Foroghat a sírjában John Stuart Mill, a liberalizmus atyja, aki már másfél évszázada úgy gondolta, hogy megvannak a kormány önkénye és korruptsága elleni biztosítékok, a hatalom nem írhatja elő, mit gondoljon a nép. Vélemény.
Tizenöt évvel ezelőtt egy másik Magyarország lépett be egy másik Európai Unióba. A neve is más volt: Magyar Köztársaság. Olyan köztársaság, amelyben a fősodor – sok kitérővel és botladozással – mégiscsak az volt, hogy szabadságot akarunk az egyénnek és a piacnak, nyugatias politikát kívánunk megvalósítani. Európai Unió van ugyan, de arról, hogy mi is az európai politika, erősen megoszlanak a vélemények, mivel megingatta először a 2008-as gazdasági válság, majd a 2015-ös menedékkérők okozta pánik. Akkor derült ki, hogy az eltérő megoldások és megközelítések között vannak ugyan – liberális szemmel – szimpatikusak és megvetendők, de olyan nincs, amelyik valódi sikerrel és közmegegyezéssel járna.
Ebből is következett, hogy a szélsőjobboldali erők az 1945 utáni európai értékközösség normáihoz képest szokatlanul megerősödtek, még akkor is, ha messze nincs olyan nagy erejük, mint ahogy itthon a kormánymédia láttatni szeretné. A romlásban szerepe van Putyinnak és a kettős viszonyulásnak hozzá, amin nem csupán Orbán putyinizálódását értem, hanem a német tőke és politika kétlelkűségét is. Miközben az EP-választás ürügyén sok helyütt és Magyarországon a legerőteljesebben unióellenes, félelemkeltő kampány folyik. Én viszont azt látom, hogy az igazi probléma a liberalizmus kínzó hiánya.
Végezzünk el egy egyszerű tesztet. Szembesítsük néhány evidens, liberális alapértékkel a jelenlegi közállapotokat. Három évtizede ezen értékek zömében az amúgy a politikai programjaikban a hangsúlyt máshová tevő politikai pártok és híveik is egyetértettek. Hogy állunk ma?
A liberalizmus fundamentuma, hogy az állam értéksemleges, a magánszférát, az egyházat elválasztja az államtól. Ehhez képest az állam ott van a hálószobákban, ott van a dolgozó- és tanulószobákban: megmondja, milyen együttélési kapcsolatot támogat, és milyet nem, ezek között jogi, gazdasági konzekvenciákkal járó különbséget tesz. A munkahelyeken a NER-nek megfelelést a siker kulcsává teszi, az iskolákban elbutított tankönyvekkel, ideológiai neveléssel igyekszik beavatkozni, miközben a közoktatás színvonalát folyamatosan rombolja. A kormányzat által preferált egyházaknak hatalmas adópénz támogatást ad, az oktatásba bevonja őket, más egyházakat üldöz.
Másik alaptétel a minimalista állam, amely nem avatkozik bele a piac működésébe. Ma itthon nincs szabad piac, a gazdaság mesterségesen torzított. A forrásokat a kiválasztott elithez irányítják, amely szorosan fonódik össze a legfőbb kormányzó hatalom, a miniszterelnök érdekkörével. Egyre-másra alakulnak azok az állami ügynökségek (a reklámpiacon, az informatikában, a magasépítésben), amelyek ennek a torzított, államkapitalista modellnek az őrei.
Liberális alapérték a hatalom megosztását óvó rendszer, amelynek köszönhetően Trump valószerűtlen elnöksége ellenére az Egyesült Államok stabil demokrácia. Nálunk az ügyészség a Fidesz kedvéért nem indít eljárásokat, a bíróságokon egyre nagyobb a politikai nyomás, a közigazgatási bíróságok fölállításával pedig súlyos sebet kapott e hatalmi ág függetlensége.
Liberális alapvetés a sajtó szabadsága. Magyarországon közpénzből hazug, sokszor gyűlöletkeltő kormánypropaganda hallatszik maximális hangerővel, miközben a szabad médiumokat piaci s egyéb eszközökkel folyamatosan elhalkítani vagy épp elnémítani igyekeznek.
A fölsoroltak – bár a liberalizmus táptalaján gyökereznek – a nyugati világban általános, normatív értékekké váltak. Az Európai Unió magországainak is számos komoly kihívással kell szembenézniük, hogy a szélsőjobboldal megerősödése ne legyen tartós tendencia. Elsősorban nem nagy, ideológiai problémákról van szó, ahogy azt ezeknek a teoretikusai szeretnék beállítani, hanem igencsak kézzelfoghatókról: milyen oktatási módszerrel lehet segíteni az élethosszig tanulást olyan világban, ahol a ma tanuló gyermekeknek húsz-harminc év múlva olyan munkaköröket kell ellátniuk, amilyenekről ma még fogalmunk sincs. A robotizáció következtében fölöslegessé váló munkahelyekre mi az orvosság? Az elöregedő társadalmak miként fenntarthatók?
Ezekre a kérdésekre a közösség régi demokráciái keresik a választ, és mindannyiunk érdeke, hogy megtalálják. Itthon félelmetes messzeségbe kerültünk azonban a szabadság alapértékeitől. John Stuart Mill, a liberalizmus atyja másfél évszázada (!) így fogalmazott: „Remélhetőleg elmúltak már azok az idők, amikor még védelmezni kellett a kormány önkénye és korruptsága elleni biztosítékok egyikét, a sajtószabadságot. Feltehetjük, hogy ma már szükségtelen az ellen érvelni, hogy a törvényhozó, avagy a végrehajtó hatalom – melynek érdekei nem azonosak a nép érdekeivel – előírhatja, miképpen kell a népnek gondolkodnia, és milyen tanokat és érveket szabad hallania.”
Ma hazánkban a kormány önkénye és korruptsága elleni biztosítékok mindegyike sérült. A liberalizmus kínzó hiánya mindenkinek az élet minden területén nehézséget okoz. Harminc év után így újra a szabadságjogainkért kell küzdeni. Miért ne sikerülne, miért ne sikerülhetne újra kivívnunk?
HORN GÁBOR
volt országgyűlési képviselő
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
