Reményeket és illúziókat rombolt szét az 1956 utáni újabb trauma, Csehszlovákia 1968-as megszállása, amely ellen Magyarországon alig néhányan tiltakoztak nyilvánosan.
„A hűvös, szeles időjárás ellenére vidám, színpompás, gazdag ünnep volt augusztus 20., alkotmányunk évfordulója” – adta tudtul az MTI. A hírösszefoglaló a szintén ünnepnapot tartó napilapokban csak egynapos késéssel, 1968. augusztus 22-én, csütörtökön jelent meg egy másik – csupa nagybetűvel szedett – közlemény szomszédságában. E szerint „a Magyar Népköztársaság kormánya – együtt más szövetséges országokkal – segítséget nyújt – beleértve a fegyveres támogatást is – a testvéri csehszlovák népnek a belső szocializmusellenes, valamint a külső imperialista erők által létrehozott ellenforradalmi fordulat veszélyének elhárítása céljából.”
A hír addigra már futótűzként terjedt. A tiltott Szabad Európa Rádióból (SZER) már azt is lehetett tudni, hogy a világ hangos a különféle tiltakozásoktól. A zavarása miatt recsegő hangú SZER kiemelten foglalkozott azzal a nyilatkozattal, amelyet a baloldali értelmiségiek korculai nyári egyetemén részt vevő öt magyar filozófus és szociológus, Heller Ágnes, Márkus György, Márkus Mária, Sós Vilmos és Tordai Zádor tett közzé. A marxista frazeológiával megfogalmazott tiltakozás („A Varsói Szerződés bizonyos tagállamainak beavatkozása komoly veszélyt jelent a szocializmus fejlődésére.”) – mint azt Rainer M. János történész 2008-as írásában kiemelte – „két vonatkozásban lépett át 1956 óta áthághatatlan határokat: nyilvános volt és kollektív”.
A nyugati visszhangja miatt elhallgathatatlan „dupla határsértés” 1968 augusztusában elfedte azt, amiről a megszállást követő harmadik napon Kádár János a pártvezetés kicsit tágabb körében, az MSZMP központi bizottsága és a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány rendkívüli együttes ülésén beszélt. Az első titkár értelmezése szerint „közvéleményünket meglepte Csehszlovákia bajtársi megsegítése”, ezért az akcióra való reagálás is „vegyes” volt. „Az elvtársak, a kommunisták megértéssel”, sőt „helyesléssel” fogadták – bizonygatta Kádár. Aztán az elvtársak sorából rögvest kiiktatva a korculai okoskodókat, lekezelő hangsúllyal tette hozzá: „az intellektuelek általában ellenzik”.
Pedig akkor még nem szembesül(hetet)t mindazokkal az „intellektuelmegnyilvánulásokkal”, amelyeket a következő hetekben apparátusának, de neki magának is kezelnie kellett. Egy egyetemi hallgatónak, Radnóti Sándornak az augusztus 22-én személyesen kézbesített levele akkortájt leginkább csak a címzettnek, Király István egyetemi tanárnak okozott főfájást. Azt olvashatta ugyanis, hogy tanítványa – akinek a pártba való belépését ajánlójaként is szorgalmazta – visszavonja felvételi kérelmét, mivel „az még a kibontakozás reményeibe és illúzióiba kapaszkodott”. Az MSZMP kultúrpolitikájának egyik szürke eminenciását mérhetetlenül felbőszítette e renitens megnyilvánulás. A magához rendelt 22 éves ifjoncot először papos szelíd érveléssel, utóbb ordítozva próbálta jobb belátásra bírni. „A testvéri tankok csehszlovákiai beavatkozása engem nagy tévedéstől mentett meg, attól, hogy a kritikai értelmiséginek a kommunista párton belül kell érvényesíteni véleményét” – idézte fel sorsfordító emlékét tavaly a filozófus-esztéta professzor Radnóti, aki a Kádár-korszak demokratikus ellenzékének, majd a rendszerváltás utáni időszak szellemi életének lett meghatározó alakja, s jó néhány év óta állandó céltáblája a kormányfő túllihegőinek. Akik, úgy tűnik, félreértve „Orákulum” Viktor idei tusnádfürdői útmutatását („itt az ideje, hogy a '68-asokat végleg elfelejtsük”), mind vehemensebb alpárisággal támadják a 68-as generáció tagjaként.
Az elfeledtetés és az agyonhallgatás taktikájával fél évszázada a kádári hatalom sikeresebben élt. Belügyérek segítségével a sajtóirányítás például a botrányt kerülve próbált utánajárni, hogy az akkor is kormánylapként üzemelő Magyar Hírlapban miként jelenhetett meg épp a megszállás idején egy több mint áthallásos történelmi visszatekintés. A München előtti hetek című írás 1938 „forró nyarára” emlékeztetett, amikor is egy nagy (akkor a német) birodalom a bekebelezendő ország ellen nap mint nap „harsány nótát fújt”, mondván, a „hihetetlenül szemtelen cseh kihívások hosszú láncolata” valóságos provokáció, amely határozott válaszlépésért kiált. Mivel a cikk szerzője, Firon András – aki 1956-ban az utóbb ellenforradalminak titulált Magyar Honvéd című lap újságírója volt – bizonyítani tudta, hogy az időzítéshez semmi köze, kirúgására csak hónapokkal később, más mondvacsinált indokokkal került sor.
Augusztus 24-én, amikor a Népszabadság összeállítást is közölt arról, hogy „a magyar dolgozók táviratokban, levelekben és gyűléseken fejezik ki egyetértésüket a messzemenő testvéri segítséggel”, három – másoknál jóval nehezebben negligálható – protestáló levél is született. Három hithű, az emberarcú szocializmus iránt, mondhatni, elkötelezett elvtárs írásbeli tiltakozásai cáfolták Kádár fentebb citált szavait. A munkásmozgalom sokszor kiátkozott, majd visszafogadott, a filozófia történetének viszont máig megkerülhetetlen személyisége, Lukács György „kommunista kötelességének” tartotta rövidke levélben közölni a kultúra korlátlan urával, Aczél Györggyel, hogy nem ért egyet a megszállással. Ugyanezt hozta a pártvezetés tudtára az igen kacskaringós politikai utat bejárt, 1955-ben például a reformer Nagy Imre utódjaként miniszterelnökké kinevezett Hegedüs András. Az 1955-ben még sztálinista miniszterelnök – szűk másfél évtizeddel később – az „ellenzék fészkének”, a Szociológiai Kutatócsoportnak volt a vezetője. A központi bizottságnak címzett, ugyancsak marxista frazeológiájú levelében szinte jóvátehetetlen kárként aposztrofálta a bevonulást. Munkatársai nála is tovább mentek. A soron következő párttaggyűlésen kollektíven bélyegezték meg az általuk agressziónak és intervenciónak minősített megszállást. Egyikük, Földvári Tamás pedig – nem várva meg a tiltakozás „főkolomposainak” kizárását, Hegedüs őszi leváltását – maga lépett ki az MSZMP-ből.
A harmadik, Kádár számára állítólag a legkínosabb tiltakozás Kelet-Berlinben, a hivatalban lévő nagykövet tollából született. A titokzatos múltú – 1947 és 1959 között például a szovjet titkosszolgálatnál is tevékenykedő, s az 1956 utáni kádári konszolidációban főrendőrként, majd pártfunkcionáriusként szerepet vállaló – Tömpe András hosszú levelében azt fejtegette, hogy „Csehszlovákia azon az úton volt, hogy a szocialista országok között elsőnek valósítsa meg a demokrácia olyan fokát, amely a fejlett nyugati országokban élő dolgozók számára is vonzóvá tette volna a szocialista rendszert”, a megszállás „felmérhetetlen károkat” okozott, és hogy „nem lehet arra hivatkozni, hogy a Szovjetunió iránti hűségből kellett együtt masírozni”. Az állomáshelyét protokolláris kötelezettségeit mellőzve hátrahagyó Tömpét Kádár szeptember közepén kérette/rendelte magához. Arra az augusztus óta hajtogatott érvére, miszerint a párt nehéz döntését a nép támogatta, hiszen csak három tiltakozás született, a mélységesen csalódott (s pár év múltán fejébe golyót röpítő) Tömpe azzal replikázott: „Sajnos, megvert ország, megvert nép vagyunk.”
Hasonló következtetésre jutott ugyanezekben a napokban Csoóri Sándor is egy általa és – nem tévedés: az évtizeddel később már Kádárról apologetikus könyvet közreadó Gyurkó László által – kezdeményezett aláírásgyűjtési akció fiaskója után. E furcsa páros „a magyar szellemi élet potentátjaival” kívánt szót emeltetni, de akciójukhoz csak Jancsó Miklós filmrendező adta a nevét. „A nagy öregek vonakodtak aláírni” – jegyezte fel a naplójába Csoóri panaszszavait az 1956-ban emigrált Gömöri György. A költő-műfordító – aki frissen szerzett angol állampolgársággal éppen akkor látogathatott először haza – arról is értesült, hogy az „irodalom fejedelme”, Illyés Gyula így hárított: „Nem érdemes elrontani jelenlegi jó viszonyunkat a hatalommal. Majd ha valami közvetlenül érint bennünket, tiltakozunk.” Efféle kínos „élményét” az egyik korculai aláíró is felelevenítette az ezredfordulón. A relatív szólásszabadságot féltve egykoron ugyanis még baráti körben is sokan kérdezgették értetlenkedve Sós Vilmost: „Miért pont a csehek miatt kell tiltakozni?”
A választ erre alighanem azok a „némán szolidáris” tüntetők ismerték a legjobban, akik például 1968-ban, még a megszállást követő hetekben is tömött sorokban várakoztak a csehszlovák nagykövetség Rózsa utcai kultúrterme előtt, hogy megnézzék a cseh új hullám mámorító szabadságérzetet közvetítő filmjeit, köztük Milos Formannak a diktatúráról forgatott maró szatíráját, a Tűz van, babám! című, már szinkronizált, de a hivatalos bemutató előtt betiltott filmjét.
„Ne engedjük, hogy párttagságunk és a közvélemény csak ezzel foglalkozzon (...) Hangsúlyozzuk, hogy az MSZMP töretlenül folytatja eddigi munkáját” – adta ki a jelszót Kádár az éppen csak elindult új gazdasági mechanizmus és a relatíve jobb helyzet miatti közfélelemre rájátszva. S nem állítható, hogy az „esemény” leértékelése és a róla szóló beszéd elfojtása ne hozott volna időleges sikert. Legdrámaibban ez 1969 januárjában mutatkozott meg, mikor is a prágai egyetemista, Jan Palach kétségbeesett tiltakozását követve a 17 éves Bauer Sándor a Nemzeti Múzeum kertjében gyújtotta fel magát. Míg önkéntes tűzhalálával Palach egy csapásra lett nemzeti hős, és a temetése sok tízezres megmozdulásokat eredményezett, a sérüléseibe háromnapos szenvedés után belehalt Bauer „öngyilkossági kísérletéről” mindössze egy néhány soros újsághír tudósított.
MURÁNYI GÁBOR
muranyi.gabor@hvg.hu
Súlyos következményekkel jár és meglepő fordulatokat hozhat az a tulajdonosi összetétel, amely a kormány döntése alapján kialakul a magyar védelmi ipar meghatározó vállalatainál.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
