Tóta W. Árpád
Tóta W. Árpád
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A klímaváltozás ellenszere nem a zöldkommunizmus, és nem is a tagadás. Hanem a technológia. Nem pánikolni kell, hanem elővenni az eszünket, és megszerelni a bolygót. Techno-optimista jövőkép, első rész.

2050, Európa. A kontinens népei közös erőfeszítéssel közelednek a nulla széndioxid-kibocsátás felé. Látványosan zöldül a táj, a régen bezárt gyárakat benőtték a kúszónövények. Ha alacsonyabbra ereszkedünk azonban pedálos sárkányrepülőnkön, elkeseredett harcokat figyelhetünk meg az utolsó konzervraktárak körül. A vér a régi, de ismét nyílpuskákkal és katapultokkal ontják, mert senki nem mer elsütni egy puskát a széndioxid miatt. Egy böfögésért is hosszú kényszermunka járhat a szeméttelepen. Bablevesfőzésen kapott idős asszonyokat vernek agyba-főbe békejeles karszalaggal járőröző milicisták.

Ma már tömegek kapják fel a fejüket, és tesznek azért, hogy a klímakatasztrófát megállítsák. Dízelterepjárójukat nemcsak tisztább, de divatosabb hibrid terepjáróra cserélik például, esetleg teljesen elektromos sportkocsira. Addig verik az asztalt, amíg papírszívószálat kapnak a koktéljukhoz, és tapsolnak, ha egy politikus megígéri az akkumulátoros buszokat, hiszen azokhoz csak Kínában kell kibányászni pár száz tonna lítiumot és egyebet, és a kínaiak bizonyára kutyaszánon viszik fel a bányából a gyárba.

Ám még a kibocsátást valóban csökkentő kezdeményezések eredménye is gyakorlatilag elhanyagolható a már a levegőben lévő üvegházgázok mennyiségéhez képest. Valamint ahhoz az ellenhatáshoz mérve, hogy a részvényesek bizony akkor nem csapják el az igazgatójukat, ha növeli a forgalmat, és nem pedig ha rábeszéli a fogyasztót, hogy ne vegyen még új cuccot, mert a régi pont jó lesz egy darabig.

A klímavédelemnek ára van. Nemcsak civilizációnk, kultúránk, nyári élményeink és napi étkezésünk, de a merő lélegzésünk is üvegházhatást okozó gázokat termel. Amelyek kétségkívül megváltoztatják a bolygó éghajlatát, és cunamikat, tornádókat, továbbá szúnyog- és homokféreg-inváziókat idéznek elő.

Úgy látszik, a karbonlábnyom nem csökkenthető anélkül, hogy legalább egyik lábunkat le ne vágnánk.

Szívd fel, begyem, az üvegházhatást!

Mégis van remény. Az emberiség számtalan, korábban legyőzhetetlennek hitt akadályt küzdött le eddig. Kiszámolták például időben, hogy a Földet nem lehet megkerülni, mert amennyi zabra szüksége van ahhoz egy lónak, azt nem bírja el. Kiszámolták, hogy a Holdra nem lehet elmenni, mert egy akkora torony összedől a saját súlya alatt. Aztán minden megvalósult, ha eléggé akarták, csak éppen a Föld körüli utazáshoz vitorla, a Holdhoz meg rakéta kellett. A járványokat oltások és gyógyszerek szorították vissza, az éhezést műtrágyák, nemesítés és génmódosítás, a sötét hiedelmeket a betű, a nyomtatás, az adattárolás és az iskola.

A klímaváltozás és a környezetszennyezés elleni küzdelemnek sem az az egyetlen módja, hogy a világrendőrség mindenkinek benéz a hűtőjébe. A legtöbb problémának a megoldását eddig új technológiák hozták el.

©

A szén-dioxid nem az egyetlen üvegházhatású gáz, de a legjelentősebb – noha nem elhanyagolható a metán sem. Vannak különösen brutális szennyezők, amelyeknek a sima betiltása járható és kívánatos út, ilyen például a ma forgalomban lévő turistahajók többsége. A kibocsátás teljes nullázása viszont gyakorlatilag a nyomor és a barbárság programja – és mivel ilyet a legkeményebb diktatúrák sem mernek felvállalni, nyugodtan el is felejthetjük, mert politikailag lehetetlen.

Létezik azonban egy másik módszer: a szén-dioxid kivonása a légkörből.

Az elv könnyen megérthető: kell egy csomó óriási filter, amelyek beszívják a levegőt, kiszedik belőle a szénvegyületeket, aztán minimum eltárolják ártalmatlan formában, optimális esetben pedig grafitceruzát gyártanak belőle, amivel a gyerekek virágokat rajzolnak újrahasznosított rajzlapra.

Alapvetően két megközelítése van a szénvegyületek kiszűrésének, amelyet angolul CCS-ként rövidítenek (Carbon Capture and Storage). Az egyik, hogy maguk a szennyező létesítmények – például erőművek – végzik el a feladatot. Ilyenkor még a kéményben vagy az égetés során vonják ki a szén-dioxidot, majd cseppfolyósítva mélyen a föld alá pumpálják, ahol már ártalmatlan, inert állapotban marad meg, és pár ezer évig nyugton lesz.

Az amerikai kongresszus tudományos szolgálatának tavalyi jelentése szerint ez a mai technológiával kábé az erőmű termelésének 20 százalékát emészti fel – vagyis ez sem ingyenes megoldás, konkrétan a rezsicsökkentésünkkel fizetnénk érte, de az még mindig jobb, mintha egyáltalán nem lenne áram, mert betiltotta az ökokommunista világkormány, vagy megették a vezetéket a klímazombik. Ugyanakkor mérlegelni kell, gazdaságosabb-e egy fosszilis erőművet megterhelni efféle csecsebecsével, mint eleve megújuló energiát – szélgenerátort vagy napelemet –, illetve atomreaktort használni helyette. Itt már játszik a politika is: ha valaki a szénbányászok kérges szavazataira, vagy az erőmű-tulajdonosok pénzére ácsingózik, netalán valamelyik barátja/családtagja erőmű-tulajdonos, akkor neki nyilván semmi se drága, ami fenntarthatja a karbonipart.

A Chevron éppen a minap indította be ausztrál gázcseppfolyósító üzemének széndioxid-elnyelőjét, amely 40 százalékkal csökkenti a kibocsátást. A norvég Sleipner létesítmény pedig már 23 éve szippantgat, ez szintén egy gázkitermelő szén-dioxidját hasznosítja. A kinyert gáz, amennyiben nem a mélybe kerül, a vegyipar alapanyagaként szolgál, de akár szénsavas üdítők is gyárthatók belőle.

©

DAC-korszak

A másik eljárás neve DAC (Direct Air Capture), és ez elvileg nemcsak a most folyó kibocsátást képes semlegesíteni, hanem a már a légkörbe került anyagokat is. Ezeknek az üzemeknek a bemenete maga az atmoszféra, tehát nem egyes kémények füstjét tisztogatják, hanem az egész bolygó légkörét. A megoldás előnye, hogy ezeket a szippancsokat oda lehet felépíteni, ahol megfelelő geológiai alapja van a tárolásnak, míg az erőművek filtereiből csővezetéken vagy tartályban kell eljuttatni a széngázokat végső nyughelyükre.

Különféle technikák ismertek, ezek műszaki részleteibe itt nem érdemes belemerülni, csak összefoglalni. Az üvegházgázokat megkötheti folyékony vagy szilárd segédanyag, amely a ciklus során leadja a felvett anyagot a tárolóba, és megtisztulva újabb körre indul. Ígéretes a membránokkal folyó kísérlet, ezek víztakarékosabb kivonást tesznek lehetővé. Van továbbá tesztelés alatt olyan berendezés, amely megfelelően előkészített ásványokkal itatja fel a szén-dioxidot, és eközben hőenergiát is termel – ami az üzem működtetésébe forgatható vissza.

Mindez nem álmodozás, a metódus működik - kísérleti létesítmények állnak üzemben többek közt Izlandon, Svájcban és Kanadában is –, ám jelenleg egy tonna szén-dioxid kivonása 100-200 dollárba kerül. Emellett energiaigényes is, egyes változatok vízfelhasználása is jelentős. Tekintve, hogy a 2018-as kibocsátás globálisan 33 milliárd tonna volt – és ennél jóval többet kellene kivonni a klímaváltozás megfordításához –, ennek a finanszírozása ilyen listaáron elég nehézkes volna. Becslések szerint az ártalmatlanítás tonnánkénti költsége - kémiai úton - 40 dollár körüli értékre nyomható le, tehát ingyen sose lesz, valószínűleg nem úszható meg a karbonadó, amelyből fedezni lehet a szippantást. Ez egyben azt is jelenti, hogy egyáltalán nem felesleges a kibocsátás és a pazarlás csökkentésén gondolkodni, csak nem kell rögtön visszatérni a kőkorszakba.

Bizonyos azonban, hogy a ma még prototípusként futó eljárások lényegesen olcsóbbá válnának, ha tömegesen épülnének ilyen jólevegő-gyárak, illetve ha a fejlesztés az egész emberiség közös ügyeként prioritást kapna. Ezt igyekszik elősegíteni az amerikai kormány pályázata, amely azoknak a vállalkozásoknak ígér támogatást, amelyek száz dollár alatti költséggel vonnak ki egy tonna szén-dioxidot. Az Európai Unió az izlandi CarbFix kísérletet támogatja – de ezek a hozzájárulások egyelőre elenyészőek mind a feladathoz, mind a valóban stratégiai projektekhez mérve. A CarbFix jelenlegi fázisát 16 millió euróval, alig ötmilliárd forinttal kínálta meg az EU, vagyis annyival, amit talpraesettebb nemzetmentők pár száz kilométer vasútépítésből játszva hazavisznek. És akkor komolyabb üzleteket, mondjuk fegyverbeszerzéseket nem is tettünk mellé.

De van helye az álmodozásnak is, mert abból lehet a középtávú jövő valósága.

A leghatékonyabb karbonmegkötő eszközök már velünk élnek, és növényeknek hívjuk őket.

Ezek fotoszintézis útján alakítják át a szén-dioxidot szerves anyaggá. A probléma velük az, hogy csak ideiglenesen tárolják a szenet: addig, amíg meg nem eszik vagy el nem égetik őket, illetve le nem bomlanak. A mai fákat - vagy algákat vagy bármi zöldet - tehát jelenleg úgy használhatnánk fel, ha kivágnánk és eltemetnénk őket. A génmódosítás azonban izgalmas lehetőségeket tartogat, jól jönne például egy olyan fa, amelyik elássa magát, amikor megnőtt. Komolyabb opció a mesterséges fotoszintézis párosítása olyan technológiával, amely ezután eltárolja a kivont szenet, vagy hasonló ciklus megvalósítása mikrobiológiai méretben.

©

Száz jólevegő-gyárat, ezeret!

Az ökofasizmus/-kommunizmus elkerülhető ugyan, de az állam szerepének, illetve a kapitalizmusnak az újragondolása aligha. A klímafilterek megépítése csak akkor járható út, ha a – már többé-kevésbé bejáratott – szén-dioxid-kvóták elve mentén minden jelentős ipari hatalom felállítja ezeket az üzemeket, és a teljesítményüket független nemzetközi szervezet ellenőrzi. Mivel a légkör az egész emberiség közlegelője, és itt nem egy kenyérgyárról, hanem stratégiai jelentőségű, csúcstechnológiájú, óriási költséggel járó létesítményekről van szó, Európában ez nyilván uniós együttműködést tételez fel. Nemzeti dimenziója ennek nincs, nem ez lesz a klímaügyben egyre mókásabban kapálózó populisták mentőöve. Egy bakonyi filter a románoknak, sőt az araboknak is pucolja a levegőt, de még a homoszexuális románoknak is.

Olyan közös, globális vívmányról van szó, amilyen a Nemzetközi Űrállomás, és ez vonatkozik már a fejlesztésre is, majd a filterállomások megépítésére. A helyben realizált haszon elenyésző – az építkezésből eltiborczolható közbeszerzéseket leszámítva –, ezért politikailag is más megközelítést igényel, mint az eddig megszokott nagyberuházások. A két termék közül a szén-dioxid nemigen értékesíthető nyereségesen, a tiszta levegőnek pedig nincs vásárlója, ezért piaci alapon ez nem működik. Érdekes feladvány egy ilyen program kommunikációja is: mivel a legjobb forgatókönyv szerint az az eredménye, hogy nem történnek pusztító viharok és kókuszdiónyi jégesők, nehéz hatásosan megmutatni, hogy megéri. Továbbá ha az emberiség közös ügye és cselekvése meghatározó témává válik, az alaposan átformálja a politikai tájképet, és keresztbe veri a gondosan építgetett szűk identitásokat, amelyeken rezsimek nyugszanak. De nem kedvez azoknak sem, akik a tehetetlen rettegéstől várnak politikai hasznot, vagy akik direkte élvezik a drámát, amit az ő életükben bekövetkező világvége kínál.

Előnye viszont, hogy a többi javaslathoz képest úgy kínál megoldást, hogy nem törli el közben az általunk ismert civilizációt sem irgalmatlan természeti csapások által, sem pedig az ipari fejlődés visszafordításával.

©

Jelenleg a globális felmelegedés megállíthatatlannak látszik, mint ahogy elérhetetlenül messzinek tűnt a Hold ötven éve. A következmények ismertek, és jönnek. Lehetetlen aszkétizmust követelő radikálzöldek állnak szemben nemzeti szemétdombjaikba kapaszkodó földesurakkal, akik közül a kompromisszumkészebbek is maximum odáig hajlandók elmenni, hogy majd molyolunk kicsit bicikliutakkal meg főzünk pálinkát hazai szalonnából. Mind a két út járhatatlan: az egyik szamárháton akar továbbmenni, a másik meg látszatcselekvéssel és trollkodással szeretné megúszni.

Van szerencsére remény. Ha józan vezetők képesek megszervezni a tudományos, anyagi és politikai hátteret, ha a világ népei ismét rácsodálkoznak a Föld kék gömbölyűségére, ha belátják, hogy ez az a közös nagy vállalkozás, amire mindannyiunknak szüksége van színtől, vallástól, nemzetiségtől függetlenül – akkor megoldjuk ezt is, ahogy felemelkedtünk a háborúk utáni romokból. Aggodalmaskodó gyermekeinknek pedig büszkén mutathatjuk majd meg akár néhány év múlva a vidám színekre festett, békésen zümmögő hatalmas tölcséreket:

látod, Greta, nem lesz semmi baj.

Kiszippantjuk a szenet közös erővel, kínaiak, oroszok, amerikaiak, norvégok és mindenki a világon; lesz neked tiszta levegő, meg még hozzá buborékos víz is. Mindenki nyugodjon le, és menjen vissza az iskolába tanulni pénteken, lehetőleg kémiát. Ha van eszünk hozzá, meg tudjuk szerelni a bolygót, amit elrontottunk.

A cikket Robert T. McCall (1919-2010) festményei illusztrálják.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Ismét Zuglóban lesz az ARC kiállítás

Ismét Zuglóban lesz az ARC kiállítás

Népszava: Orbán ügyvédje lesz az új bokszelnök

Népszava: Orbán ügyvédje lesz az új bokszelnök

Itt a hidegfront és az eső, szerdától már 20 fok sem lesz

Itt a hidegfront és az eső, szerdától már 20 fok sem lesz

Elárverezi az állam Csányi magánkórházának épületét

Elárverezi az állam Csányi magánkórházának épületét

A gyerekek ötödének életét nehezíti, hogy egyszülős családban él

A gyerekek ötödének életét nehezíti, hogy egyszülős családban él

A Fidesz volt irodavezetője tűnt fel Berki Krisztián mellett egy kampányfilmben

A Fidesz volt irodavezetője tűnt fel Berki Krisztián mellett egy kampányfilmben