Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

A rezsim nem a barantázó pántürk ősdilettánsokat hozza helyzetbe, és nem is az Akadémia ingatlanvagyona érdekli, hanem az autoritáriusból a totalitárius szakaszba tartó fokozatos átfejlődés a célja – írja lapunknak Tamás Gáspár Miklós filozófus.

A nem létező köztársaság nem létező elnöke aláírta a Magyar Tudományos Akadémia szétmángorlását célzó törvényt, a törvényt kihirdetik – az Alkotmánybíróság valamit még piszmog rajta –, az alternatív iskolákat új törvénymódosítás hozza lehetetlen (és érthetetlen) helyzetbe.

A Természettudományi Múzeumot kivágják Budapestről (voltaképpen megszüntetik), a Néprajzi Múzeumot működésképtelenné tették, az Országos Széchényi Könyvtárat is elhelyezik valami rémes helyre, a műemlékvédelmet fölszámolták, a CEU-t elüldözték, a Corvinus (ex-Marx) közgazdasági egyetemet a tudományos alapon több ezer (!) éves magyar-kínai barátságról deliráló jegybankelnöknek és körének adományozták, vö. még MMA, PIM, 56-os Intézet, POSZT, Politikatörténeti Intézet stb., stb. – már írtam ezekről itt, de másutt is, korábban is, nem ismétlem meg. Az MTA problémáiról ld. pl. Kenesei István akadémikus írásait az ÉS-ben. Megjelent olyan vitairat is (Havas Ádámtól), amely – bár persze ellenzi a kormányzat lépéseit – mind az Akadémiával, mind az Akadémia védőivel szemben kritikus, ez roppantul üdvös szerintem.

©

Ezúttal én az ügy hatalmi összefüggéseivel foglalkozom.

Mi mindezeknek az ügyeknek a lényege?

Azon kívül, hogy az uralkodó szélsőjobboldal a plurális, alkotmányos államra jellemző autonómiákat mindenütt megszünteti és minden potenciális ellenállási fészket és gócot fölszámol – s ennek a látható, „pozitív” jeleken kívül láthatatlan, „negatív” jelei is vannak: a ki nem adott könyvek, a meg nem rendezett kiállítások, a meg nem született művek, híres alkotók érthetetetlen közéleti elhallgatása, látszatellenzéki személyiségek és projektek (manipulatív, megtévesztő) ajnározása stb. –, óriási erőpróba folyik. (Csak futólag érdemes megemlíteni, hogy a snájdig-haptákosan nacionalista kormányzat töri-zúzza-tapossa a nemzeti örökséget és a nemzeti kultúrát, érezhető – barbár, filiszteri – gyűlölettel.)

Mind a Közép-európai Egyetem, mind a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatának fölszámolásának láttán bámulatosan intenzív és hatalmas kiterjedésű (hazai és európai) tiltakozás alakult ki. A szolidaritás szinte teljes körű volt. A magyarországi – és a külhoni magyar – értelmiség szinte teljes köre fejezte ki fölháborodását (vagy legalább a fönntartásait és a kritikáját), a külföldi egyetemek, akadémiák, tudós társaságok, kutatóintézeti hálózatok, tudományos és irodalmi-művészeti folyóiratok, állami aktorok – mint az Európai Unió, külföldi kormányok, nagy pártok, egyházak – és más tekintélyes nemzetközi szervezetek, intézmények, érdekképviseletek gigászi, harsogó kórusa intette a magyar kormányt, hogy coki.

No meg a támadó, gúnyolódó, elképedt világsajtó.

Tüntetés a CEU ellehetetlenítése ellen 2017. április 12-én
©

Eredmény? Zéró.

„Diktatúra ide vagy oda, nincs az akadémikusoknál nagyobb hatalom” – nyilatkozta Almási Miklós akadémikus. Ez csakugyan így volt 1945 és 1989 között, de ma Almási professzor tévedése hiánytalan. Tökéletes.

A szovjet típusú (tévesen „szocialistának” vagy pláne „kommunistának” elkeresztelt) rendszerekben az értelmiség az uralkodó osztály része – egyik legfontosabb része – volt, hiszen ez a tervező-fejlesztő államban nem is lehetett másképpen. Akkora hatalom és tekintély, amekkora mondjuk Kodály Zoltáné volt a korábbi rezsim zenei életében, értelmiségi kezében nem lehet a kapitalizmusban. Illetve csak ott, de ott se épp ekkora mértékben – mondjuk Franciaországban –, ahol az állam hagyományosan erősebb, mint a tőkés országok átlagában. A rendszer vezetői közül számosan voltak a bölcsészettudományok, a műszaki, orvos- és természettudományok jeles (és kevésbé jeles) képviselői, köztük számos akadémikus. Még a bukás előtt közvetlenül is olyan emberek, mint Schultheisz Emil, Pál Lénárd, Kapolyi László, Tétényi Pál, Vámos Tibor, Berend T. Iván, Hollán Zsuzsa, Straub F. Brúnó. Olyan (a háború előtt) valóban nagy tudós és író, mint Erdei Ferenc (1910-1971).

Az értelmiség hatalma és befolyása azért is csökkent – vagy szűnt meg –, mert az ideológiatermelés kettévált: a tömegek számára a reklám- és a szórakoztatóiparból, a bulvársajtóból merített módszerekkel profi manipulátorok dolgoznak (ne feledjük, hogy a hidegháború alatt a „Congress for Cultural Freedom” nevű kamuszervezet fedésében a CIA szervezte már a kommunistaellenes bestsellerek tömegsikerét meg az „absztrakt expresszionizmus” európai exportját, és ez csak a kezdet volt). A nyugati uralkodó osztály az 1970-es évek neokonzervatív fordulata, az antiintellektuális, antiracionális és fölvilágosodás-ellenes roham hatása alatt egyszerűen leszámolt a filozófiával, a teológiával és a társadalomtudományokkal mint „a polgári világnézet” forrásaival. Miután „a jövő”, „a haladás”, „a fejlődés”, „a jogkiterjesztés”, „a közérdek”, „a közjó” és „a közüdv” egytől egyig amolyan totalitárius kígyóméregnek számított, az „elmélet” és a „tudomány” helyét átvette „a hagyomány”, „az identitás”, „a kontextus” és – a totális szubjektivizmus és az agresszív relativizmus diadalaként – az ún. értékválasztás, amely különösen a magyar nyelvterületen futott be ragyogó és meg nem érdemelt karriert (amúgy színtiszta értelmetlenség).

A mindenkori helyzethez tetszés szerint gyömöszölhető eszmegyurma csak alacsonyrendű változata a mindenkori konzervatizmus és reakció jellegzetes irracionalizmusának, amely – „posztmodern” álnéven – egy időre áthatotta a komolytalan álliberalizmust és a méltóságteljes, érdemdús kapitulációra vágyakozó luxusbaloldalt (az 1970/80-as években). (Frissítés: nem a „mindenkori”, hanem a „némelykori” konzervatizmus jellegzetes irracionalizmusáról kellett volna beszélnem. Leo Strauss – vagy Aquinói Szt. Tamás – se volt irracionalista. Tollhiba; elnézést.)

Ezt érezte cutting edge hiperradikalizmusnak a szegény, szerény, kissé eltájolt kelet-európai „demokratikus” értelmiség színe-virága 1989 után, nem is sejtve, hogy a legsötétebb szentszövetségi romantika leárazott, sorozatgyártott, műanyag maradványain rágódik. (Emlékeznek még „a nagy narratívák haláláról” szóló, a párizsi uraságtól rég levetett diszkó- és diszkontteóriákra?)

Az 1968 óta eltelt fél évszázad a modern történelem leghosszabb (nem annyira konzervatív, mint amennyire) reakciós, minden ellenállást semlegesítő korszaka volt – s evvel akar mint „baloldali hegemóniával” leszámolni az orbánkultúra, holott amit menő antikapitalizmusnak hisz (ezt is a legrosszabb fajta liberálisoktól plagizálta), az az ellenforradalmi periódusok kényszerű hedonizmusa és elnyűtt, kedvetlen mindenben-kételkedése, amire aztán a tartalmatlan vakhit és a pszeudoterrorista, műfasiszta csapkodás következik. Erő! Állam! Katonai vitézség! Férfiasság! Sport, testi erő! Fölbőgő motorok! Golyózápor! Az ősök kultusza! – Ez itt az újdonság, amelyet 1930-ra már Ernst Jünger is kezdett halálosan unni.

De hát ez a harmadkézből való pszeudokvázi az, ami van. Ez van – maga a frázis a penészedő Kádár-rendszer hervadtvirág-korából származik: „ez van, ezt kell szeretni”... –, ez a vacak.

Ámde a vacak nem ártalmatlan és nem gyönge.

Mögötte ott van annak a mind skolasztikus, mind karteziánus-fölvilágosító eszmének a bukása, amely erkölcsi, logikai, teológiai, filozófiai és kísérleti-tapasztalati-reáltudományos elemzéssel kereste az igazságot, s ebből az igazságból gyakorlati és politikai (helyes vagy helytelen, de nyilvános és ellenőrizhető, megvitatható) következtetéseket vont le.

A jelenlegi rezsim vezércsillaga „az, ami nekünk, magyaroknak jó”, ám azt, hogy mi a jó (vagy akár ez a pusztán „nekünk jó”) se szorul definícióra, meghatározásra, tisztázásra. Azt érezni kell. S notóriusan bizonytalan az is, kit és mit „éreznek” magyarnak. S aki nem úgy érzi, mint a kurrens hatalmi apparátus vezetői, az nyilván nem magyar vagy nem jó, vagy egyik se.

Félreértés ne essék, ezt a későliberális és posztliberális „ellenzék” is hasonlóképpen fogja föl: aki mást is akar, mint materiális javakat (életszínvonal, egészség, gondozás, biztonság, áruválaszték, olcsó szolgáltatások, utazás, „békén történő hagyás”), az elavult mítoszokban hisz. Miért? Mert „mi mind” így gondoljuk. Helyesen gondoljuk? Maga a „helyes” fogalma diktatórikus. Gondoskodni kell róla, hogy az „értékválasztás” (?!) – ami persze fogyasztói választás – szabadon megtörténhessék. Ki az a „mi”? „Mi” fogyasztók, kocogók, kerékpározók, rollerezők, toleráns vegánok, kutyások, aloe vera kedvelők, kuszkusz- és tabouleh-evők. „Nekünk” az eksztázis maximuma az Aperol Spritz. Akik baba ganoush-sal kenjük meg a teljes kiőrlésű pirítóst. „Mi”, akik egyre hajlamosabbak vagyunk a Momentumra szavazni, s akik meghatódunk a Honeybeast keserédes dalain. (Ezeknek a preferenciáknak jó részét, sejhaj, bizony magam is osztom, különösen az arab kaját illetőleg, bár ennek a „mi”-nek nem vagyok a tagja. A kulturális polgárháború senkit se kímél, habár a Momentum-korjelenség bája és varázsa rám csöppet se hat.)

Nyilván nem fogom összekeverni a posztliberális vegazöld utópolgárságot a posztfasiszta féldiktatúrával. A megosztott korszellemnek mindazonáltal vannak közös elemei – sajnos.

A tudománnyal és a kultúrával szemben ezért érezhetők – „szekértáborokon átívelő”, mondaná a magyar politológus (?!) – közös kétértelműségek és halk fönntartások. Amikor Palkovics László akadémikus – összhangban a posztolók és kommentelők tízezreivel – azt állítja, hogy a tudománynak euróban kiszámolható hasznot kell hajtania, és hogy a tudományos igazság garanciája az üzleti siker (persze azt, hogy a tudományos kutatás kormány alá rendelése mennyiben „üzleti modell”, nem magyarázza meg), akkor előállítja a neoliberalizmus kezdetleges paródiáját, de még csak nem is mond igazat. Ugyanis az általa benyújtott – és a Magyar Országgyűlés által szégyenszemre elfogadott – törvény célja a merev bürokratikus szabályozásnak, a kritikai gondolkodás delegitimálásának, majd kiszorításának és a délibábos, retrográd mitologizálásnak az az elegye, amely a Harmadik Birodalom tudománypolitikájára volt jellemző. (Mielőtt bárki félreértene: az Orbán-rezsim nem náci jellegű, növekvő alapterületű barna foltjai ellenére.)

Szkíta turkáló a Kurultájon
©

Ám a rezsim érdeke nem a barantázó pántürk ősdilettánsok „helyzetbe hozása” (ez csak comic relief és könnyebbség az ostrom alatt álló személyzeti osztálynak), nem is az Akadémia ingatlanvagyona. Hanem az autoritáriusból a totalitárius szakaszba tartó fokozatos átfejlődés. A nálunk a végrehajtó hatalomban: különösen a Miniszterelnökség és a miniszterelnöki kabinetiroda apparátusában, de legfőként Orbán miniszterelnök különös elméjében (és nem a Magyarországon semmiféle szerepet nem játszó „állampártban”) összpontosuló államhatalom fokozatosan megszünteti az összes többi tekintélyt.

Korábban – 2010 előtt – a kormánytöbbségnek voltak riválisai, mindenekelőtt a jogszolgáltató vagy jogi természetű szervek: mindenekelőtt az Alkotmánybíróság, de nem volt lényegtelen a Legfelsőbb Bíróság (Kúria), ombudsman, ügyészség, Állami Számvevőszék, de még a kodifikációval foglalkozó igazságügy-minisztériumi mandarinok se. Mindezeknek volt alkotmányosan védett és alátámasztott tekintélyük. Ilyen tekintélyforrás volt – kissé bizonytalanabb körvonalakkal, de rendkívül erős társadalmi befolyással – a Magyar Tudományos Akadémia is (előbb még a Magyar Írók Szövetségének volt rövid ideig hasonló, bár gyöngébb és még homályosabb természetű tekintélye).

Köztudomású, hogy a jogi szervezetek – különösen a vitatott bírói törvényhozás – tekintélyét (általában a hatáskörét is) lerombolta a rezsim. Az írószövetség gyakorlatilag megszűnt, politikailag szétverték, de ránehezedett a magas művészet általános (világméretű) tekintélyvesztése, zsugorodó népszerűsége is – ha eltekintünk (és tekintsünk el) a megakiállítás- és fesztiválipartól –, ehhöz adódik a művészet (irodalom) Kelet-Európában hagyományos közéleti hangsúlyának elhalkulása.

Az alkotmányos védettségű, a tág értelemben vett államhoz tartozó (állami tekintélyű), de az államnak csak az egyik részét alkotó kormánnyal szemben autonóm instanciák (fórumok, intézmények) sorra megszűnnek.

Ez nem egyszerűen a magyar országvezető (a kormányfőnél sokkal több „miniszterelnök”) hatalmának további kiterjesztését jelenti, hanem az állam átalakítását, alkotmányos természetének megváltoztatását.

Ha sikerül még a civil társadalom korporatív átszervezése is (pl. a fasiszta Sajtókamara fölújításának a keresztülvitele), akkor a társadalmi tekintélynek immár csak egy törvényes, elismert forrása marad: Orbán Viktor és legszűkebb köre, a velajat e-fakíh, ahogyan ezt az Iráni Iszlám Köztársaságban nevezi az ottani alkotmány. (Hallom, hogy nemsokára református püspökké választhatják Balog Zoltán volt minisztert és kormánybiztost: az ilyen jelzések is mutatják „a jó irányt”.)

Ilyen körülmények között immár az egyesített és konszolidált autoritárius államnak tekintélyi riválisai nincsenek (hiszen a jelentéktelen országházi és helyhatósági ellenzék, illetve a pusztán kisebbségi értéklistát illusztráló független médiamaradék és kultúracsonk a civil társadalomhoz, nem a törvényi fölhatalmazással rendelkező államhoz tartozik), csak külföldön.

Ugyanis vannak olyan nemzetközi és föderális intézmények, amelyeknek van joghatóságuk Magyarországon, és nem is mindegyik döntésükhöz szükséges (bár a legtöbbhöz igen) a magyar kormányzat beleegyezése. Különösen éles konfliktus adódhatik a különféle nemzetközi és európai bíróságok ítéleteiből (az ENSZ Közgyűlés, az Európai Parlament stb. határozatait aránylag könnyű figyelmen kívül hagyni).

Mindenesetre a lehetséges tekintélyi riválisok az országhatáron kívül vannak – ez napnál világosabban bizonyítja, hogy az alkotmányos-szabadelvű-plurális jogállam megszűnt Magyarországon, ha ezen nem pusztán azt érti valaki, hogy a rajtakapott utcai zsebmetszőt elviszi a rendőr –, ezért válik oly fontossá az Orbán-rezsim számára az ún. külpolitika. „A magyar külpolitika” ma a hazánkban is törvényerővel rendelkező nemzetközi szerződések vagy szokásszerű joggyakorlatok hatálya, ereje, illetve a hatalomkorlátozó nemzetközi procedúrák alól próbálja mentesíteni a magyar tekintélyi államot, ez a fő (olykor az egyetlen) funkciója.

A Magyar Tudományos Akadémia szétbarmolása is mutatja, hogy a tekintélyelvű (autoritárius) államalakulat nem föltétlenül konzervatív: hiszen ezúttal szembemenetel a jogszokással és az államjogi hagyománnyal. (A hagyomány fölújítása nem tradicionalizmus, csak a hagyomány folytatása az.)

©

A jogi instanciák befolyásának, relevanciájának a lerombolása és a kultúra/tudomány autonóm közületi intézményeinek a megsemmisítése (kisajátítása) ugyannak a folyamatnak a két oldala: nem pusztán a nyers hatalomnak, hanem az állami-alkotmányos és szellemi tekintélynek az egy kézbe kaparintása. Ezen még fognak kicsinyég farigcsálni itt-ott, hébe-hóba, de nagyjából befejezettnek lehet nyilvánítani az egész hóbelevancot.

Ha az állami autonómiák pluralitása megszűnt, a per definitionem alkotmányos-állami tekintély nélküli civil társadalom nem vetélytársa az új tekintélyi (a totalitárius küszöbön meg nem botló) államnak.

Ha a civil társadalom viszont kinyújtja a kezét az államhatalom felé, annak a neve: forradalom.

Ilyesminek semmiféle jele nem tapasztalható.

Az Orbán-garnitúra Európa-ellenes harca (az összes groteszkségeivel együtt) igen logikus és következetes: a totális hatalmat nem lehet (nem szabad) megosztani senkivel, aki a maga tekintélyét nem ugyanabból a forrásból vezeti le. Ezt ösztönösen sokan érzik: valószínűleg ezért tulajdonít ekkora jelentőséget a közvélemény a jelentéktelen Európai Parlamenten belüli lényegtelen kakaskodásoknak, amelyekről ilyen részletességgel kizárólag az egyébként provinciális magyar sajtó számol be. Mivel ez a sajtó – nem érthetetlenül – a maga egészében Orbán Viktorról szól (elvégre belőle áll a magyarországi közélet), most ezt kiterjeszti Orbán új terepére. A magyar miniszterelnök országát (államát) már pacifikálta, most biztonságba kellene helyeznie olyan tendenciák elől, amelyeket saját közegében már legyőzött.

©

De mivel az Európai Unió nem reális föderáció, nem szövetségi állam, komolyabb jogi konkurenciát nem támaszthat az egyneműsített magyar tekintélyi államnak.

A magyar miniszterelnök az utóbbi két esztendő tudományos, egyetemi és kulturális ügyeiben bebizonyította, hogy a szinte teljes európai értelmiség ellenében is hiánytalanul érvényesítheti az akaratát. Az értelmiségről beszéltem csupán, amely a közelmúltig még képes volt önmegjelenítésre és érdekérvényesítésre. A többi társadalmi csoport – bár próbál küzdeni időnként – már mintegy húsz éve elvesztette ezt a képességét a diadalmas komprádor kapitalizmussal szemben.

Nem kell lecsukatni különféle lázadókat, akik Magyarországon nem találnak jogcímet a lázadásra – viszonylag nyugodtan ülnek a ketrecükben, amely még csak le sincs lakatolva, és halkan morognak.

Hogy mit?

Nem hallom.

 

 

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Musk már nem feltétlenül atomozná meg a Marsot

Musk már nem feltétlenül atomozná meg a Marsot

Hivatalos: jön a Mátrix 4, Keanu Reeves is visszatér

Hivatalos: jön a Mátrix 4, Keanu Reeves is visszatér

Inkább fizetnek a vizes vb szervezői, de nem adják ki a Hosszú Katinkáékkal kötött szerződéseket

Inkább fizetnek a vizes vb szervezői, de nem adják ki a Hosszú Katinkáékkal kötött szerződéseket

Kibontották az álmennyezetet, hatvanezer méhet találtak mögötte

Kibontották az álmennyezetet, hatvanezer méhet találtak mögötte

Tragikus az erdőtűzhelyzet Brazíliában, Sao Paulo füstbe merült

Tragikus az erdőtűzhelyzet Brazíliában, Sao Paulo füstbe merült

Visszamehettek a lakók a leégett Soroksári úti társasházba

Visszamehettek a lakók a leégett Soroksári úti társasházba