Magyar Péter kongresszusi beszéde: Sok magyar él gondolatai magányában, egymástól elválasztva, falak mögött
Két ember ül egymással szemben, és végzik a munkájukat. Az egyik Budapest polgármestere, a másik a köztelevízió riportere.
A polgármestert megint hosszú ideig nem látjuk ezen a csatornán. A másikat még évekig nézhetjük.
Ennek oka, hogy a polgármester jól dolgozott ebben a félórában, a riporter pedig minden szakmai mérce szerint megbukott.
A feladatát viszont elvégezte. Annyi volt, hogy Katikám, amíg a tár adja. Agyatlan bokszolás az előre összeírt, kellemetlennek kigondolt kérdésekkel és állításokkal – majd türelmetlen terelés percről percre, amint Karácsony Gergely nekiáll válaszolni. Jól láthatóan az a cél, hogy elhangozzanak a vádak, a válasz viszont ne.
A köztévé riportere megkérdezte Karácsonyt, biciklivel érkezett-e
100 napja van hivatalban Karácsony Gergely, ennek apropóján hívta be megválasztása óta először a közmédia a főpolgármestert élő adásba, akit hosszú percekig a semmiről kérdeztek. Az első percekben "megtört", beismerte, puhány.
Szép íve van az interjúnak. Másodpercekben mérhető, ahogy fogy az öngyilkos küldetésre kijelölt, eldobható riporter türelme. Végül már azonnal és erőszakosan témát vált, amint észleli, hogy az alany erre is tud válaszolni. – Jó, erről is hosszan lehetne beszélni – vág közbe, amikor körvonalazódik, hogy nem a főpolgármesteren múlt a hóeltakarítás. Kapaszkodik a szívószálba, hogy ők mégsem egy szopoda, hiszen egyszer megkérdezték egy fotókiállításról.
Sajátos aknamezőn kell ugrálnia szegénynek.
Az évente most már százmilliárdot elégető bordély,
a közmédia közönsége megválasztása óta nem látta, nem hallotta a főpolgármestert. Pár százezren most látják először szemtől szembe, mármint úgy, hogy nem valami bérborz „elemzi” a ténykedését, hanem ő maga beszél. Ők most fognak róla véleményt alkotni, noha előtte már sokszor hallották róla, hogy egy nyálkás, tekergőző féreg, akit a külföldiek hoztak a város nyakára.
Oltári veszély, hogy ehhez képest esetleg azt látják, hogy egy normális ember, aki a legnyomorultabb molesztálásra is türelmesen reagál és még válaszra is méltatja a kérdést, hogy miért nem ott szállt ki az autóból, ami nem bicikli, és különben is hogy lehetne már biciklivel menni a Kunigunda utcába, micsoda hülyeség ez az egész klímázás.
Márpedig ezt látják. Karácsony Gergely angyali toleranciával magyarázza el, hogy mi nem igaz már a kérdésben sem, és mi a helyzet ezzel szemben.
A helyzet, ahogy rendre kiderül, mindig bonyolultabb, mint a riporter mesevilágában, amelyben Karácsony AL-KAL-MAT-LAN, ahogy az a nagysikerű kampányból ismert. Nem felfoghatatlanul bonyolult, csak éppen van egy közgyűlés, folyik az alkalmatlan cégvezetők kitakarítása, és a környezetvédelem is összetettebb ügy annál, hogy jajistenem, most majd nem lehet autózni. Minden egyes összecsapás így végződik. A kötekedő barom megszégyenül, úgyhogy kötekszik tovább, van még az asztalán pohár, dobja a következőt. A normál ügymenet az lenne, hogy tíz perc után eljut a „mivan? mivan? mivan?” kérdésig, és üt. De ezt az egyet nem teheti – így aztán alulmarad.
Nem meglepő egyébként, hogy ez történik. Biztos én is sokat bénáznék, ha most először kellene elejtenem és megnyúznom egy vaddisznót, ugyanis még sose csináltam. Nem is hívnék hozzá tévéstábot. A közmédiában szökőévente egyszer szerepel ellenzéki politikus, helyettük haveri kutyák olvassák be a leküldött álláspontjukat. Nincs már alkalmas ember, aki le tudna folytatni egy értelmes interjút. Felszopók váltják egymást, hiszen ki merne bekérdezni akár fele ilyen keményen elítélt kormánybiztosoknak, vagy totális csőd fölött kukorékoló minisztereknek? Nincs meg már a know-how, a minimális tisztesség, reflexió, érdeklődés, nyitottság, ami egy interjúhoz szükséges.
Ezért lökik oda ezt a szerencsétlent, mert neki semmi vesztenivalója sincs. És ő semmisül meg, amikor a főpolgármester tényleg vaddisznónak bizonyul, és a sokadik szociálisan inadekvát közberöffenésre sem felejt el mosolyogni.
Jól fog ebből kijönni – ez a rettegés süt a produkcióból. Hogy ő, a noname biodíszlet, most megcsinálhatta volna a szerencséjét, lehetett volna Karácsony megsemmisítője, de ehelyett ő lesz a felelős, amiért az osztályellenség jó benyomást tesz a dolgozó tömegekre.
A vége felé behallatszik, ahogy roppan a zabszem a seggben.
Igen, százezrek látták. Hőst csináltál belőle. Azok előtt, akik eddig utálták, bohócnak tartották, haragudtak rá, mert csak a propagandából ismerték. Képtelen vádakra válaszolt őszintén és ügyesen, és te lettél közben az egyre idegesebb, egyre vesztesebb, egyre ostobább kormány arca. Százezreknek ingott meg a hite és a gyűlölete – és akkor mi marad? Érvek, bazmeg? Vita? És mi leszel te abban a játékban? Hosztesz?
Idegbeteg meetingek jönnek, forró letelefonálásokkal. Ha nem hívják újra, akkor még inkább igaza lesz. Ha mégis hívják, akkor más témákban lesz igaza. Minden megszólalás árnyalja a képet, amely végül feloldódik az árnyalatokban, hiszen itt az ellenzéknek kicsit sem, egyszer sem lehet igaza! És ki vállalja másodszor ezt a kockázatot?
Nem írtam le a riporter nevét. Együttérzésből, szánalomból. Tíz év múlva a keresés első oldalán lenne, mint sírfelirat. Pedig addigra lehet, őszintén megbánja, amit tett. Hadd fusson vissza a jelentéktelenségbe, vagy lássa be bűneit, és induljon neki újra. De amikor majd alszik rá néhányat, talán ráébred, mi történik itt. Az, hogy az ő szabadságáért is folyik a harc. Azért, hogy ne kelljen így megaláznia magát. Hogy ne létezhessen intézmény, amely ilyen feladatra küldi őt.
Kívánok neki minden jót a jövőre nézve. Még pár ilyen interjú, és eljön a felszabadulás.
Másmilyet pedig nem tudnak, úgyhogy eljön.
