt kisbuszokkal szállították a közönséget. Egyelőre azonban ez az életképtelen konstrukció őrizte meg a legtovább a békét azon a földrészen, amelyen egyre több ember küzd azzal a növekvő feszültséggel, ami háború híján nem tud levezetődni. Mint a pattanás alatti genny, úgy gyűlik a vágy az ölésre. Számukra a kifakadás meghozná a megkönnyebbülést, ehhez a naphoz pedig minden beszéddel közelebb leszünk, amely a nemzeti sérelmek szításával akarja elfelejtetni velünk, hogy mit adott nekünk az Unió.

Már persze a csatornától, a gyógyászattól, az oktatástól, a bortól, a közrendtől, az öntözéstől, az utaktól és a vízvezeték-hálózattól eltekintve.