„Azok a boldog szép napok, ég veled, te nem tudod, milyen jó nélküled” – énekelhették – ha ismerték – a Beatrice együttes halhatatlan sorait az Európai Néppártban, miután Orbán Viktor bejelentette, megvonja támogatását Manfred Webertől, aki a Néppárt csúcsjelöltje az Európai Bizottság következő elnöki tisztségére. Különösen az új CDU-elnök, Annegret Kramp-Karrenbauer és Markus Söder bajor miniszterelnök, Weber párttársa reagált ilyen értelemben, nekik nyilván a leginkább érdekük, hogy a német jobbközép kormánypártok jelöltje kapja az egyik legmagasabb pozíciót az EU-ban. De hát bármilyen fontosak is ezek a politikai erők az integrációban, az összes többi szereplőhöz képest mégiscsak kisebbségben vannak, s ezzel Orbán is feltehetőleg tisztában van aktuális pávatánca közben.

Itt vannak mindenekelőtt maguk a német szocdemek, akik az európai parlamenti választásokon korántsem honfitársuknak, hanem a saját pártcsaládjuk által jelölt holland Frans Timmermansnak szurkolnak. Arra is érdemes emlékezni, hogy volt Weberen kívül más, a néppárti belső szavazáson alulmaradt, de egyáltalában nem elhanyagolható induló, nevezetesen a korábbi finn kormányfő, Alexander Stubb. Éppenséggel az ő szimpatizánsai számára se lenne közömbös, ha nem német lenne a befutó, mondjuk azért, mert viszonylag kicsi uniós tagállam polgára. Az integráció történetében ugyanis gyakori, hogy a nagy tagállamok vitáiból nevető harmadikként egy kicsi kerül ki győztesen – saját érdemein és párttagságán túl egyebek között ez is szólhatott öt évvel ezelőtt a luxembourgi Jean-Claude Juncker megválasztása mellett.

Ne feledjük továbbá a franciákat. Emmanuel Macron francia elnök már svarcaufveisz közölte, nem kér Weberből. Több mint érdekes, hogy különféle európai fővárosokban egyre gyakrabban fordul meg a veterán politikus, Michel Barnier, akit egyébként Orbán Viktor is meleg szavakkal szokott méltatni. A korábbi francia külügyminiszter, többszörös uniós biztos, az EU Brexit-ügyi főtárgyalója mozgását Joseph Daul, a francia Köztársaság Pártból való néppárti elnök is egyengeti. Barnier ellen nem azt szokták felhozni, mint Weberrel szemben, hogy nincs kormányzási gyakorlata, hanem azt, hogy nem volt még miniszterelnök. De hát például Jacques Delors, az európai integráció talán legnagyobb hatású – igaz, szocialista – bizottsági elnöke sem volt az egykor.

A kormányfői tapasztalatot azért szokták előnyként számításba venni az EB-elnöki esélyek méricskélésekor, mert e funkcióra az EU-alapszerződés szerint a tagállamok első számú vezetői jogosultak kiválasztani (minősített többségű szavazattal) a megfelelő személyt, akit az Európai Parlamentnek (egyszerű többséggel) kell jóváhagynia. A kormányfői tanácsban azonban a vezetői alkalmasság és a küldő állam általában nagyobb súllyal esik latba, mint a párthovatartozás, szemben az Európai Parlamenttel. Ezt az egyensúlyt borította fel az EP a 2014-es választások előtt azzal a politikai deklarációval, miszerint csak a nyertes pártcsalád listavezetőjét hajlandó elfogadni EB-elnökként.

A deklaráció az EP-választások felturbózásának és az EB-elnökválasztás föderalizálásának a jegyében született, de csupán a kör négyszögesítésére tett csonka kísérlet maradt, a „csúcsjelöltek” ugyanis csak saját országukban lehetnek pártjuk listavezetői. Egy magyar választó a mai szisztémában nem szavazhat sem Weberre, sem Timmermansra. Ezt csak akkor tehetné, ha az EB elnökét közvetlenül választanák az emberek, vagy legalább a pártcsaládok abban is megegyeztek volna, hogy nem nemzeti, hanem a csúcsjelöltek által vezetett transznacionális listákat indítanak – erre azonban már sem a szocialisták, sem a néppártiak nem voltak hajlandók, jóllehet a liberálisok régóta szorgalmazzák.

A közvetlen választás vagy a csúcsjelölti rendszer egyelőre az EU alapszerződésében sem szerepel, csupán az, hogy az állam- és kormányfőknek az EP-választások eredményének „figyelembevételével” kell kiválasztaniuk az EB-elnöki jelöltet. E homályos megfogalmazáson a legtöbben azt értik, hogy az illető legalább a választásokon relatíve legjobban szereplő pártcsaládhoz tartozzon, de még ez sem egyértelmű. Következésképpen Orbán Viktor kihátrálása igencsak rontja Weber esélyeit, ami a várható erőviszonyok fényében persze nem jelenti azt, hogy javítaná egy tőle is jobbra álló virtigli politikusét, sokkal inkább egy, a néppárt derékhadában is jól ismert, technokrata típusú vezetőét. Főképp, ha nő az illető, mint például a sokak által tisztelt, liberális Margrethe Vestager, az EB dán versenyjogi biztosa. Aligha véletlen, hogy alaptalan rágalmakkal a minap közvetve éppen ellene indított agresszív támadást a magyar kormánymédia a babaváró támogatás állítólagos akadályozása címén.

Egyre nő annak a valószínűsége, hogy a kormányfők testülete hosszú ideig keresi majd azt a kulcsfigurát, akinek a kinevezését végül az Európai Tanács és az EP többsége is „lenyeli”. Ha ez az időszak akár a mostani EB-elnök ősszel lejáró mandátumán is túlnyúlna, meglehet, az Orbán Viktor által mélyen utált Juncker a számítottnál is tovább marad a hivatalában. Ennél hatékonyabb kompromisszumösztönző talán nem kell a magyar miniszterelnöknek.

KOCSIS GYÖRGYI

a HVG munkatársa