Hont András: Azé a Föld?

Több gondolat bánt engemet, de mostanában különösen kettő foglalkoztat. Látszólag semmi közük egymáshoz, de a hátterükben nagyon hasonló probléma húzódik meg. Az egyik téma globális, a másik lokális.

Egyfelől az Amazonas égő fái kötik le a gondolataimat, és az a jelenség, ahogy a kormánytrollok próbálják bagatellizálni az ügyet. Megannyi tévé-, rádióműsor és újságcikk igyekszik kimutatni, hogy hiszti az egész, és csak Bolsonaro elnök lejáratására szolgál. Míg a normál médiában is megjelentek azok a hangok, amelyek azzal igyekeznek nyugtatni, hogy az amazonasi esőerdők oxigéntermelés-egyenlege gyakorlatilag nulla.

A vita néhány éve már lezajlott. Az egyik klímacsúcs elé időzítve a Yale kutatója egy írást tett közzé a The New York Timesban arról, hogy az erdők növelik a szén-dioxid-kibocsátást. Azonnal elhangzottak az ellenérvek is: igaz, hogy éjjel nincs fotoszintézis, de a két napszak hosszúsága sem azonos. Hogy a fák – mivel nőnek – egyre több szén-dioxidot kötnek meg, lassú elpusztulásuk meg korántsem szabadít föl annyit, mint az ember általi kiirtásuk és utána a talaj forgatása. A konklúzió az volt, hogy az erdők igenis hozzájárulnak az üvegházhatású gázok elnyeléséhez.

Az igaz, hogy a légkör összetételén az egész Amazonas-vidék szerény mértékben változtat, ám hogy ez ránk nézve mit jelent, az már korántsem egyértelmű. Egyes számítások szerint az oxigéntartalom egyszázalékos csökkenése olyan a légzésünk szempontjából, mintha az egész emberiségnek föl kéne költöznie tengerszint fölötti háromezer méterre – igen kellemetlen volna. Nyilván a természet nem fog megszűnni, alkalmazkodni fog a legdrasztikusabb változásokhoz is. Lesznek állat- és növényfajok, de baktériumok biztosan. Erről szól Tóta W. Árpád hetek óta folytatásokban közölt klímaregénye, hogy aggódni nem a Föld miatt kell, hanem magunk miatt.

Van miért. A pánikot árnyalni igyekvő megszólalások is elismerik, hogy az Amazonas-vidéki erdők esetleges pusztulásának léteznek egyértelműen káros következményei. Megváltozna a csapadékképződés, megszenvedné a biodiverzitás, és még az oxigéntermelés mindenki által elismert tényezőire is lenne közvetett hatása: eltűnnének az Amazonas torkolatánál lévő algatelepek. Szóval egyetlen drámai kijelentés sem tekinthető túlzásnak. S hogy e drámai megszólalásokban az „Amazonas a Föld tüdeje” jellemzés megállja-e a helyét? Elárulok egy titkot: ez nem tudományos meghatározás, hanem költői kép. Nem az ökológiához tartozik, hanem az irodalomhoz, s csak azt hivatott kifejezni, hogy ami az Amazonas mentén történik, az csöppet sem brazil belügy.

MTI / EPA / A NASA Earth Observatory

Ugyanakkor itt a brazilok – ideértve elnöküket is – igazságából el kell ismerni valamit. Amennyiben az Amazonas esőerdői a világnak fontosak, akkor erre áldoznia is kell. Nem lehet azt mondani, hogy a helyiek nem nyúlhatnak az erdőhöz, mert az a Föld kincsét képezi, viszont a terheket – ideértve a mezőgazdaságilag nem hasznosított területek miatt elmaradt bevételt – viseljék ők. Globális probléma globális felelősségvállalást igényel.

És most meredek ugrással térjünk át a másik témára. A főváros VII. kerületének bulinegyedként elhíresült részére. A médiába általában azzal szokott bekerülni, hogy a „lakók” már nem viselik el az áldatlan állapotokat, bár a kép – sokkal inkább, mint Amazónia esetében – jóval árnyaltabb. A felmérések szerint hetente félmillió ember fordul meg itt, és ennek harminc százaléka belföldi. Foglalkozzunk csak velük, noha az se lenne mindegy, hogy az idelátogatók által – utazásra, szállásra, vendéglátóhelyeken – elköltött pénz mennyivel járul hozzá a GDP-hez, azaz egész Magyarország működéséhez.

Mondjuk, hogy a felmérések torzítanak, meg sokan érkeznek vidékről is, úgyhogy ennek a félmilliónak csak tíz százaléka budapesti (tudjuk, jóval több, de most csak a példa kedvéért). Nos, ez a szám még így is tízszerese annak, mint ahányan a tavaly megrendezett helyi – érvénytelen – népszavazáson a kocsmák bezárására szavaztak. Kinek az igényei fontosabbak, a több tízezer városlakóé, aki Budapestnek kulturális-szórakoztató központot akar, vagy azoké, akik itt – és sehol máshol – szeretnék álomra hajtani a fejüket? A kérdés politikai mérlegelést igényelne.

Ebben a szisztémában azonban erre nincs lehetőség – és ennél a példánál tudható, hogy ez kinek róható föl. A fenebátor Fidesz, amelyik kétharmaddal megállította Brüsszelt, az összes migránskaravánt és Sorost, csak arra nem használta a többségét, amire kéne. A fővárosi önkormányzati rendszerhez hozzá kellett volna nyúlni. A külső kerületek többségének és az agglomerációban fekvő településeknek sok esetben megegyeznek a gondjai, semmi nem indokolja, hogy egy Budapesthez tartozó szeparált kertváros kevesebb jogkörrel rendelkezzen, mint egy tőle néhány kilométerre található önálló település. Míg beljebb az okoz abszurd helyzetet, hogy megannyi utcának az egyik oldalára gyökeresen más szabályok vonatkoznak, mint a másikra. Amit közigazgatásilag egy egységbe kéne vonni, azt apró grófságok szabdalják részekre, azt eredményezve, hogy a település egészéért nem visel felelősséget senki.

Mindezzel csak azt akartam elmondani, hogy számtalan esetben azt, hogy mi a jó döntés, megelőzi az a probléma, hogy egyáltalán kinek áll jogában dönteni. Nagyon úgy tűnik, hogy a döntési jogkörök rosszul vannak elosztva. Budapesten is, és a Földön is.

HONT ANDRÁS

a HVG munkatársa