Kis köztársaságok helyett a kormány kiszolgáló személyzetévé váltak az önkormányzatok
1990 őszén tartották az első önkormányzati választásokat a rendszerváltás utáni Magyarországon, a tanácsokat felváltó rendszer heves viták árán jött csak létre. Bár sosem volt tökéletes, azóta az önkormányzatiság jelentősen vesztett súlyából és került politikai befolyás alá - leginkább az elmúlt évtizedben.
Harminc évvel ezelőtt, 1990. szeptember 30-án és október 14-én tartották a rendszerváltás utáni Magyarország első önkormányzati választásainak két fordulóját. Az eredeti elképzelés szerint az önkormányzatok jelentős autonómiával bíró szervezeti egységei lettek volna a köztársaságnak, ez viszont a valóságban már a kezdettől anyagi, később, főként a 2011-es önkormányzati törvényt és a 2012-es Alaptörvényt követően pedig kormányzati centralizációs akadályokba ütközött. A szervezeti egységek túl kicsik voltak, a helyi és államigazgatási szint közti megyei önkormányzatok nem rendelkeztek tényleges funkciókkal, a települések adóbevételei hamar kormányzati kézbe kerültek, a települések eladósodása és a gazdasági válság pedig anyagilag végleg betette a kaput az önkormányzatoknak. Az adósságokat 2012-ben átvállalta a kormány, cserébe viszont számos jogkör állami kézbe került, beleértve a közellátás (energia, víz, csatornázás, hulladék, közút) jelentős részét, a közoktatást, az egészségügyet és a kulturális fejlesztéseket. Az újrarendezés azt is jelentette viszont, hogy az önkormányzatok jelentős pénzektől estek el, ami sok esetben nehéz helyzetbe hozta a helyi szintű önfenntartást.
„Mára egyre kevésbé van igény a szakmaiságra és annál inkább a kiszolgálásra”
A kezdetleges autonómiát fokozatosan, 2012 után pedig rohamtempóban váltotta le a hierarchikus gondolkodás, mondja Gémesi György, Gödöllő polgármestere. Gémesi az első önkormányzati választások, azaz 1990 óta irányítja a települést. Az orvos végzettségű politikus 1989-ben lépett be az MDF-be, melynek színeiben egy évvel később polgármesternek választották.
„A műtőasztal mellől lettem polgármester. Sokan voltunk akkor kezdők, de a lelkesedés és a tisztesség megvolt, és a szakmaiságra támaszkodtunk”
- mondja Gémesi, aki kollégáival a közös fejlődés és érdekképviselet jegyében hozták létre a Magyar Önkormányzatok Szövetségét (MÖSZ) is.
Bár nem elégedetlen az elmúlt 30 évvel, sokkal pesszimistábban látja a jövőt, mint korábban. Gémesi szerint mára jóval kevesebb az igény a szakmaiságra: véleménye szerint az önkormányzatiság a kormányzat kiszolgálószemélyzetévé vált, kiüresítve, szimpla végrehajtói pozícióvá alakítva a polgármesteri posztot.
„Az önkormányzati politikának 80 százalékban kéne a szakértelemről és csak 20 százalékban a pártpolitikáról szólnia. Ez az arány viszont napjainkban fordítva van.”
Gémesi hozzáteszi, hogy a feszültségek egyik fő okozója a kommunikáció hiánya: a MÖSZ partner lenne abban, hogy a kormányzat egyeztessen a településekkel a szolgáltatások terén, de ha tovább csökken az anyagi mozgásterük, akkor hamar magatehetetlenné válhatnak. A koronavírus-járvánnyal kapcsolatban azt is hozzáfűzte, hogy míg Ausztriában például rengeteg segítséget kapnak az önkormányzatok, nálunk semmilyen segítség nem érkezik a helyi szintű járványkezelésre. Összefoglalásként úgy fogalmazott,
„demokratikus berendezkedésben arányosan osztják fel a forrásokat és a feladatköröket, nem pedig pártpolitikai, vagy hierarchikus alapon. Ez viszont egyre kevésbé érhető tetten Magyarországon.”
Az önkormányzatiság a demokratikus átalakulás egyik vezéreszméje volt
A rendszerváltás nem volt teljesnek tekinthető, amíg a tanácsrendszereket nem számolták fel, éppen ezért a helyi önkormányzatok létrehozása fontos eleme volt az összes párt programjának. Annak érdekében, hogy működőképes közigazgatási- és választási modell születhessen, meghosszabbították a tanácsok 1990 májusában lejáró mandátumát azév őszéig, ezzel egyúttal elkerülve a tanácsi választásokat és teret adva a politikai vitának.
Ez utóbbira kiemelt szükség volt: nem csupán azért, mert kétharmados többség kellett a törvény elfogadásához, hanem azért is, mert a friss kormánypárt MDF, illetve a liberális ellenzék (SZDSZ, Fidesz) között ideológiai különbségek kerültek felszínre az önkormányzati viták nyomán.
A jobbközép-kormánykoalíció (MDF, FKgP, KDNP) arra törekedett, hogy az újonnan létrejövő önkormányzatok a hierarchizált közigazgatási rendszer részét képezzék: az eredeti törvényjavaslat szimbolikus történelmiséggel vármegyei és ispáni rendszert tartalmazott, a települések önállóságot kaptak volna, de fennállt az állam joga a beavatkozásra. A liberálisok pont a múltidézéstől féltették a nyugatias modernizációt. Az ellenzék széles hatásköri és gazdasági önállósággal rendelkező kis köztársaságokként álmodta meg az önkormányzatokat, még ellentörvényt is benyújtott a kormányjavaslat megakadályozásáért.
A viták végét végül hatpárti tárgyalások jelentették: kisebb jogkörű biztosi intézmények születtek, vármegyék helyett kényszertársulásos megyék lettek a kistelepülések összefogó és fenntartó intézményei, a polgármesterek pedig kikerültek az államigazgatási hierarchiából.
Nem volt kisebb feladat a választási rendszer kitalálása sem, végül településméret alapján sikerült különböző szisztémákat kitalálni. A 10 ezer fő alatti településeken a képviselőket és a polgármestert is közvetlenül választották; a tízezresnél nagyobb városokban és a budapesti kerületekben egyéni jelöltekre és listákra lehetett szavazni, a budapesti képviselőtestületet csak listás, a megyei közgyűléseket pedig elektori rendszerben választották meg. Ez nagyban meghatározta a kampányolás módját és a megválasztott képviselők összetételét is, jelentős különbségeket mutatva a kis települések és a nagyvárosok között.
Komoly pofon volt a kormánypártnak az első önkormányzati választás
A választási kampányban a nyilvánosság előtt is összecsaptak a kormánypártok a liberálisokkal, bár ez leginkább a városokban volt jellemző. Kisebb településeken a döntően független jelöltek között gyakran egykori tanácsi vezetők próbálták átmenteni az új rendszerbe a politikai karrierjüket.
A választásokat döntően nem befolyásolták a nyilvános viták: a kis településen a személyes kapcsolatok, a városokban pedig a pártpreferenciák voltak mérvadóak.
Egy év alatt ötödszörre nyíltak meg a szavazófülkék az önkormányzati választásokra, ami részvételi arányban volt a leginkább szembetűnő: a választásra jogosultak csupán 40 százaléka ment el szavazni, ami az egykori keleti blokk legalacsonyabb száma volt. Nem segített az sem, hogy a politikai vitákon kívül a tényleges kampányra sem energia, sem pénz nemigen maradt. Ennek fényében nem meglepő, hogy rengeteg mandátum csak a választás második fordulójában dőlt el: sok helyen nem volt meg a 40 százalékos részvétel és/vagy az egyéni győzelemhez szükséges 25 százaléknyi szavazat.
A közvetlenül megválasztott polgármesterek és kislistás jelöltek jelentős többsége független volt, még ha sokukat támogatták is bizonyos pártok. Városi szinten fordított volt a helyzet: a független képviselők alig tettek ki 15 százalékot, a liberális pártok viszont nagy arányban törtek előre. Az egyéni választókerületekben az SZDSZ 33, a Fidesz 24, míg a kormánypárt MDF mindössze 15 százalékot szerzett. Az ellenzéki pártok minden mandátumot egybevetve közel 52 százalékot szereztek országszerte, Budapesten pedig mindössze az I. kerületet sikerült megszereznie a kormánypártoknak, miközben a főpolgármester az SZDSZ-es Demszky Gábor lett.
Az ellenzék önkormányzati többsége jó utat taposhatott volna ki a konszenzusos politizálásnak, de ez az álom már az 1990 október végi taxisblokádnál szertefoszlott.
Mi történt a következő hét alkalommal?
Négy évvel később már csak egyfordulós választást tartottak. Az 1994 december 11-i voksoláson az 1990-essel ellentétben a legnagyobb kormánypárt növelni tudta a tavasszal megszerzett politikai fölényét: a Horn Gyula miniszterelnök vezette MSZP mind a 19 megyei közgyűlésben a legtöbb helyet szerezte meg. A Fidesz erősödött, az MDF pedig az országgyűlési választások után újabb pofont kapott, csakúgy, mint a kisebbik kormánypárt SZDSZ: bár Demszky főpolgármester maradt, a fővárosi képviselőtestületekben szinte megsemmisültek a szabad demokrata frakciók. A kis településeken viszont megmaradt a korábbi tendencia, és a polgármesterek döntő többsége független jelölt lett. A részvétel továbbra is alacsony, csupán 43 százalék volt.
Az országgyűlési választások alapján 1998-ra érett be a Fidesz konzervatív irányváltása, viszont csakúgy, mint tavasszal – amikor a Fidesz-FKgP-MDF koalíció révén lett Orbán Viktor a miniszterelnök –, az őszi önkormányzati választásokon is az MSZP kapta a legtöbb voksot. A Fidesz ettől függetlenül meg tudott erősödni helyi szinten, így az Antall-kabinetnél kevesebb, de a Horn-kormánynál több ellenzéki önkormányzattal kellett együtt dolgozzon. Budapest pedig kettészakadt: bár nem sikerült Demszkyt elmozdítani a pozíciójából, a budai kerületekben egyértelmű Fidesz-, míg a pestiekben baloldali többség született.
2002-től újra kormányozhatott az MSZP-SZDSZ koalíció, a pártok pedig minden közigazgatási szinten taroltak az önkormányzati választásokon is. A szocialisták jelentős nagyvárosokat és egyöntetű megyei többséget zsebeltek be, míg az SZDSZ 23 százalékra nőtt Budapesten és Demszky Gábor maradt a főpolgármester. A megyei közgyűlések voltak korábban a jobboldal bástyái, azonban a Fidesz és szövetségesei csupán Győr-Moson-Sopron és Vas megyében tudták megtartani a többségüket, ami elemzők szerint a konzervatív oldal egységének hiányával volt magyarázható.
Az őszödi beszéd indította el azt a politikai lavinát, ami először a 2006-os önkormányzati választásokon volt látható, és egészen a Fidesz-kétharmadig vezetett. A tavaszi országgyűlési választás megnyerése után vereséget szenvedett az MSZP-SZDSZ koalíció, a Fidesz ekkorra a KDNP-vel együtt versenyezve 53 százalékot szerzett országszerte pártlistán. Demszky ötödször is nyert, megjelent viszont a színen az Óbudán már 16 éve polgármesterként tevékenykedő Tarlós István a Fidesz színeiben. Az SZDSZ rengeteget vesztett vidéken. A részvételi arány 53 százalék volt, ami a legtöbbnek számított a rendszerváltás utáni Magyarország önkormányzati választásain – ezt sokan a szavazást két héttel megelőző Szabadság téri zavargások utószelének tudják be.
Kétharmadot szerzett tavasszal és ősszel is a Fidesz 2010-ben: az országgyűlési választások után az önkormányzatin is felmosta a padlót a baloldallal. A kistelepüléseken kívül – ahol még ekkor is független többség volt a jellemző – mindenhol túlnyomóan fideszes sikerek születtek, ráadásul 20 év után Budapestet is sikerült bevenni: Tarlós István lett a főpolgármester, és a 23-ból 19 kerületben Fidesz-többség lett az önkormányzatban is. Orbán úgy fogalmazott: mostantól ismét Budapest a nemzet fővárosa. A baloldal drámai visszaesése mellett a Jobbik megerősödése volt még szembetűnő 2010-ben. A Fidesz sikerei 2014-ben is folytatódtak: az újabb parlamenti kétharmadot elsöprő önkormányzati siker követte. Az együttműködni nem tudó ellenzék eredménye csupán arra volt elég, hogy el lehessen kezdeni gondolkodni a teljes újjáépítésen, miközben a Jobbik vidéken, beleértve több nagyobb várost is, jelentősen megerősödött.
Ha 2018-as országgyűlési választás volt az örvény alja az ellenzék számára, akkor 2019 ősze már azt jelezte, hogy nem fulladtak meg. A 2019 májusi EP-választás tendenciái folytatódtak októberben, és bár a Fideszt továbbra sem lehetett jelentősen megingatni, kulcspozíciókat (mint például a főpolgármesteri posztot) sikerült megszerezni tőlük. Az első ötéves önkormányzati ciklusban a Fidesz növelte a szavazói számát a megyei listákon, de Budapesten és több vidéki nagyvárosban is alulmaradt. A közös jelöltek már-már az ellenzéki összefogás reményét mutatták, az viszont kirajzolódott, hogy önállóan csak a DK és a Momentum erős a tömbből.
(Cikk elkészítéséhez merítettünk Ripp Zoltán: Az önkormányzati rendszer születése és az első választások 1990-ben című cikkéből.)
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
