Haraszti Miklós: Rajk László, fény minden sötétben

Rajk László meghalt. Földi dicsősége teljében vitte el a viharosan rátörő betegség. Idén januárban, a 70-ik születésnapján még ünnepelte őt a világ, amelyet már sokadszorra hódított meg.

De Oscar-díjas filmmel koronázott világhírét, földi jócselekedeteit és remekműveit mintha csak extra ajándékként hagyta volna hátra, hogy őrá magára emlékeztessenek, arra a mennyei minőségre, amely a lényéből áradt.

Kifogyhatatlan alkotóereje mindent kifejezőeszközzé változtatott, amihez csak hozzányúlt. És amihez hozzányúlt kőben, papírban, látványban, politikában, az nem csak lenyűgöző tehetségét őrzi, hanem kényes becsületének, fejedelmi méltóságának és önzetlen emberségének a lenyomatát is.

Az értelmetlen fájdalom ellenére fegyelmezetten és a szerettei iránt figyelmességgel rendezte el utolsó napjait.

Maradéktalanul betöltötte azt a sorsot, amelyet gyermekként örökölt. Egész élete a szabadság félelem nélküli és leleményes szolgálatában telt el.

Édesapja szabadságharcosból az önkényuralom kiszolgálójává vált, s a hazugság-csapdából még áldozataként sem tudott kiszabadulni. Fiának ezt már gyermekként meg kellett értenie, amikor a börtönből szabadult édesanyja jelenlétében újratemették apját. Erre a történelmi leckére ráduplázott, hogy kilencévesen ismét akasztásra tért haza a romániai fogságból, annak a Nagy Imre miniszterelnöknek a kivégzésére, aki immár bármi áron szabad emberként akart meghalni.

Mindig közel a politika kijáratához

Fortepan / Erdei Katalin

Ifjabb Rajk több egymást követő öncenzúra-korszakot élt meg, és mindegyik korszakban bebizonyította, hogy a szabadság lehetséges, de csak akkor, ha vannak szabad emberek.

Élete és műve üzeni: nincs jó ürügy a hazugságra és a szabadság művelésének halogatására.

Amikor az államé volt a nyomda, a kiadó, a könyvesbolt, akkor ő szitát feszített, stencilgépet tekert, könyvborítót tervezett, és szamizdat-butikot nyitott a lakásán.

Amikor megtiltották, hogy a valóságos térbe építsen, akkor virtuális látványt tervezett, filmek tucatjait vitte sikerre, látást tanított fiataloknak. Épületei, látványai, tanítása a kötöttségektől való megszabadulásról, a mozdíthatatlanban is előhívott dinamikáról szólnak.

Amikor tilos volt gyülekezni és egyesülni, akkor underground színházat szervezett, és abszurd színjátékká írta át az 1985-ös országgyűlési választást is, ahol kaján komolysággal képviselőnek jelentkezett.

Amikor szabaddá vált a politika, valóságosan is képviselőséget vállalt, jó ügyeket vitt. De javasolta nekem, hogy az Országgyűlésben a hátsó sorba üljünk, hogy bármikor kiléphessünk a teremből, ha ismét abszurd lesz a politika. Addig is kegyetlen képregényeket gyártottunk a Magyar Narancsnak.

Rajk vállalt még egy ciklust, de egyik napról a másikra otthagyta a képviselőséget, amikor a pártját pénzügyi vétségen kapták. Ezt erkölcsi okból tette, de nem azért, hogy azután ezzel a lépésével büszkélkedjen. Minden jó ügyben minden jó ember továbbra is számíthatott a segítségére.

2010 után, amikor az új szabadságrablók a falakra parancsolták ostoba kiáltványukat, ő a falakra kaparta az ellopott köztársasági alkotmányt. Sem lelkiismerete, sem humora nem halványult el a csalódásban, hogy neki újra sötétben kell világítania.

Boldogság tudnom, hogy járhatok a Lehel piaccsarnokba, a Corvin mozipalotába, és hogy megannyi Rajk-látvány marad a világra.

Még nagyobb boldogság, hogy jóban-rosszban vele lehettem, hogy együtt fedezhettük fel a szabaddá válás örömét. Milyen boldogság volt, amikor vele tartóztattak le, mint például 1982-ben a Bem téren a lengyel Szolidaritásra emlékező tüntetésen. Vagy amikor a Váci utcában az ingünket is letépték az akkori békemenet aktivistái, akiknek az atomfegyverek magyarországi elhelyezése elleni röpcéduláinkat osztogattuk.

Most sötétség terjed, de amit ifjabb Rajk László épített, szabadságot és épületet, az biztos alapon áll, és várja a hajnalt.