Ne engedje, hogy a gyereke a szívére hallgasson, hogy tegyen valamit az üldözöttekért, az éhezőkért! Ne engedje, hogy a gyereke halálos veszélynek tegye ki magát! Mi van, ha ezt a két dolgot csak együtt lehet nem engedni? Vagy engedni? Ha választani kell, mire neveljük gyermekeinket? Arra, hogy fordítsanak hátat az üldözötteknek, az éhezőknek, vagy arra, hogy ne tegyék ki magukat halálos veszélynek? Ez a kérdés merült fel bennem csütörtökön a gönyűi temetőben.

Lichtenwörthbe mentünk a NÜB (Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesülete) szervezésében. Oda, ahová édesanyámat vitték a halálmenetben háromnegyed évszázaddal ezelőtt. Út közben megálltunk Gönyűben. Van a hálón egy tömör leírás, hogy mi volt itt. Idézem: “A nyugati határ felé tartó halálmenetek egyik állomása a Duna mentén fekvő Gönyű volt. A nyilasok itt négy kikötött uszályra zsúfolták a zsidókat, akiknek ekkor már a háta mögött volt több mint 120 kilométer gyaloglás és jó néhány nap az óbudai téglagyár gyűjtőtáborában. A halálosan kimerült embereket az éjszakai sötétben egy negyven centi széles pallón hajtották az uszályok belsejébe, gyakran zuhogó esőben. Sokan a folyóba zuhantak, másokat a nyilasok löktek a Dunába. Volt, aki nem bírta tovább, és maga ugrott. Legtöbbjük a vízbe veszett. Néhányan viszont felismerték a kaotikus helyzetben rejlő lehetőséget, és megszöktek.

Az uszály belsejében további megpróbáltatások várták a zsidókat. ‘Hely szinte nem volt, összepréselődve álltunk egész éjszakán át. Nagyon sok volt a beteg, akik az előző csoportokból maradtak le, és azok legjobbára mind vérhasban szenvedtek’ - emlékezett Blumgrund Nándorné. ‘Minden talpalatnyi területért verekedni kellett. Egymás hegyén-hátán feküdtünk férfiak és nők.’ erősítette meg Zimmer Lászlóné. Feith Máriának hasonló élményei voltak: ‘A hajó aljában voltunk összegyűjtve, tele volt homokkal, a fejünkre folyt a víz, mert ez már a víz alatt volt, és ott aludtunk. Vagy inkább csak gubbasztottunk, mint a heringek. Se enni, se inni nem kaptunk, nem volt vécé sem. Éjjel volt, aki öngyilkos lett, volt, aki szívrohamot kapott. Szóval reggel a helyiség tele volt halottakkal."

A gönyűi temető földjéből kiemelkedik egy fekete uszályforma síremlék, ez a gönyűi uszályok áldozatainak közös síremléke.

A 92 éves Mira néni, aki tizenhétéves volt, amikor 27 kilósan és tifuszosan felszabadult Lichtenwörth-ben, a síremléknél elmesélte egy 14 éves leány történetét. (Tavaly is elmesélte, akkor Kácsor Zsolt kollégám utazott vele a lichtenwörthi buszban, és ő szépen meg is írta Mira nénit.)

Nem hosszú és nem bonyolult történet: a tizennégy éve lány szívét megszorította az uszályra hajtott emberek látványa. Megkérte a szüleit, pakoljanak össze ennivalót, amit tudnak, és azt ő reggel szétosztja az emberek között, amikor kihajtják őket az uszályból munkára. A szülei összepakolták az ennivalót, a lány szétosztogatta, aztán kivált a menetből, indult hazafelé. Az egyik őr azt hitte, egy zsidó akar szökni, és hátulról lelőtte.

Őt is ott temették el, abban a temetőben, ahol a haláluszály áldozatainak a síremléke van, de az ő sírjának már nincs nyoma. Ennyi ideig nem szoktak sírhelyeket megújítani, talán amíg a szülők éltek...

Ez a nagyon régi sírlakó még ma sem lenne kilencvenéves. A nála három évvel idősebb Mira néni itt van velünk. Jön, mesél, beszédet mond Lichtenwörth terecskéjén németül, magyarul... A fene tudja, hány évtizednyi életet és örömöt vesztett el az a lány azon a reggelen.

A szülei, akik őt azon a reggelen elengedték és elvesztették, nyilván nem tudták, hogy a lányuk ebbe a jótét vállalkozásba belehalhat. Nyilván nem engedték volna el, ha tudták volna. A többi szülő mindenesetre attól kezdve tudta.

Képzeljük magunkat a helyükbe! Hogy óvtuk volna túlságosan érző lelkű, empatikusra sikerült gyerekeinket a kísértéstől! A látványtól is!

Ugye, mennyire természetesnek tűnik, amit az életösztön, a véreinkre irányuló védőösztön diktál? Elfordulni, fejet elfordítani, gyereket elfordítani, bezárni és bezárkózni, oda nem nézni, a dologról nem beszélni, elhárítani, aki felkoncolással fenyegetett védelmezést kér.

És hogy néz ez ki a másik oldalról? Mira néni és anyám oldaláról? Azokéról, akik nem választhattak? Akiknek nem állt módjukban szeretteiket az életveszélyből és a szenvedésből kivenni? Amikor a jeges közönyt, a magára hagyatottságot érzékelték a maguk végletes helyzetében, szörnyű fizikai állapotban, dermesztő halálfélelemben, képesnek kellett volna lenniük különbséget tenni a társadalom aktívan ellenséges, vérgőzös és a legális fosztogatást haszonélvező része és az önvédő, családvédő passzív része között?

Hogy néztek volna önmagukra, onnan ide, innen oda - ha a másik helyébe lettek volna? Akik a megölt lány apját-anyját végtelenül felelőtlen szülőknek látták innen, alkalmasint hősöknek látták volna onnan. És fordítva. A lány sorsán okulva gyereküket a halálmenettől elzáró szülőkre gondolhatott-e úgy a csúszós pallón tántorgó, csont és bőr, beteg ember, hogy az ő helyükben én sem engedném magamhoz a gyerekemet? Gondolhatta-e a gyerekét féltő szülő, hogy ha ő tántorogna a 40 centis pallón, neki is meglenne a véleménye arról az anyáról, aki nem engedi a gyerekét picit segíteni a tántorgókon?

Lichtenwörthben van egy világháborús emlékmű. Három táblán sok névvel. Az egyik táblán az első világháború, a másikon a második helybéli áldozatai. A harmadikon 58 lichtenwörthi férfi és nő neve. Ők tifuszban haltak meg.

Amikor a szovjet csapatok 1945. április 2-án elérték Lichtenwörthöt, és a fogolytábor felszabadult, a túlélő kb. ezer embernek (a deportáltak mintegy 30%-ának) a jelentős része már tifuszos volt. Őket átvitték egy közeli kastélyba, és ott ápolták őket. Az őket ápoló, ápolás közben megfertőződött és a tifuszba belehalt 58 helyi polgár nevét őrzi az a harmadik tábla.

Ennyien adták az életüket azért, hogy a tifuszos foglyok közül nem tudjuk hányan, túléljék a betegséget.

Ők nem egy tömeggyilkos hatalom akaratával és erejével szemben vállalták az életveszélyt, hanem a megszálló katonaság szándékának megfelelően, akik akkor Lichtenwörthben az erőt képviselték. A hatalomtól való félelem az egyik esetben bénítja, a másikban esetben elősegíti az önfeláldozást.

Az egyik esetben a hatalom uralta nyilvánosság az önfeláldozást azzal az üzenettel terheli, hogy a gonosz szolgálatában, ellenségeink szolgálatában áldozod fel magad. A másik esetben azzal az üzenettel könnyíti, hogy Te jó vagy.

A szélsőséges helyzetek mások, mint a nem szélsőségesek. De nemcsak mások, hanem ugyanolyanok is. Egészen mások az arányok, egészen hasonlók az alakzatok. A kérdések, a dilemmák, az alternatívák alakzatai.

Áldozz rám egy huszast!, áldozd fel értem az életed! - ezekre az azonos szerkezetű felszólításokra nyilván egészen más arányban válaszolnak igennel vagy nemmel az emberek különböző helyzetekben. A legtöbbünknél, a legtöbb helyzetben van egy pont, ahol az igen nem-be fordul át. Akkor is, ha az áldozatot a családom, a pártom, a városom, az országom, a nemzetem, a kontinensem kellene, hogy hozza. Az örökös igenek szentjei és az örökös nemek antiszentjei nincsenek sokan.

A válaszok arányai meghatározzák egy társadalom minőségét.