Murányi Gábor
Murányi Gábor
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Reményeket és illúziókat rombolt szét az 1956 utáni újabb trauma, Csehszlovákia 1968-as megszállása, amely ellen Magyarországon alig néhányan tiltakoztak nyilvánosan.

„A hűvös, szeles időjárás ellenére vidám, színpompás, gazdag ünnep volt augusztus 20., alkotmányunk évfordulója” – adta tudtul az MTI. A hírösszefoglaló a szintén ünnepnapot tartó napilapokban csak egynapos késéssel, 1968. augusztus 22-én, csütörtökön jelent meg egy másik – csupa nagybetűvel szedett – közlemény szomszédságában. E szerint „a Magyar Népköztársaság kormánya – együtt más szövetséges országokkal – segítséget nyújt – beleértve a fegyveres támogatást is – a testvéri csehszlovák népnek a belső szocializmusellenes, valamint a külső imperialista erők által létrehozott ellenforradalmi fordulat veszélyének elhárítása céljából.”

©

A hír addigra már futótűzként terjedt. A tiltott Szabad Európa Rádióból (SZER) már azt is lehetett tudni, hogy a világ hangos a különféle tiltakozásoktól. A zavarása miatt recsegő hangú SZER kiemelten foglalkozott azzal a nyilatkozattal, amelyet a baloldali értelmiségiek korculai nyári egyetemén részt vevő öt magyar filozófus és szociológus, Heller Ágnes, Márkus György, Márkus Mária, Sós Vilmos és Tordai Zádor tett közzé. A marxista frazeológiával megfogalmazott tiltakozás („A Varsói Szerződés bizonyos tagállamainak beavatkozása komoly veszélyt jelent a szocializmus fejlődésére.”) – mint azt Rainer M. János történész 2008-as írásában kiemelte – „két vonatkozásban lépett át 1956 óta áthághatatlan határokat: nyilvános volt és kollektív”.

A nyugati visszhangja miatt elhallgathatatlan „dupla határsértés” 1968 augusztusában elfedte azt, amiről a megszállást követő harmadik napon Kádár János a pártvezetés kicsit tágabb körében, az MSZMP központi bizottsága és a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány rendkívüli együttes ülésén beszélt. Az első titkár értelmezése szerint „közvéleményünket meglepte Csehszlovákia bajtársi megsegítése”, ezért az akcióra való reagálás is „vegyes” volt. „Az elvtársak, a kommunisták megértéssel”, sőt „helyesléssel” fogadták – bizonygatta Kádár. Aztán az elvtársak sorából rögvest kiiktatva a korculai okoskodókat, lekezelő hangsúllyal tette hozzá: „az intellektuelek általában ellenzik”.

Radnóti Sándor egyetemi hallgatóként
©

Pedig akkor még nem szembesül(hetet)t mindazokkal az „intellektuelmegnyilvánulásokkal”, amelyeket a következő hetekben apparátusának, de neki magának is kezelnie kellett. Egy egyetemi hallgatónak, Radnóti Sándornak az augusztus 22-én személyesen kézbesített levele akkortájt leginkább csak a címzettnek, Király István egyetemi tanárnak okozott főfájást. Azt olvashatta ugyanis, hogy tanítványa – akinek a pártba való belépését ajánlójaként is szorgalmazta – visszavonja felvételi kérelmét, mivel „az még a kibontakozás reményeibe és illúzióiba kapaszkodott”. Az MSZMP kultúrpolitikájának egyik szürke eminenciását mérhetetlenül felbőszítette e renitens megnyilvánulás. A  magához rendelt 22 éves ifjoncot először papos szelíd érveléssel, utóbb ordítozva próbálta jobb belátásra bírni. „A testvéri tankok csehszlovákiai beavatkozása engem nagy tévedéstől mentett meg, attól, hogy a kritikai értelmiséginek a kommunista párton belül kell érvényesíteni véleményét” – idézte fel sorsfordító emlékét tavaly a filozófus-esztéta professzor Radnóti, aki a Kádár-korszak demokratikus ellenzékének, majd a rendszerváltás utáni időszak szellemi életének lett meghatározó alakja, s jó néhány év óta állandó céltáblája a kormányfő túllihegőinek. Akik, úgy tűnik, félreértve „Orákulum” Viktor idei tusnádfürdői útmutatását („itt az ideje, hogy a '68-asokat végleg elfelejtsük”), mind vehemensebb alpárisággal támadják a 68-as generáció tagjaként.

Az elfeledtetés és az agyonhallgatás taktikájával fél évszázada a kádári hatalom sikeresebben élt. Belügyérek segítségével a sajtóirányítás például a botrányt kerülve próbált utánajárni, hogy az akkor is kormánylapként üzemelő Magyar Hírlapban miként jelenhetett meg épp a megszállás idején egy több mint áthallásos történelmi visszatekintés. A München előtti hetek című írás 1938 „forró nyarára” emlékeztetett, amikor is egy nagy (akkor a német) birodalom a bekebelezendő ország ellen nap mint nap „harsány nótát fújt”, mondván, a „hihetetlenül szemtelen cseh kihívások hosszú láncolata” valóságos provokáció, amely határozott válaszlépésért kiált. Mivel a cikk szerzője, Firon András – aki 1956-ban az utóbb ellenforradalminak titulált Magyar Honvéd című lap újságírója volt – bizonyítani tudta, hogy az időzítéshez semmi köze, kirúgására csak hónapokkal később, más mondvacsinált indokokkal került sor.

Augusztus 24-én, amikor a Népszabadság összeállítást is közölt arról, hogy „a magyar dolgozók táviratokban, levelekben és gyűléseken fejezik ki egyetértésüket a messzemenő testvéri segítséggel”, három – másoknál jóval nehezebben negligálható – protestáló levél is született. Három hithű, az emberarcú szocializmus iránt, mondhatni, elkötelezett elvtárs írásbeli tiltakozásai cáfolták Kádár fentebb citált szavait. A munkásmozgalom sokszor kiátkozott, majd visszafogadott, a filozófia történetének viszont máig megkerülhetetlen személyisége, Lukács György „kommunista kötelességének” tartotta rövidke levélben közölni a kultúra korlátlan urával, Aczél Györggyel, hogy nem ért egyet a megszállással. Ugyanezt hozta a pártvezetés tudtára az igen kacskaringós politikai utat bejárt, 1955-ben például a reformer Nagy Imre utódjaként miniszterelnökké kinevezett Hegedüs András. Az 1955-ben még sztálinista miniszterelnök – szűk másfél évtizeddel később – az „ellenzék fészkének”, a Szociológiai Kutatócsoportnak volt a vezetője. A központi bizottságnak címzett, ugyancsak marxista frazeológiájú levelében szinte jóvátehetetlen kárként aposztrofálta a bevonulást. Munkatársai nála is tovább mentek. A soron következő párttaggyűlésen kollektíven bélyegezték meg az általuk agressziónak és intervenciónak minősített megszállást. Egyikük, Földvári Tamás pedig – nem várva meg a tiltakozás „főkolomposainak” kizárását, Hegedüs őszi leváltását – maga lépett ki az MSZMP-ből.

Tömpe András az 1960-as években. Végzetes megrendülés
©

A harmadik, Kádár számára állítólag a legkínosabb tiltakozás Kelet-Berlinben, a hivatalban lévő nagykövet tollából született. A titokzatos múltú – 1947 és 1959 között például a szovjet titkosszolgálatnál is tevékenykedő, s az 1956 utáni kádári konszolidációban főrendőrként, majd pártfunkcionáriusként szerepet vállaló – Tömpe András hosszú levelében azt fejtegette, hogy „Csehszlovákia azon az úton volt, hogy a szocialista országok között elsőnek valósítsa meg a demokrácia olyan fokát, amely a fejlett nyugati országokban élő dolgozók számára is vonzóvá tette volna a szocialista rendszert”, a megszállás „felmérhetetlen károkat” okozott, és hogy „nem lehet arra hivatkozni, hogy a Szovjetunió iránti hűségből kellett együtt masírozni”. Az állomáshelyét protokolláris kötelezettségeit mellőzve hátrahagyó Tömpét Kádár szeptember közepén kérette/rendelte magához. Arra az augusztus óta hajtogatott érvére, miszerint a párt nehéz döntését a nép támogatta, hiszen csak három tiltakozás született, a mélységesen csalódott (s pár év múltán fejébe golyót röpítő) Tömpe azzal replikázott: „Sajnos, megvert ország, megvert nép vagyunk.”

Hasonló következtetésre jutott ugyanezekben a napokban Csoóri Sándor is egy általa és – nem tévedés: az évtizeddel később már Kádárról apologetikus könyvet közreadó Gyurkó László által – kezdeményezett aláírásgyűjtési akció fiaskója után. E furcsa páros „a magyar szellemi élet potentátjaival” kívánt szót emeltetni, de akciójukhoz csak Jancsó Miklós filmrendező adta a nevét. „A nagy öregek vonakodtak aláírni” – jegyezte fel a naplójába Csoóri panaszszavait az 1956-ban emigrált Gömöri György. A költő-műfordító – aki frissen szerzett angol állampolgársággal éppen akkor látogathatott először haza – arról is értesült, hogy az „irodalom fejedelme”, Illyés Gyula így hárított: „Nem érdemes elrontani jelenlegi jó viszonyunkat a hatalommal. Majd ha valami közvetlenül érint bennünket, tiltakozunk.” Efféle kínos „élményét” az egyik korculai aláíró is felelevenítette az ezredfordulón. A relatív szólásszabadságot féltve egykoron ugyanis még baráti körben is sokan kérdezgették értetlenkedve Sós Vilmost: „Miért pont a csehek miatt kell tiltakozni?”

A választ erre alighanem azok a „némán szolidáris” tüntetők ismerték a legjobban, akik például 1968-ban, még a megszállást követő hetekben is tömött sorokban várakoztak a csehszlovák nagykövetség Rózsa utcai kultúrterme előtt, hogy megnézzék a cseh új hullám mámorító szabadságérzetet közvetítő filmjeit, köztük Milos Formannak a diktatúráról forgatott maró szatíráját, a Tűz van, babám! című, már szinkronizált, de a hivatalos bemutató előtt betiltott filmjét.

„Ne engedjük, hogy párttagságunk és a közvélemény csak ezzel foglalkozzon (...) Hangsúlyozzuk, hogy az MSZMP töretlenül folytatja eddigi munkáját” – adta ki a jelszót Kádár az éppen csak elindult új gazdasági mechanizmus és a relatíve jobb helyzet miatti közfélelemre rájátszva. S nem állítható, hogy az „esemény” leértékelése és a róla szóló beszéd elfojtása ne hozott volna időleges sikert. Legdrámaibban ez 1969 januárjában mutatkozott meg, mikor is a prágai egyetemista, Jan Palach kétségbeesett tiltakozását követve a 17 éves Bauer Sándor a Nemzeti Múzeum kertjében gyújtotta fel magát. Míg önkéntes tűzhalálával Palach egy csapásra lett nemzeti hős, és a temetése sok tízezres megmozdulásokat eredményezett, a sérüléseibe háromnapos szenvedés után belehalt Bauer „öngyilkossági kísérletéről” mindössze egy néhány soros újsághír tudósított.

MURÁNYI GÁBOR

[email protected]

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!