Az egykori téglagyár és a szargyárnak nevezett szemétdomb mellett visz az út a szabadkai táborhoz, amelyet még 2015-ben nyitottak meg. A vajdasági városnál szállásolták el azokat a családokat, akik menedékkérelmet akartak benyújtani a magyar hatóságokhoz, hogy legális úton léphessenek az Európai Unió területére.

Néhány évvel ezelőtt még tömve voltak a tábor termei, ahol emeletes ágyakkal zsúfolt szobákban várták ki a sorukat a legkülönbözőbb országokból érkező férfiak és nők, többnyire gyermekeikkel. Ölték egymást azért, hogy jó helyre kerülhessenek fel azon a listán, amely a határon levő konténerekbe való belépés sorrendjét határozta meg számukra, talán még üzleteltek is a jobb pozíciójú helyekkel.

Ennek ma már nyoma sincsen, a tábor szinte kong az ürességtől. Hivatalosan ötvenkilencen kapnak ellátást, az itt élők fele gyermek, vannak közöttük egy-két-három évesek, ők már azután születtek, hogy a szüleik a nyakukba vették a világot. Úgy nőhetnek fel, hogy mindenütt csak megtűrtek.

Csapdában

Szerbiában, ahogy a hvg.hu a napokban írt erről, legalább tizenkilenc befogadószállás van. Ezek egy része túlzsúfolt, de vannak táborok, ahol lenne bőven hely, mégis alig lézengenek. Varga Tibor református lelkész alig harmadmagával maradt azok közül, akik megpróbálnak valamiféle támogatást nyújtani a Szerbiába beszorult menekülteknek, főleg azoknak, akik a települések külső karéjában, lakatlan épületekben húzódnak meg.

A lelkész szerint valóban megbolydult a migráció az ország területén, egyre inkább a kétségbeesés vezérli a Boszniából kiszorultakat, azokat, akik a horvát, illetve román határon a közelmúltban tapasztalt erőszakos fellépés miatt nem próbálkoznak, a magyar kerítésről pedig rendre „visszapattannak”. A lelkész szerint viszont a tranzitra várakozás sem kecsegtet túl sok jóval. „Van olyan család, akinek a sorsát végigkövettem, ahogy próbálták túlélni a napokat itt Szerbiában. Voltak Kikindán a táborban, majd Szabadkán, most már hónapok óta bent vannak a röszkei tranzitzónában, reméljük, már csak pár hónapig.” Varga Tibor szerint a többség nem akarja a legális úton átlépni a magyar határt. Nem véletlen, hogy csak kevesen bíznak a csodában.

Éveket vártak, hogy a tranzitzónára várhassanak

A szabadkai táborban mintha megállt volna az idő, a kapuk tárva, beljebb egy férfi fűrészel tűzrevalót, még beljebb a kerítésen száradnak a ruhák, a padokon asszonyok ülnek. A táborvezető biztosít bennünket, hogy a helyiségeket gázzal fűtik, a gyújtós grillezéshez készül.

Az előtérben a három évvel ezelőtt megrepedt ablakot ragasztócsíkkal forrasztották össze. Olyan lakókat keresünk, akik tudnak angolul, egy kétéves forma kisfiú, Mahmud édesapja jelentkezik, ők szírek, a feleségével indultak el még 2014-ben. Valójában csak a szír-török határra húzódtak, de amikor Mahmudot várták, akkor átmentek Törökországba, hogy legalább a kisfiúnak nyugalma legyen. A férfi mutatja a telefonján az általa készített ékszereket, amivel a pénzt kereste még Szíriában, amikor még volt otthonuk. Most azt mondja, mindegy is, hogy hol kapnak menedéket, a lényeg, hogy a kisfiúnak jó legyen.

Felbukkan a szálláson egy szomáliai és egy ertitreai fiú, utóbbiról kiderül, hogy alig tizennyolc éves, de lényegében már kisgyermekkora óta úton van. Több időt töltöttek korábban Szaúd-Arábiában, de onnan menniük kellett, tizennégy volt, amikor Törökországból vágott neki az útnak. A szomáliai fiatalember majd szétpattan a feszültségtől, ő azt próbálja megértetni velünk, hogy már megjárta Németországot, ott kapott papírokat.

Az ő történetét a táborban bennünket kalauzoló sem igazán érti, a német papírokat ő maga is látta. A fiú azt mondja, hogy elaludt a vonaton, amire Németországban szállt fel, de csak Ausztriában ébresztették, onnan pedig egészen idáig utaztatták. A bizarr történetet a fiatal srác öltözete és csomagja támasztotta alá, tényleg pont úgy nézett ki, mint aki egy hétvégére indul a barátaihoz, a táskájában sorakoztak az élére vasalt pólók. Azt persze nem lehet megfejteni, hogyan fordulhatott volna elő, hogy Szerbiában kötött ki, de egy biztos: beáll a sorba, és várja, hogy bejusson a tranzitzónába.

A tábor eléggé kihalt, többen a közeli városban lehetnek, az afgán asszonyok inkább csak mosolyognak, nem beszélnek angolul. A gyermekek közül viszont akad, aki szerbül már megérteti magát, ugyanis a helyben működő óvodában megtanítják őket a nyelvre. Fatima karján egy egyéves kislány ül, de maga mellett terelget egy kétéves kislányt is.

Ahova a sors visz

Fatima jól beszél angolul, rögtön elmeséli, hogy ő maga indiai, míg a férje pakisztáni. A családjaik nem örültek a házasságnak, ezért indultak el Európa felé. A gyerekek Belgrádban, az ottani táborokban születtek. Ennél többet nem szeretne mondani a fiatal nő a férje nélkül, aki az úgynevezett „community leader”. Ők azok, akik a közösséget képviselik a határon, a tranzitzóna előtt állnak készenlétben a listával a kezükben, nehogy elmulasszák a belépést.

Fatima is úgy gondolja, hogy arra mennek, amerre a sors viszi őket. Oda, ahol a gyermekeikkel együtt nyugalomban élhetnének. Nagyon bízik abban, hogy az itteni pár hónapos várakozás után majd a tranzitzónában benyújthatják a kérelmeiket, amit majd pozitívan fognak elbírálni a magyar hatóságok.

Az előtérből nyíló hálótermek egyikénél két falfestmény is van, a kép egy nagyon szomorú arcot ábrázol, a szemekből könny helyett mintha vér folyna. 2017-ben festette oda ezeket, az aláírás szerint Hakki, de róla itt már senki nem tud semmit, hogy merre vitte őt az útja.

Kapaszkodók nélkül

A röszkei és a tompai tranzitzónákban az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának magyarországi szóvivője szerint háromszáznál is többen várják a kérelmeik elbírálását, közülük több mint kétszáz gyermek él a konténerekben. Köztük van az iráni filmes, Abouzar Soltani, aki tízéves kisfia miatt döntött úgy, hogy készít egy kisfilmet a tranzitban. Simon Ernő, a főbiztosság magyarországi szóvivője sem látja pontosan, mi lesz a sorsuk, a kérelmüket még márciusban elutasították.

Még bonyolultabb annak a fiatal afgán nőnek a sorsa, akinek a festményeiből Szegeden nemrég nyílt kiállítás. Mursal az idős szüleivel van már egy éve a röszkei tranzitban, a kérelmeiket elutasították. A helyzetük attól lett igen csavaros, hogy az idősek menedékkérelmét is azzal utasították el, hogy nem befogadhatók, mivel Szerbiából, azaz biztonságos országból érkeztek, majd a szülők fellebbezését is elutasították, míg a fiatal nőéről az a döntés született, hogy a menekültügyi eljárást le kell folytatni. (Az egy családhoz tartozók mindegyikének ügyéről más-más bíró döntött.) Már ebben a körben is elutasították, de újabb fellebbezést nyújtott be.

Varga Tibor református lelkészt sem hagyja nyugodni azok sorsa, akiknek az életébe bekapcsolódott: „Most nyújtottam be kérelmet, hogy meglátogathassam a tranzitban az édesapjával már fél éve várakozó kisfiút. Remélem, hogy be tudok menni hozzájuk, nekik nincsen rajtam kívül senki, akibe kapaszkodhatnának, fontos, hogy legyen valami emberi kapcsolatuk.” A tranzitban benyújtott kérelmek sorsát ismerve nem sok reményt fűzhetnek ahhoz a szabadkai táborlakók, hogy nyugalmuk lesz valaha.