Évek, vagy évtizedek óta haloványult az ajándékozás néhai meghittsége. Tömött táskákkal tolakodó tömegek, idegesen gyűrögetett, majd a mobilokon villanó bevásárlólisták, kényszeredetten lefutott körök árnyékolták be az adventet. Már alig emlékeztünk arra, amikor még örömmel adtunk. Vagy talán az sem volt igaz.

Ám idén már az első hó előtt fölénk borultak a szeretet bolyhos szárnyai. Régen láttunk ilyen megható adományozást. Pedig ez is eltűnőben volt már, a jótékony adakozás. Unicef-aktivistákat köptek le az utcákon, árva gyerekeket üdültető mikulások ellen vonultak vérszomjas lincselők. És mégis: Magyarország szíve feldobbant a csikorgó hidegben.

Alig telepedett le kopott kis asztalkájával. Még a hegedűtokot sem nyitotta ki, elő sem vette az IKEA-s málhazsákból. De máris sorban álltak a három királyok. Mit három? Egy tucat!

És nem gombokat dobáltak. Három megyei napilap, tessék, jóember, legyen egy szép napja! Egy kissé viseltes, de még nagyon is hordható gazdasági hetilap! Egy kövér országos rádió, maga biztos hasznát veszi! Elfogad egy kábeltévét, uram? És nemcsak jámbor vének, hanem trendi, jól öltözött fiatalok is jöttek, nyomták a kérges, törődött kézbe a rég dédelgetett portáljaikat. Csak tegye el – bólintottak azzal a pimaszul királypárti félmosollyal, amiért annyira szerették őket szerte az országban.

A szatyrokkal loholó nép megállt, és némán nézte a példátlan adakozást. A tableteket és lakberendezési tárgyakat cipelő szürke alakok előbb felnéztek, aztán szégyenkezve lehajtották a fejüket. Hát így is lehet? Jókedvűen, önzetlenül, viszonzatlanul? Közelebb sündörögtek, és még döbbentebben vették tudomásul, hogy mindez a magyar sajtókultúra megőrzéséért történik. Egy nemes ügy, a közjó vezérli ezeket a bőkezű adományozásokat, miközben mi meg az olcsóbb kávét vettük meg Nyuszi néninek.

És milyen stílusosan csinálják ezek az urak és úrfiak! Nemcsak letudták az ajándékozást, hanem olyasmit adtak, aminek az asztal mögött kuporgó bácsi szemlátomást örül. Igazán örömet szereztek, ahogyan csak az tud, aki odafigyel az ünnepeltre.

Az emberek persze hamarosan sutyorogni kezdtek. – Megérdemelte! – mondta egy makksapkás férfi, és azt fejtegette, hogy egy mozgássérültnek is mekkora jótétemény a kerekesszék. A körülötte állók bólogattak. Elterjedt, hogy a megajándékozott egy ritka betegségben szenved, és epilepsziás rohamot kap, ha ellentmondanak neki. Egy idős hölgy vette át a szót, kalapban, és mind bátrabban hangoztatta, hogy ha a nyomorékoknak liftet meg rámpát kell építeni Brüsszel parancsára, akkor az is méltányolható, ha valaki nem lehet boldog gigantikus médiabirodalom nélkül. – Most mér, amikor proligyerekek szívműtétjére gyűjtenek, az nem ugyanez? – kérdezte félhangosan, és mindenki helyeselt, hogy de, pont ugyanilyen.

És az adakozás nem látszott szűnni. Futárok érkeztek, és hangosbeszélőn tették közzé a további felajánlásokat. Úton van még egy országos televízió, további internetes portálok, bulvárlapok, piros alma, mogyoró. A beteg, didergő kéregetőt lassan belepték a felmasnizott csomagok, alig kapott tőlük levegőt.

A vásárlók egyik lábukról a másikra álltak zavarukban. Egyre dühösebbek lettek, ahogy a nagyszerű gesztusok szembesítették őket saját kuporiságukkal és kisszerűségükkel. Megszólaltak az irigység hangjai, előbb morgolódva, aztán nekibátorodva. – Az én kislányom ötös nyelvtanból és hittanból is, ő mért nem kaphat legalább egy megyei napilapot? – A Csollányka évek óta írogat, de neki senki se vesz magazint!

A harag folyvást dagadt, és kényelmes kiutat kínált a szégyenből. Egyesek tudni vélték, hogy nem is jószántukból adják ám ezt a sok kincset, hanem mert rettegnek, hogy ha az öreg mégis kinyitná a hegedűtokot, abból mi kerül elő. Mások arról kezdtek beszélni, hogy az egész csak úgynevezett jóemberkedés, a túlhajtott emberijogizmus tünete, mint a hermafrodita vécé meg általában a másmilyen emberek ki nem belezése. – Mibe kerül ez nekünk? Ki fizeti ezt? – kérdezte ugyanaz a férfi, aki már szerepelt korábban. – Biztos a Soros! – vágta rá a kalapos néni, aki egyébként mézeskalács-alapanyagért jött le, holott tudta, hogy az unokák idén se jönnek haza. De hátha mégis.

A kör közepén állók most már gyanakodva méregették az adományokat. Egy szociológus kinézetű jampec a cipője orrával böködte az egyik elgurult kábeltévét.

Azt épp nem kiabálták, hogy feszítsd meg, mert nem olvasták még ezt a két szót egymás mellett. De a hangulat tapinthatóan ellenségessé vált. – Kibaszott nyomorékok! – üvöltötte egy félrészeg rosszarcú, a tömeg pedig felmordult és mozgásba lendült.

Az öreg nagy szusszanással levetette a hasáról a Békés Megyei Hírlapot a teljes szerkesztőbizottsággal és kuratóriummal együtt, azután meglepő fürgeséggel előkapta a hegedűtokot, és felpattintotta a zárakat. A járókelők megdermedtek, és a legrosszabb hátsó gondolatokkal meredtek rá.

Elővette a hegedűt, és egy szomorú dalt kezdett játszani. Nagyon, nagyon szomorút.

Borítókép: Käthe Kollwitz - A német gyerekek éhesek (1923)