A nagymama "csendesen elaludt", de családja nem is láthatta a tilalom miatt
Magányosan elhunyt nagymama, járóképtelenül hazaküldött beteg és egyedül lábadozó vak édesanya. Csak pár példa azok közül, akiket – bár nem az új vírus fertőzött meg – máris súlyosan érint az amiatt bevezetett kórházi látogatási tilalom. Eddig is sokan lehetnek, akik csak az orvosok és ápolók apró gesztusaira számíthattak, de az új koronavírus-járvány miatt megsokszorozódhat a számuk.
“Most halt meg a mamám a kórházban, tök egyedül a látogatási tilalom miatt” – írta egy barátom, amikor arra kértem ismerőseimet, kössenek össze olyan hozzátartozójukkal, aki most kórházban fekszik. Olyanokat kerestem, akik – bár maguk nem az új vírus miatt kerültek kórházba – közvetlenül érint, hogy a COVID-19-járvány miatt nem lehet látogatni őket, miután március 8-án látogatási tilalmat rendeltek el valamennyi fekvőbeteg-ellátó és bentlakásos szociális szolgáltatást nyújtó intézményében.
Az erről szóló közleményben azt írta Müller Cecília országos tisztitőorvos, hogy a vírus a zárt közösségekben, intézményekben képes gyorsan elterjedni, súlyos, esetleg végzetes kimenetelű megbetegedést okozhat főleg az idős és/vagy egyéb megbetegedésben szenvedők esetében. Azt ugyanakkor jelezte, hogy a látogatási tilalom nem vonatkozik a különösen méltányolandó esetekre, például amikor szeretnének elbúcsúzni a végstádiumban lévő betegektől. Ilyenkor a szolgáltató köteles megfelelő védőöltözetet biztosítani a látogatóknak.
A látogatási tilalomban személyesen én is érintett voltam, mert a régi szomszédnénink, aki sokat vigyázott gyerekeinkre, amikor még kicsik voltak, szintén hetekig feküdt a kórházban úgy, hogy nem látogathatta meg senki. Őt ugyan a napokban hazaengedték, de úgy tűnik, megsértődött egy kicsit, pláne, hogy a kora miatt még most sem ajánlott őt felkeresni. Időbe és sok telefonálásba telt, amíg elfogadta a helyzetet.
Felhívásomra többen is jelentkeztek, jelezve, hogy sokakat érint a probléma. Tünde például a látogatási tilalom bevezetése óta nem látta idős, vak édesanyját, aki utókezelésen van egy tatai kórházban. “Mostanra egyedül maradt a kórteremben, csak az ápolók és az orvos beszélgetnek vele – mondta a Budapesten élő nő –, telefon sincs nála.”
Tünde így nem csak nem látta, de hetek óta beszélni sem tudott korábban combnyaktörés miatt kórházba került, jelenleg lábadozó édesanyjával. A kettejük közötti kommunikáció most csak az ápolók vagy az ügyeletes orvos közvetítésével zajlik, és többnyire arra szorítkozik, hogy miként alakul az állapota – “Már 3-4 métert tud sétálni járókerettel” –, illetve, hogy mire van szüksége – “Erre a hétre egy kisrádiót kért”.
Tünde a kórház hátsó bejáratánál adja le a portán az édesanyjának vitt dolgokat – többnyire tiszta ruhát –, és veszi át a mosnivalót. A beadott csomagot még a portán fertőtlenítik, utána viszik fel – a kesztyűbe és maszkba öltözött – ápolók vagy az ügyeletes orvos, akivel ilyenkor tud pár szót váltani édesanyja állapotáról. Ez hetente egyszer történik, és körülbelül tíz percig tart. Legközelebb szombaton megy.
Van, ahol szigorúbban kezelik ezt a dolgot, és még a szennyes ruha cserélése sem sikerül. Erről már Zsuzsa beszélt, aki betegként volt kénytelen hetekig látogatók nélkül kihúzni, miután eltörte a bokáját. A benti ruháit a lánya vitte oda, amikor a műtőből áttolták a kórterembe. “Épphogy láttuk egymást, jóformán csak oda tudott szólni, hogy ‘Anya ott van egy bőrönd’”. Ez a János kórházban történt, ahonnan nem sokkal később a lakhelye szerinti Szent Imrébe szállították át, ahol szintén nagy volt a szigor, pláne, hogy a 64 éves Zsuzsa Addison-kóros is.
Nyomasztó teher
A legnehezebb talán mégis a lelki teher, hogy a beteg távol van szeretteitől. Tünde szerint az ő édesanyja a körülményekhez képest jól viseli a helyzetet. “Nem az a jajgatós típus, belenyugodott abba, hogy most ez van.” Ő is megértő, mert tudja, az ápolók próbálják a lelket tartani a betegekben, “Muszáj kibírni ezt a részét” – mondta. Van, aki nehezebben viseli.
“Borzasztó érzés, főleg hogy tudtam, hogy az unokák betegek, még ha nem is az új vírustól” – mondta viszont Zsuzsa a sírás határán a telefonba, pedig őt azóta a járványhelyzetre tekintettel hazaengedték. Ugyan járóképtelen, de hozzátartozói és az önkormányzat szociális munkatársai ellátják.
„Mindannyiunkat nyomaszt az, hogy egyedül kellett meghalnia” – írta a régi ismerős, akinek 82 éves nagymamája tüdőgyulladás gyanújával került kórházba, de rosszindulatú mellhártyadaganatot találtak nála. Az orvosok és a gyerekei nem szerették volna, ha úgy mondják el neki, hogy nincs vele egyetlen szerette sem. A látogatási tilalom miatt viszont már is nem volt lehetőség arra, hogy ezt megtudhassa. Az orvosok ugyan azt mondták, hogy „csendesen elaludt”, de a gyerekeit nagyon aggasztja, hogy nem ellenőrizhették, hogyan bántak vele és milyen körülmények között távozott. „Nyilván nem lehet ezzel most mit csinálni, de akkor is pokoli” – írta.
Felértékelődik az ápolók munkája
Ha a kapcsolat jó és szeretetteljes, akkor a kórházban egyedül fekvő ember vigasztalhatja és erősítheti magát azzal, hogy tudja, bár nem látogathatják, hozzátartozói biztosan rettenetesen aggódnak érte – mondta Singer Magdolna mentálhigiénés szakember, gyásztanácsadó. “Hasonló ahhoz, amikor az embernek van egy jó barátja, és hiába nem találkoznak fél évig, tudja, hogy mellette van.”
Az ilyen helyzetben nagyon jó szolgálatot tudnak tenni a videós hívások, vagy akár a család által beküldött levél is – már amennyiben olyan osztályon fekszik a beteg, ahol lehetséges a kapcsolattartás. Singer Magdolna szerint a gyógyulásra nagy befolyása van a lelki tényezőknek, és ebben a helyzetben felértékelődik az egészségügyi személyzet szerepe. Felbecsülhetetlen értéke lehet az olyan apró gesztusoknak is, hogy az ápoló vagy az orvos megsimogatja a beteget azzal, hogy ezt a távol lévő hozzátartozó küldi, vagy egyéb személyes üzenetet ad át.
Az egészségügyben mindig is benne volt, hogy közvetítenek, csak remélni lehet, hogy a járványhelyzet miatt várható nagy terhelés mellett lesz erre még energiájuk és idejük – mondta a mentálhigiénés szakember, aki azonban figyelmeztet: az új koronavírustól megfertőződött és súlyos állapotban kórházba kerülők esetében nemcsak a kapcsolatot lesz problémás tartani, de a helyzet feldolgozását is sokszorosan nehezíti a helyzet.
Ezt a fájdalmat nehéz lesz elhordozni
Ami most történik a SARS-CoV-2 elnevezésű vírus által okozott tüdőgyulladással járó megbetegedéses koronavírus-járvány miatt, az több szempontból is nagyon fájdalmas – mondta Singer Magdolna. Mert mind az eltávozó, mind az itt maradók számára nagy jelentőségű, hogy hogyan történik a távozás, ott lehetünk-e a hozzátartozónk mellett a végső időkben, vagy csak távolról aggódhatunk.
A gyásztanácsadó szakember szerint a hospice mozgalom is éppen azért jött létre, mert felismerték, hogy a kórházban izoláltan, magányosan halnak meg az emberek. Ebben sikerült nagy változásokat elérni, de a mostani járványhelyzet nem teszi lehetővé, hogy ott lehessünk a hozzátartozónk mellett. “Ez tehát egy magányos halál, gépekkel, és űrlényekkel körülvéve, az egész rémisztő, kegyetlen, nem beszélve a fizikai fájdalmakról” – mondta Singer Magdolna.
Itt többszörös az izoláció, mert nem csak a hozzátartozótól van elvágva a beteg, de a kórházon belül is el van szigetelve: gép lélegezteti, vagy egy búrában kell léteznie, az egészségügyi személyzet pedig szkafanderben sürgölődik körülötte. “Már maga ez az állapot is lassíthatja, vagy akadálya lehet a gyógyulásnak.” – mondta.
Pedig a végső időszaknak óriási hatása van a gyászfolyamatra is: ha van mód a kiengesztelődésekre, elbúcsúzásra, vagy mint sokan, egyenesen valamiféle kegyelmi állapotként, misztikus élményként élik meg a végső pillanatokat, akkor ez pozitívan befolyásolja a gyászt, mi több, sokaknak még a halálszorongása is elmúlik.
Nagy a felhajtás is
A járványban megbetegedettek és súlyos állapotba kerülők esetében ugyanakkor, nemcsak az elszigeteltség fokozza a gyászoló veszteségérzetét, de az is, hogy szerette fájdalmak közepette távozott. “Erre még rá is erősít a média, aminek híradásaiból pontosan tudjuk, hogy ez egy kíméletlen módja az átlépésnek.” Az is nehezítheti a gyász feldolgozását, hogy sokszor nincs lehetőség a szépen megrendezett búcsúszertartásra, aminek komoly terápiás hatása lehet a maradókra.
A szakember szerint – aki a gyászolókat segítő Napfogyatkozás Egyesület munkatársa is egyben – ez ahhoz hasonló, nehezen feldolgozható élményt jelent majd sokak számára, mint egy hozzátartozó váratlan halála, ahol szintén nincs lehetőség búcsúzásra, megélni együtt az eltávozást. De míg például egy infarktus esetében az vigasztaló, hogy nem szenvedett, más betegségek esetében pedig az orvos biztosít bennünket ugyanerről. “Ez megnyugtatja a hozzátartozót, akar ebben hinni. Itt azonban egyértelműen nem lehet szépíteni, mert olvasunk erről, riasztó videók jelennek meg. Nem tudjuk áltatni magunkat”. Ugyanúgy nehezíti majd a gyászmunkát, mint amikor tanúi vagyunk egy nehéz agóniának, vagy mint a test roncsolódásával járó balesetek esetében.
Gyászunk tehát lehetséges, hogy nehezebben lesz feldolgozható, ugyanakkor az emberek megküzdő képessége nagyon egyéni a szakember szerint. Ilyenkor elsősorban a hozzátartozók, barátok megtartó erejére támaszkodhatunk, akik segítenek elhordozni a fájdalmunkat. Sokat jelenthet a hit vagy a gyászról szóló tanulmányok, spirituális írások olvasása.
Akinél ez nem működik, az fordulhat gyásztanácsadóhoz, pszichológushoz, akik segítenek végigmenni a gyász folyamatán. “Hatékony segítséget tudnak nyújtani a sorstársak, erre szoktak indulni gyászcsoportok, ahol közösen dolgozzák fel a szeretett hozzátartozó halálát – mondta Singer Magdolna.
Javítás: a cikk korábbi változatában tévesen a Napfogyatkozás Egyesület elnökeként hivatkoztunk Singer Magdolnára, aki, bár előzőleg valóban az egyesület elnöke volt, jelenleg a munkatársa.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
