Ez a Nemzeti alaptanterv nem nemzeti és nem alaptanterv. Nem nemzeti, mert olyan anyagmennyiséget tartalmaz, amely az iskolába járó diákok nagy részét eleve kirekeszti a nemzetből, a szakközépiskolák (szakiskolák) diákjait eleve meg sem célozza. Nem alaptanterv, mert nem pusztán kereteket és alapelveket, műveltségterületenként követendő fejlesztési feladatokat tartalmaz, hanem részletekbe menően előírja a tananyagot. Az iskolatípusonként egyetlen kerettanterv számára csupán az óraszámbeosztást és az igen kevés megmaradó választási lehetőség teljes felszámolásának feladatát hagyja meg.  

Még mielőtt az ideológiai kérdésekre kitérnék, az ezeknél is súlyosabb problémát exponálom. Irodalomból az új NAT a jó harminc százalékos tanóracsökkentés (7-8-9. évfolyamon heti egy órával lesz kevesebb) mellett jó harminc százalékos tananyagmennyiség-növelést ír elő.

Nem az az elsődleges kérdés, hogy örüljünk-e Agatha Christie-nek, Tonke Dragtnak, George Orwellnek, Bohumil Hrabalnak, Herczeg Ferencnek vagy Wass Albertnek, hanem hogy ennyi anyag mellett marad-e bármi tere a korszerű irodalmi és kommunikációs nevelésnek, a gondolkodni és beszélni tanításnak (Babits), a bevezetőkben megfogalmazott szép elveknek, az „aktív tanulásnak”, a kompetenciafejlesztésnek, differenciálásnak, olvasóvá nevelésnek? Márpedig szemernyi sem marad.

A tanárok nem vehetik figyelembe a diákok érdeklődését, szociokulturális hátterét. Úgy kellene a szövegértés fejlődését és az olvasás örömét biztosítaniuk, hogy egy a diákokat figyelmen kívül hagyó, a valóságtól elvonatkoztató, teljesen korszerűtlen, merev, teljességelvű „nemzeti” műveltségkoncepció köti gúzsba a kezüket. A tanórák legalább 80 százalékát a NAT-ban megadott törzsanyagra kell fordítani, azonban a törzsanyag akkora, hogy valójában 100 vagy annál jóval nagyobb százalékát tölti ki a tanóráknak. A populáris irodalom minimálisan, a kortárs irodalom semennyire sem szerepel a tantervben. Azaz az új NAT egész egyszerűen ellehetetleníti a nem csupán tanári szónoklatként felfogott magyartanítást.

A sokat bírált 2012-es NAT-tal ellentétben ez a kormányrendelet nem ismeri a „például” szót. Egy-két nem jellemző (1-2 százaléknyi) kivételtől eltekintve alternatíva nélkül ír elő szerzőket és műveket, rengeteg szerzőt és rengeteg művet. Bizonyítékul lássuk a korábbi alaptantervekben nem szereplő, az eddigi klasszikusok mellett feltűnő, kötelezően előírt szerzők hosszú névsorát: T. Borowski, A. Christie, Choli-Daróczi, Csukás, T. Dragt, Dürrenmatt, Garcia Marquez, Hrabal, Heltai Gáspár, Herczeg, Kányádi, Kittenberger, Kecskeméti Vég, Kisfaludy Károly, Kós Károly, Nagy Gáspár, Orwell, Ovidius, Pound, Reményik, Saint-Exupéry, Széchényi Zsigmond, Szenczi Molnár, Szép Ernő, Sztárai, Tompa. A Margit-legenda, a Szent István legenda.

A kötelező olvasmányok egy része ügyesen el van bújtatva, ugyanis nem a Kötelező olvasmányok, hanem valamilyen más alcím (Alkotók, Portrék, Metszetek) alatt szerepel. A 2012-es tanterv csak választhatóként tartalmazta például Burns, Defoe, Dsida, Eliot, Fekete István, Heine, Nyirő József, Sütő András, Szabó Dezső, Szabó Magda vagy Wass Albert nevét. Most ők is mind kötelezők lettek. A közhiedelemmel ellentétben egyébként 2012-től Wass Albert csak az alsó tagozatban szerepelt gyermekverssel, Szabó Dezső egy esszérészlete, Nyirő József egy regénye is csak választható lehetőségként volt jelen.

Természetesen a felsorolásban kitűnő és fontos írók is szerepelnek, a baj az alternatíva nélkül kötelezővé tétel és/vagy a túldimenzionálás. Szabó Magda például kitűnő és népszerű író, de aránytévesztés, hogy két regénye és egy drámája is kötelező lett. Nem lesz viszont kötelező, sőt választhatóan kötelező sem a Nobel-díjas Kertész Imre Sorstalanságja vagy a modern magyar epikába bevezetést jelentő Iskola a határon sem. Ahogy Camus és Bulgakov is lekerül az ajánlott szerzők listájáról.

Az irodalomtanításról vallott anakronisztikus elképzelés legüvöltőbb példája, hogy az új NAT az eddigi hat helyett tíz életművet tesz kötelezővé. Miközben maga az életmű mint reális oktatási egység eleve igen kétséges. Egy életmű nem felsorolás szintű megismerése szétfeszíti az iskolai kereteket. Természetesen az olyan klasszikusoktól, mint Petőfi, Arany, Ady, Babits, Kosztolányi vagy József Attila jónéhány művet kell tanítani, de mind a hat életmű megtanítása önáltatás. Most ehhez a hathoz még hozzájön Vörösmarty, Jókai, Mikszáth és Herczeg Ferenc életműve is. Ez tökéletesen irreális attól függetlenül is, hogy Herczeg életműve valóban ezt a nagyságrendet képviseli-e. (Herczeg „életmű szintű” szerző szemben például Móricz Zsigmonddal…; Wass portrét kap, Radnóti leminősül portréból „metszetté” stb..) Az sem túl valószínű, hogy a mai diákokat Jókai, Mikszáth és Herczeg Ferenc életműve fogja lelkes regényolvasóvá nevelni a 21. században.

A tanterv megformálásában, preferenciáiban világosan érzékelhető Takaró Mihály szemlélete. Jól érvényesül a két világháború közötti irodalomról alkotott kánonkoncepciója, mely a nyugatos írók mellé kívánja emelni az erdélyi (transzilvanista) és a „nemzeti konzervatív”, illetve a Trianonnal foglalkozó irodalmat. Wass, Nyirő és Herczeg kiemelése – vagy például Reményik erőteljes szerepeltetése ezt a kánonátrendezést hajtja végre.   

Az új NAT a magyar nyelv és irodalom tanítását abba az ideológiai-politikai szolgálólányi szerepbe kívánja visszahelyezni, amelytől az 1978-as tanterv, illetve az ennek nyomán létrejött reformtankönyvek egyszer már megszabadították.

Az új NAT nemzetfelfogása, hazafias közhelypuffogtató frazeológiája hosszabb elemzést igényel, itt csak irodalomszemléletének tarthatatlanságára hívnám fel a figyelmet. „Az irodalmi alkotások morális, kulturális értékeket örökítenek és teremtenek. Történelmi, személyes tapasztalatokat, bölcseleti felismeréseket hagyományoznak. Létük és hatásuk messze meghaladja a kommunikációs eszköz és a fikciós esztétikai teljesítmény funkcionálisan értelmezett szerepét” – olvashatjuk. Ez a szemlélet, hamisan szembeállítja az esztétikai teljesítményt, az irodalmi kommunikációt és az értékteremtést, tapasztalathagyományozást.

Az új NAT szerint a „magyar irodalom tantárgy tananyaga olyan normatív értékeket közvetít, amelyek a társadalom döntő többségének értékvilágát tükrözik”. Ez a kijelentés figyelmen kívül hagyja, hogy a jó irodalom kísérletezik az értékekkel, gyakran inkább kérdéseket tesz fel, mintsem normatív értékeket közvetít. A döntő többség értékvilágát pedig meglehet, hogy a szórakoztató irodalom jobban tükrözi, mint a nagy világirodalmi és nemzeti klasszikusok.

A szerző a Magyartanárok Egyesületének elnöke.