Most már igazán csak egyetlen kérdés maradt: ha az Alkotmánybíróság ítélete szerint nemzetstratégiai minősítéssel létre lehet hozni olyan médiabirodalmat, amely több hadosztály erejével szolgálja a kormányzati akaratot, és, korántsem mellesleg, igyekszik kiszorítani, legalábbis hitelteleníteni a rivális gondolatokat, akkor vajon az utóbbiakat a közérdekre hivatkozva meg lehet-e szüntetni?

Vagy ne fessük az ördögöt a falra? Megtette azt a taláros testület.

Az ítéletből megtudtuk, hogy az Alkotmánybíróság egyes szélsőséges eseteket kivéve nem mérlegeli, mit tekint a kormány nemzetstratégiai jelentőségű ügynek, kiemelve azt a fő szabályok hatálya alól. Megtudtuk azt is, hogy a médiacégek fúziója „nem jelenti feltétlenül a sajtó sokszínűségének sérelmét”. Majd szelíden megrója a határozat az indítvány készítőit, mert – kissé pongyola átfogalmazásban – elsődlegesen nem az alapjogi korlátozásokat bizonyították, hanem a nemzetstratégiai minősítést kifogásolva kerestek fogást a fúzión. „Az indítványozók nem hivatkoztak egyéb olyan körülményre, amelyből okszerűen következne, hogy Magyarországon a sajtó szabadsága és sokszínűsége, illetve a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás és tájékozódás feltételei általában ne lennének biztosítva.”

Tetszettek volna precízebb beadványt alkotni! Legalább olyan műgonddal, ahogy a legújabb tankönyv készült, amely átírja a magyar történelmet.

„Politikai megrendelésre”, azaz Orbán Viktor kormányfő útmutatását véve alapul, aki szerint „a magyarok Attila kései leszármazottainak tekintik magukat, a hun–türk eredet alapján állnak”.

Továbbá kéretik csínján bánni az elvesztett háborúkkal, mert azok nem képezhetik a tananyag magvát. A vélemények állami monopolizálásának legutóbbi fejleményeiről a Magyarország rovat cikkei számolnak be. Némi szorongással gondolhatunk arra, vajon átmenne-e a kötelező hazaszeretet szigorú rostáján a Szellem rovat múltidéző elemzése, amelyből kiderül, hogy a nemzeti büszkeség egyik csúcsteljesítménye, Széchenyi Lánchídja milyen hányattatásokon esett át, építése a tervezett summa háromszorosába került, Pest és Buda egyaránt meg akarta kaparintani, végül az államosítására is korrupció gyanúja vetült.

A politikai szándék persze nemcsak az önámításnak, hanem a nemzeti önismeretnek is kedvezhet. Belgiumban évszázados tabu volt, hogy II. Lipót király miképp használta fel a Kongói Szabadállamot szabad rablásra, saját vagyona gyarapítására, gyarmatosító katonái hogyan kegyetlenkedtek. Most viszont erre is fény derül, ezen dolgozik a brüsszeli Királyi Közép-afrikai Múzeum csaknem egy évtizede kinevezett igazgatója.

Végre szembe lehet nézni mindazokkal a szörnyűségekkel, amelyeket a világ utolsó kolonialista múzeuma eddig eltitkolt; a részleteket Világ rovatunkban olvashatják.

Aki nem a múltba révedne, hanem a messze jövendővel vetné össze a jelenkort, napjainkban igazán tobzódhat. A világot már a 2008–2009-es pénzügyi krízis is felforgatta, az addigi értékrend szétesett, a tudósok elmélyülten latolgatták, merre tovább. Most, a koronavírus árnyékában még merészebb ötletelés és pozícióharc folyik, ezt szemlélteti Fókuszban rovatunk. Egy idézetet kiragadva csak remélni lehet, hogy „a szakértelem újra felértékelődött a populista narratívával szemben”, amint azt Hegedűs Dániel kutató állítja, ám félő, hogy ez csupán ígéret, nem bizonyíték. A jelen kríziseit Világ rovatunk összegzi. A körképet büszkén azzal zárhatjuk (a Gazdaság rovatban): a magyar gazdaság a világtrenddel dacolva az év egészében növekedni fog. Ezt nem kisebb szaktekintély állítja, mint a Magyar Nemzeti Bank elnöke, akit ádáz kritikusai sem vádolhatnak azzal, hogy szereti a falon látni az ördögöt.

FARKAS ZOLTÁN

munkatárs