"Na, ezért nem félek a karaktergyilkosságtól" - portré Győri Péter józsefvárosi polgármesterjelöltről

„Három fiútestvéremmel együtt zsíros kenyéren nőttünk fel. Pedagógus szülők fizetéséből nem is nagyon lehetett ez másként” – mondja a 63 éves szociálpolitikai szakember. Harmadikos gimnazista korában majdnem kicsapták az ország összes középiskolájából, mert március 15-én szóvá tette, hogy a diáktársai nem viselnek kokárdát, végül édesapja munkahelyén, a Fazekas Gimnáziumban leérettségizhetett. „Azért mentem a Közgázra, mert két kedvenc tantárgyamból, történelemből és matematikából volt felvételi.” A diplomaszerzés után az MTA Szociológiai Kutatóintézetében dolgozott. Terepkutatásai alapján több tanulmányt írt a budapesti szegénytelepekről. 1979-es alapítása óta tagja volt a Szegényeket Támogató Alapnak. 1990-ben SZDSZ-es politikusként került a Fővárosi Közgyűlésbe, ahol tizenkét évig a szociális és lakásügyi bizottság elnökeként dolgozott, majd 2002–2018 között a legnagyobb hajléktalanellátó szervezet, a Budapesti Módszertani Központ igazgatóhelyettese lett. Ő hozta létre a hajléktalanokat támogató Menhely Alapítványt és a díjhátralékosokat segítő Hálózat Alapítványt.

A felesége szociális munkás, három lányuk közül a legidősebb etológus, és kreatív könyveket ír, a másik gyermekkönyveket szerkeszt, a legkisebb pedig képzőművész. Mindhárom testvérének szintén három gyermeke született. A nagy család hagyományosan Mikuláskor találkozik. Egy józsefvárosi bérházban laknak. „Szeretem, hogy sokféle ember él itt együtt” – ad magyarázatot a választásra, aminek kezdetben főleg anyagi okai voltak. „Kis igényű vagyok, nem építettem házat, nem akartam luxuskocsit, nem akarok elutazni a világ másik végére” – mondja. Megelégszik a történelmi Magyarország tájainak bebarangolásával.

Túry Gergely

HVG: Merne fogadni arra, hogy ön lesz a befutó a vasárnapi polgármester-választáson?

Győri Péter: Nem. De ha lenne rá pénzem, azt sem fogadásra szánnám, hanem kampányra.

Akkor miért indult el, miért csinálja végig?

Félve a karaktergyilkosságtól, számos civil jelölt nem mert elindulni. Milyen szomorú lett volna, ha egyetlen jelöltet sem tud felmutatni az ellenzék! Missziónak fogom fel az indulásomat annak érdekében, hogy az ellenzéki pártok újraépíthessék magukat az országgyűlési választási sokk után. Aktivizálják az önkénteseiket, reorganizálják a társadalmi kapcsolataikat, és rátaláljanak az együttműködés útjaira. Ez talpraállási gyakorlat.

Ön miért nem fél a karaktergyilkosságtól? Vagy épp ettől félve nem támadja vehemensen a kerület korábbi vezetését?

Részben a korábbi kezdeményezésekre építve a kerület valóban ért el eredményeket, ezeket nem tagadom. De viccesnek tartom, hogy a versenytársam annak a – Józsefvárosban egyébként nagyon későn és nagyon alacsony összeggel indult – társasház-felújítási programnak a csúcsra járatásával kampányol, amit én dolgoztam ki fővárosi politikusként. Na, ezért nem félek a karaktergyilkosságtól: ezeket az eredményeket senki sem veheti el tőlem.

Tegyük fel, hogy nyer, mekkora mozgástere lenne a fideszes többségű közgyűlésben?

Amekkorát kiharcolok magamnak. Ebben már van gyakorlatom, hiszen évtizedekig dolgoztam a közigazgatásban. Be tudom például vonni a civileket a munkába, nyilvánossá tudom tenni a döntéseket. Egy-egy kilakoltatási végzést például nem a közgyűlés, hanem a polgármester ír alá. Ha a rehabilitációs programokat csak egy picit arra tudom hajlítani, hogy a most ott élők is jól járjanak, már sokat tettem.

Többször panaszolta, hogy „arcpirítóan” kevés a szociális bérlakás, de épp akkor olvadt el ez az állomány, amikor ön vezette a lakásügyi bizottságot!

Ezért őszültem így meg. Frusztráló dolog lakáspolitika nélküli városban lakáspolitikusnak lenni.

Miért nem mondott le?

Gondolja, hogy nem tettem meg? Nem engedtek el, mert nem sok lakáspolitikai szakember volt a kilencvenes években. Másrészt azt hiszem, jobb, ha valami kompromisszumokkal valósul meg, mint sehogy. Nagy eredmény volt például, hogy a kilencvenes évek közepén bevezettük a közüzemi díjak kompenzációját, ami nyolcvanezer budapesti családnak nyújtott segítséget abban, hogy megtartsa a lakását. Ebből 2005-ben országos program lett, amit sajnos néhány éve megszüntettek. Így a hajléktalanellátó rendszer olyan emberekkel lett tele, akiket működő lakáspolitikával bent lehetne tartani a lakásukban.

Akadémiai kutatóként mit keresett 1989-ben a hajléktalanok Blaha Lujza téri ülősztrájkjánál?

Sosem zárkóztam be a kutatóintézetbe vagy az egyetemre. Már közgazdászhallgatóként kérdezőbiztos voltam, amikor a Buváti felmérte a szanálására ítélt házakban élő családok helyzetét. A kezem alól bontották le az angyalföldi nyomortelepet, a Tripoliszt. Nem kerülhettem el, hogy a tanács és a lakók között ne közvetítsek, hiszen a valódi „hivatalosság” nem nagyon állt velük szóba. Így volt ez 1989-ben a Blaha Lujza téren is: a hatóságok nem tudtak mit kezdeni az üggyel, a tüntető hajléktalanok meg nem bíztak a hivatalos közegben. Belecsöppentem.

Nem ment el a kedve az egésztől, amikor védencei szétverték a Vajdahunyad utcai szállót?

Nem értem rá erre, mert fel kellett építeni a semmiből a hajléktalanellátó rendszert. Meg kellett teremteni a finanszírozását, meg kellett alapítani a Menhely Alapítványt.

Tényleg, miért nem ült fel a „betiltja-a-fidesz-a-hajléktalanságot” vonatra?

A hajléktalanságról sok zöldséget összehordanak a politikusok, de akik a gyakorlatban is érintettek, tudják, hogy a rendőr csak arrébb tudja küldeni a hajléktalant. Sokszor elmondtam, hogy a megoldás az lenne, hogy a szociális munkás, a közterület-fenntartó, a polgárőr és a rendőr közösen lép fel, és elhelyezi a hajléktalant valamelyik ellátószervezetnél, és őt ott folyamatosan utógondozzák. Mindehhez persze hiányzik a megfelelő ellátórendszer.

Hogyan sikerült megmaradnia a Tarlós-érában?

Én is csak a sajtóból tudom, hogy Demszky Gábor azt mondta 2010-ben az utódjának, hogy Atkári Jánoshoz és hozzám ne nyúljon. Tarlós akceptálta, hogy a Menhely Alapítvány képes összefogni a számos civil és hivatalos szereplőből álló hajléktalanellátást. Azt kell mondanom, hogy engem mint a fővárosi hajléktalanellátás szakemberét megbecsülnek. Ezen csodálkozom is néha. Voltak vitáim is persze, de hangsúlyozom: fegyelmezett közalkalmazott vagyok.

A sajátjaival is volt vitája, két ízben is összeugrott a szintén SZDSZ-es Iványi Gáborral.

A kilencvenes évek közepén arról volt szó, hogy Iványiék többet költöttek, mint amennyi a rendelkezésükre állt. Rosszul éltem meg, hogy ebben az ügyben megszemélyesítettek, holott ez egy jogi ügy volt, amit a fenntartónak kezdeményeznie kellett. 2011-ben a főváros döntött úgy, hogy csak a Menhely Alapítvánnyal és a Máltai Szeretetszolgálattal köt szerződést.

Bármennyire „fegyelmezett közalkalmazott”, már nem dolgozik a fővárosnál, miért?

Elértem a nyugdíjkorhatárt. A munkáltatóim azt gondolták, menjek is el nyugdíjba. Lehet, hogy én is így gondoltam. Rengeteg dolgom van még.

HAMVAY PÉTER