Igaza van, mert az általa bírált írásom csakugyan nem őróla szól, emiatt kár megsértődni, hanem egy problémáról. Arról, ami mostani cikkének tanúsága szerint az ő gondja is: hogyan lehet független vagy ellenzéki beállítottságú embernek tisztességesen élnie az Orbán-rendszerben.
Nem könnyű.
Nincs egyszerű válasz.
Továbbra is azt tartom, hogy a mai magyar reakció, sovinizmus és antidemokratizmus évenkénti ünnepére nem helyes elmenni, de ez mellékes.
Valamilyen mértékben mindenki együttműködik az állammal, használja a tömegközlekedést, fizeti az adót, betartatja gyermekeivel a tankötelezettség szabályait, igénybe veszi a társadalombiztosítást, zsebében tartja az abszurd személyazonossági iratait. Betartjuk az alkotmányellenes, a nemzetközi jogot sértő törvényeket is. Ezekhez képest egy popkoncert – akárhol – igazán semmiség.
Lesújtó véleményem az ellenzéki pártokról („Undorodom tőletek”) elég közismert. Noha még a tekintélyi állam „demokratikus” díszletmunkásai se tehetnek róla egészen, hogy úgy szerencsétlenkednek és úgy alkusznak meg, ahogy.
De hát mindezek a kényszerű együttműködési formák (és a belőlük származó patológiák) nem biztos, hogy fölvetik a honpolgárok erkölcsi felelősségét. A tekintélyi állam – és a politikai közvéleménynek a tekintélyi államot támogató többsége – tehetetlenségre ítél sokunkat, s még a szerencsésebbek, a sors kivételezettei (mint Lovasi vagy én) se teljesen szabadok. A közönség halálosan unja a tiltakozás, az „elhatárolódás” stb. hagyományos gesztusait.
A saját politikai írásaimban is, bár ritkán, de érzem a defenzív „összetartás” kényszerét (úgy védtem pl. a Magyar Tudományos Akadémiát és kutatóhálózatát a kormány támadásával szemben, hogy elhallgattam a jogos kritikát, amely az előbbiekkel szemben fölmerülhet; ezt utólag nagyon bánom). Nem egészséges dolog.
Efelől még igyekeznünk kell a lehetőségig függetlennek maradni attól a rendszertől, amely sikereivel és népszerűségével együtt (amelyet nem tagadunk) szemben áll meggyőződésünkkel és (szerintem) a magyar nép érdekével és becsületével.
Lovasi András dalait kedvelem ugyan, de popkultúrai tájékozottságom minimális, ezért nem vállalkozhattam impromptu zenekritikára, amit ő elvárna tőlem. Schubert-dalestről se mernék írni. Lovasi nagyon fontos többeknek, akik fontosak nekem. Így hát közvetve nekem is. Kifejeztem csalódottságomat néhány ironikus mondattal, ennyi az egész, nem kell úgy odalenni; az is lehet, hogy tévedés volt. De jó lenne szerintem, ha nem éreznénk normálisnak, ha a féldiktatúra összhangzatába beleolvad a szabad kétely hangja mint alárendelt díszítőelem. Mert mégiscsak az a látszat: ha Lovasi nótázik az orbánfeszten, még sincs nagy baj a rezsimmel.
Senki nem írhatja elő se Lovasinak, se másnak, hol zenéljen, hol ne. S ha valakinek valamikor lesz erre hatalma mégis, az nem én leszek.
Jó, hát Lovasi elment Tusnádra, nem mondott és nem énekelt mást, mint máskor. Nem nagy ügy. Nem tragédia.
Ez különben se a tragédiák kora. Nincs zokogás, csak félmosoly.
