HVG: Most megjelent, Testvéreim és a nyáj című könyvében külföldi látogatásainak beszámolóit gyűjtötte egybe. Melyik ország evangélikus egyházának az értékeit érzi legközelebb magához?
Fabinyi Tamás: Legdinamikusabban az afrikai egyházak növekednek, rám is nagy hatással vannak. Sokat tanulhatunk élő hitükből, derűjükből és az üldöztetés közepette mutatott áldozatvállalásukból.
HVG: Meglepődtem volna, ha a svédeket említi, ahol a stockholmi püspök le akarta venni az egyik templomról a keresztet, hogy ne sértse a más vallásúakat. A hagyomány szétverését vagy az evangélikusokra jellemző állandó megújulást látja ebben a lépésben?
F. T.: A XX. században a svéd egyház rendkívül jó válaszokat adott szociális és egyéb kérdésekre, de a megfelelési kényszert aztán nagyon eltúlozta. Nemcsak az elvesztett hívek száma miatt problémás ez, hanem teológiai és hitvallási szempontból is, még ha nem is olyan általános a jelenség, amilyennek a sajtó nálunk gyakran bemutatja.
Fabiny Tamás
Fazekas István
HVG: Ön ezek szerint nem tart attól, hogy a muszlim kultúra előtti behódolás – Houellebecq regényének címét kölcsönvéve – elpusztítja a kereszténységet, az európai kultúrát?
F. T.: Az integráció valóban nem működik, ha egyszerre túl sok bevándorló zúdul egy civilizációra. De ha a kereszténység elég erős, és leleményes, fontos feladata van a kezelhető létszámú betelepülők integrációjában. Számos jó példát láttam erre magam is. Norvégiában például az istentisztelet végén a lelkész a helyi focicsapat meccsére szóló jegyeket osztogatott az ott lévő menekülteknek, így próbálva nemzeti és lokális önazonosságot ébreszteni bennük. Máshol tolmácsgépeket helyeztek el a templomokba, hogy az istentiszteletre ellátogató bevándorlók értsék a prédikációt. A misszió ma nem a régi módszerekkel folyik, hanem lehetőségként szinte házhoz jön. Az a német keresztény közösség, amelyik támogatta egy mecset felépítését, szintén nem behódolásból tette ezt, hanem azért, hogy ott transzparens módon gyakorolhassák a hitüket a muszlimok, és ne minden szempontból homályos zugban, zavaros és ellenséges tartalommal. Ugyanezzel a logikával oktatják Ausztriában állami intézményben az imámjelölteket. Több európai országban találkoztam olyan volt muszlimokkal, akik megfelelő felkészítés után megkeresztelkedtek, és aktív tagjai a keresztény közösségnek. Érdemes lenne ezekről a jó példákról is beszélni, akkor talán a félelem is oldódna.
HVG: Miért nem teszik?
F. T.: Iraki utam után az egyik televízióban elmeséltem azt a szívszorító példát, amikor a Moszulból sietve menekülő egyik kereszténynek a muszlim szomszédja a kendője alatt őrizte meg a feszületét, és amikor ő évek múltán hazatérhetett, tőle visszakapta. Ez a fél perc valamiért mégsem került adásba. Pedig „plakatív igazságok” helyett értelmes párbeszédre volna szükség.
HVG: Az egyházán belül nem kapott bírálatokat közéleti megnyilvánulásaiért?
F. T.: Volt olyan lelkész kolléga, aki megkérdezte, hogy egyik-másik nyilatkozatommal miért teszem ki az egyházat a kormány büntetésének. Visszakérdeztem: miért sérti meg a kormányt azzal, hogy a bosszúállását feltételezi segítő szándékú vélemény miatt. Ez a vita azonban már nyugvópontra jutott. Semjén Zsolttal több alkalommal is tisztáztuk a félreértéseket, és tervezzük, hogy a mi egyházunk is megújítsa szerződését az állammal.
HVG: Azt olvastam a Magyar Időkben az önök által a mostani zsinaton újraválasztott világi vezetőről, a Petőfi Irodalmi Múzeum éléről nemrég leváltott Prőhle Gergelyről, hogy a Tanácsköztársaságot éltető kiállítást rendezett. És hogy ez olyan, mintha a megválasztásával üzennének a kormánynak, hiszen a fideszes képviselőt, Font Sándort is választhatták volna helyette.
F. T.: Prőhle Gergely nem rendezett a Tanácsköztársaságot éltető kiállítást, a választás pedig annyit üzent, hogy egyházunk népe nem hitte el ezt a badarságot, a zsinat pedig autonóm módon döntött. Font Sándor a déli egyházkerület felügyelőjeként így is tagja egyházunk vezető testületének. A kormánynak pedig nem üzengetünk, hiszen közvetlen tárgyalásban állunk vele. Az ugyancsak újraválasztott elnök-püspöknek az egyház egységét is kell őriznie, nem szabad elveszítenie híveket a közéleti megnyilvánulások miatt.
HVG: Egy hívet már elveszítettek, a kormánytámogató felvonulásokat kormánypénzből szervező Bayer Zsoltot, ő az áprilisi választások idején lépett ki az egyházukból.
F. T.: Természetesen ez szigorúan az ő magánügye. Úgy tudom, fiatalként a budavári gyülekezetben fordult meg. Hangzatos kilépése után tájékozódtam abban a közösségben, ám ott is már csak a tévéből ismerték. Az egészet nagyon rosszul éltem meg. Mindig árt az evangélikus egyháznak, hogy a politikai térbe vonják be, akár az ilyen nyilatkozatokkal, de bizony azzal is, amikor a másik oldalról szalagcímben hozták, hogy „kormánykritikus mise a közrádióban”. S ha már itt tartunk, elmondom: engem is óvatosabbá tett, hogy a média folyton pártpolitikai összefüggésbe próbálja helyezni a nyilatkozataimat. Nem akarom, hogy teológiai, hitvallásos, püspöki megnyilatkozásaimat instrumentalizálják.
HVG: Mégis mi az, ami a legjobban zavarja a jelen hatalomban?
F. T.: Nem a hatalomra hegyezném ezt ki, hanem egy egyre inkább elharapódzó emberi viselkedésformára. Mérhetetlenül zavar, ha az emberekben talán rejtve ott lévő rosszindulatot és gyűlöletet, önzést és kisszerűséget szabadítják fel. Jól emlékszünk, ilyen volt a 2004-es kettős állampolgársági népszavazás előtti akkori kormányzati kampány, és ilyen most a plakátkampányok sora. Igyekszem következetes lenni: 2008-ban a karácsonyi rádiós igehirdetésben neveztem nagyon is karcosnak Gyurcsány Ferenc regnáló miniszterelnök akkori megszólalását, amelyben kirohant az egyházak és általában a konzervatív értékek ellen. 2011-ben pedig, amikor Gyöngyöspatán a Magyar Gárda lépett fel megfélemlítően, ezt mondtam egy lapnak: még csak véletlenül se hivatkozzon a kereszténységre az, aki embertársai ellen gyűlöletet szít. Ma pedig azt tartom képtelenségnek, amikor a környezetemben egy hitbuzgó néni ezt mondja a segítőjének: ő megbeszélte a Jóistennel, hogy egyetlen embert szabad gyűlölnie, Soros Györgyöt. Éveknek, évtizedeknek kell eltelniük, hogy mindezeknek a káros hatása elmúljon. A hajléktalanügyben pedig, bármennyire érthető is a frekventált közterek rendezettségének igénye, talán az a legrosszabb, hogy úgy tekintenek ezekre az emberekre, mint akik törvényen kívül vannak. Azért veszélyes ez, mert úgy érezheti egy suhanc, hogy belerúghat az utcán fekvő emberbe, hiszen nem bűnt követ el, hanem megelőlegezi a „jogszolgáltatást”.
HVG: 2010 előtt mondta: „Várom már azt az időt, hogy egy polgári kormány kritikusa lehessek.” Ezt várta? Miért válhatott ilyenné az önök által sok reménnyel várt hatalom?
F. T.: Néha túlságosan beteljesülnek az ember vágyai. Bizonyára hiányzik a jó ellenzék is, de azt gondolom, főleg a menekültválság radikalizálta a hatalmat. Vitathatatlan, hogy hamarabb felismerte a problémát, mint mások, és ez megerősítette abban, hogy érdemes szembemennie az árral, hiszen végül neki lesz igaza.
HVG: A jelen hatalom kereszténydemokráciaként állítja be magát. Ön szerint is ilyen a valódi kereszténydemokrácia?
F. T.: A kereszténydemokrácia nem teológiai vagy egyházi, hanem politikai fogalom, ennek értékelése nem a püspök dolga. Abban viszont biztos vagyok, hogy aki politikusként kereszténynek tartja magát, az olyan közösségnek része, amelynek az értékei felülírják a pártpolitikai szempontokat. Az egyház egyetemes, egy politikai párt pedig rész szerint való, nem véletlenül származik a név a latin pars szóból. Az egyházban azt valljuk, hogy a másik emberben mindig fel kell tudni ismerni Krisztus arcát.
HVG: „Mindenki tudja rólam, hogy a szavazófülke magányában hova húzom be az ikszet” – mondta korábban. Idén tavasszal sem remegett meg a keze?
F. T.: Idén tavasszal is gyakran szolgáltam a gyülekezeteinkben, sokszor osztottam áldást vagy úrvacsorát, és ezenközben sosem remegett meg a kezem. Az a jó, ha az egyházak teszik a dolgukat. Úgy hiszem, egy püspöktől azt várhatja el mindenki, hogy a kormányzati ciklusokon és politikai kampányokon messze túlnyúló szempontokat képviseljen, hitvallással, szolgálattal – azaz segítse a hívek tájékozódását a világ dolgaiban. Biztos vagyok abban, hogy az evangélikus egyházat partnernek tekinti ez a kormány, amelyet mi kritikus szolidaritással támogatunk. Nem vitás, hogy az infrastrukturális-intézményi megerősödésre minden egyháznak szüksége van, ebben köszönettel vesszük a külső támogatást. A még fontosabb hitbeli és lelki megerősödésre azonban nekünk magunknak kell eljutnunk.
Az interjú a HVG 2018/51. számában jelent meg.
