Az utóbbi időben meglepően békülékeny, legutóbb kifejezetten konstruktív hangot ütött meg a magyar diplomácia a magyar–ukrán konfliktus rendezése érdekében. A mondás úgy tartja, hogy jobb későn mint soha, de az az igazság, hogy jobb lett volna sokkal korábban ezen a módon keresni a megoldást.

Ez a konfliktus állatorvosi lóként szolgál azoknak, akik a magyar külpolitika hiányosságait, hibáit, súlyos zavarait kívánják szemléltetni. A rossz helyzetértékeléstől a felelőtlen szájkaratéig, a következetlenségektől a nemzetközi következmények ignorálásig vagy teljes félreismeréséig minden jelen van ebben a történetben.

Kezdjük az elején. Az ukrán parlament elfogadta azt az új oktatási törvényt, amelynek 7. cikkelye a kisebbségi nyelvhasználatot szabályozza. Ez kimondta, hogy a felső tagozatban (azaz a tíz év felettiek számára) az oktatás gyakorlatilag kizárólag ukrán nyelven történik. Igaz, az EU-nyelvek tekintetében megengedő a törvény, itt bizonyos kivételek lehetőségét nem zárja ki. A törvény tavaly szeptember végén lépett hatályba, míg a 7. cikkely hároméves átmeneti idő után, 2020-tól lett volna hatályos.

Ez a törvény súlyosan diszkriminatív, kisebbségellenes, alapvetően sérti Ukrajna korábban elfogadott kétoldalú megállapodásait (köztük a Magyar–Ukrán Alapszerződést) és nemzetközi kötelezettségeit. Teljesen érthető és jogos nemzetközi felháborodás fogadta, különösen a nemzetiségeik révén érintett országok adtak hangot a tiltakozásuknak. Kik is az érintett országok? Első sorban Oroszország, mert ne tagadjuk, hogy a törvény főleg az orosz oktatási nyelv visszaszorítása érdekében született. A Krím félsziget elcsatolása és a vitatott kelet-ukrajnai szakadár területek feletti kontroll elveszítése után is közel 8 millió orosz nyelvű (sok esetben persze ukrán etnikumú) állampolgár él az országban.

Nem vitás, hogy ez egy durván nacionalista törvény, amit Ukrajna területi integritásáért folytatott háborúja mellett a több évszázados orosz elnyomás és erőszakos oroszosítás ellenreakciója motivál. Ez lehet magyarázat, de semmiképpen nem mentség a törvényre.

Vannak azonban további érintettek is, valamennyi nemzetiség, köztük a számunkra legfontosabb kárpátaljai magyarság, de nagyjából hasonló mértékben érintettek az ukrajnai románok és lengyelek is a történetben. Ezért érthető és helyeselhető, hogy mindhárom ország erőteljesen tiltakozott és szankciókat helyezett kilátásba a törvény alkalmazása esetére. Eddig a pontig a magyar diplomácia is azt tette, amit tennie kellett egy ilyen helyzetben. A szövetséges érintett országokkal összehangoltan, együtt lépett fel a törvénnyel szemben.

A tiltakozás hatására Porosenko elnök a Velencei Bizottság elé utalta a törvényt. A Velencei Bizottság tavaly december 8-i állásfoglalása több ponton is bírálta az elfogadott törvényt, különösen a felkészülésre adott szűk határidőt kifogásolta és javasolta annak további három évvel történő meghosszabbítását. Erre az ukrán oktatási miniszter ígéretet is tett, bár igaz, hogy ezt azóta sem követte megfelelő törvénymódosítás. Ezzel egyidőben az ukrán vezetés kifejezte szándékát, hogy az érintett EU-s (magyar, lengyel, román) nemzetiségek anyaországaival különmegállapodást kíván kötni a törvényben is jelzett kivételes bánásmód érdekében.

Innentől válik élesen ketté a magyar, ill. a lengyel és a román álláspont. Míg Magyarország súlyos szankciókat jelentett be (jóllehet a törvény kifogásolt szakasza még messze nem lépett életbe), és azonnal alkalmazta is azokat, azaz teljes mértékben blokkolt minden NATO- és EU-akciót, találkozót, együttműködést Ukrajnával kapcsolatban, addig a lengyel és román vezetés kétoldalú tárgyalásokon kereste a megoldást. A magyar kormány nem kezdeményezett kétoldalú megállapodást az ukrán vezetéssel, hanem egyoldalúan a törvény teljes visszavonását követelte. Ez teljesen abszurd követelés, hiszen a törvény jelentős része nem is foglalkozik a kisebbségi nyelvhasználattal, és a fennmaradó részek ellen a nemzetiségek sem tiltakoztak.

Kicsit bizarr, hogy éppen az a kormány követeli egy – egyébként valóban elfogadhatatlan – törvényi rendelkezés visszavonását, amelyik különösen kényes arra, hogy idegen kormányok ne szóljanak bele a magyar törvényhozás működésébe. Szijjártó egy alkalommal úgy fogalmazott, hogy aki a Magyar Országgyűlés elfogadott törvényeit meg meri kérdőjelezni, az Magyarország szuverenitását és területi integritását kérdőjelezi meg. Most a kormány a saját kárán tapasztalhatja, hogy ez mennyire ostoba, szűklátókörű és kontraproduktív álláspont.

Ezt követte egy hónapokon át tartó teljesen terméketlen és kudarcra ítélt szájkarate, fenyegetőzés, hetvenkedés, aminek láthatóan a kárvallottjai éppen azok a nacionalisták bosszújának kitett kárpátaljai magyarok voltak, akiknek feltehetően az érdekében szeretett volna fellépni a magyar kormány.

Ukrajna euroatlanti közeledésének akadályozása minden szempontból elhibázott lépés volt. Először is azért, mert nekünk (és persze a kárpátaljai magyaroknak is) nem az az érdekünk, hogy távol tartsuk Ukrajnát az euroatlanti közösségtől, hanem az, hogy ezt a közeledést elősegítsük. Másodszor, szomszédos országként alapvető biztonságpolitikai érdekünk, hogy közöttünk és Oroszország között egy stabil, nyugati orientációjú Ukrajna helyezkedjen el, amellyel normalizált, együttműködő viszonyunk van. Nekünk tehát nem élezni, hanem csillapítani érdemes a feszültségeket.

Harmadrészt az euróatlanti szövetségeseink számára érthetetlen, eltúlzott és elfogadhatatlan volt a magyar magatartás, amely azt a látszatot erősítette, hogy a magyar kormány nem is a saját, hanem Moszkva érdekében jár el, hiszen Ukrajna euroatlanti közeledésének megakadályozása Oroszország nyíltan vállalt politikai célja.

Itt érdemes egy pillanatra elidőzni, mert nem az Orbán-kormány az első, amelyik alárendeli a magyar–ukrán kapcsolatokat a magyar–orosz kapcsolatoknak, bár ez a végletes egyoldalúság tényleg az utóbbi néhány év jellemzője. Már a 2004-es “narancsos forradalom” késlekedő és langyos budapesti fogadtatása jelezte az akkori kormány távolságtartó viszonyát az ukrán függetlenségi, nyugatos törekvések iránt. Míg a lengyel vezetés, politikai oldaltól függetlenül, mindvégig lelkesen támogatta az ukrán önállóságot és integrációs törekvéseket, magyar részről ez az ambivalens viszony állandóan jelen volt a kétoldalú kapcsolatokban.

A helyzet csak egyre romlott a Krím félsziget elcsatolását és Oroszország nyílt agresszióját követően. Az EU-szankciókat ugyan mindig megszavazta Magyarország, de Orbán Viktor már 2014. őszén úgy vélekedett, hogy “a szankciókkal lábon lőttük magunkat”, és számtalanszor szorgalmazta azok feloldását. Alig néhány hónappal az agresszió után, 2015. februárjában becses vendégként fogadta Budapesten Putyin elnököt, aki közös sajtótájékoztatójukon az ő társaságában bírálta és vádolta Ukrajnát.

Az idei tusványosi beszédében még ezen is túlment, amikor különös érzéketlenséggel, a cinizmus határát súrolva, a konfliktust egy orosz–ukrán belvitának minősítette, amihez nekünk nincs igazán közünk. Ezek után nem csoda, ha nem csak az ukránokban, hanem a nemzetközi közösségben is felmerül a kétely, vajon tényleg szolidáris-e Magyarország Ukrajnával, és kinek az érdekében lép fel Ukrajnával szemben?

A magyar diplomácia mintha nem vette volna figyelembe, hogy az euroatlanti közeledés blokkolásával nem csupán Ukrajnának okoz kárt, hanem a nemzetközi közösség fontos érdekeit is keresztezi. Mintha nem tudná vagy nem tekintené fontosnak, hogy az Egyesült Államok és a vezető európai országok stratégiai érdeknek tekintik Ukrajna szoros kapcsolatait az euroatlanti szervezetekkel. Mellesleg ez a mi érdekeinkkel is egybevág. Ahelyett, hogy szövetségeseket keresett volna, kézenfekvő lett volna az együttműködés az azonos érdekekkel rendelkező lengyel és román kormánnyal, a potenciális szövetségeseket is elidegenítette, szembefordította magával.

Most pedig azon értetlenkedik, hogy miért nem állnak mellé azok az országok és szervezetek, amelyeknek az érdekeit eddig ő látványosan semmibe vette. Az elmúlt egy év dilettantizmusa igazi csődtömeget hozott létre: nem csak a magyar–ukrán kapcsolatok, de a szövetségesekhez fűződő viszony is jelentősen romlott, ráadásul a megvédeni kívánt ukrajnai magyar nemzetiség helyzete is egyre aggasztóbbá vált.

Úgy tűnik, végre elérkezett a kijózanodás ezen a téren, valószínűleg nem függetlenül az egyre erősebb nemzetközi nyomástól és attól a belátástól, hogy az eddigi politika zsákutcának bizonyult. Szijjártó Péter tárgyalási készsége egy kisebbségvédelmi különmegállapodásról a jó irányba tett lépés. Ha képes felhagyni a partnerek becsmérlésével, valódi konstruktivitást és kompromisszumkészséget mutat, akkor sokkal több esélyünk van arra, hogy szövetségeseink támogatását elnyerjük és a többiekkel együtt Ukrajnát rábírjuk egy méltányos és megnyugtató megoldás elfogadására.

Nagy kár az eltékozolt egy évért, az elvesztegetett jóindulatért, az értelmetlenül kiélezett konfliktusért. A fordulat még most sem késett el, bár tovább már aligha halogatható.